Vagy igy szerzik be az utanpotlast. Eszebe jutottak a foldi allatkertekbe zart allatok, hallotta, hogy a fogsagban nehezen szaporodnak. Bukfencezett egyet a vizben, egy pillanatra megszakadt a gondolatmenete, hatarozott mozdulattal lemerult a felszin ala. Eros csapasokkal a part fele indult. Huszonnegy oran belul mar masodszor kivanta, bar lenne gyereke.
Kozel-tavol senki, sehol egy feher vitorla. A fovenyen nehany siraly boklaszott, biztosan rakokra vadasznak. Kar, hogy nem hozott magaval egy kis kenyeret, most etethetne oket. Miutan megszaradt, feloltozott, es megint alaposan szemugyre vette az ajtot. Csak allt ott es vart. Ellie valtozatlanul vonakodott tole, hogy belepjen. Nem is egyszeruen csak vonakodott. Visszarettent a gondolattol.
Hatrabb huzodott, de kozben le nem vette a szemet az ajtorol. Leult az egyik palmafa ala, felhuzta a terdet az allaig, es a tekintete vegigpasztazta a hosszu, feher, fovenyes partvonalat.
Egy ido mulva felallt, nyujtozott. Egyik kezeben a kameraval es a palmaaggal odament az ajtohoz es elforditotta a gombot. Az ajto resnyire kinyilt. A resen at latta a partra felverodo feher tajtekot. Kicsit jobban belokte, az ajto nagyot nyikordulva sarkig tarult. A foveny vakito feheren, kozonyosen bamult vissza Ellie-re. Megrazta a fejet, visszament a palmafahoz, es megint a toprengo helyzetbe kuporodott.
Mi lehet a tobbiekkel? Ulnek valamilyen ismeretlen vizsgaloberendezesben, es torik a fejuket, hogy a kerdesekre adhato lehetseges valaszok kozul melyik a helyes? Vagy esetleg szoban vizsgaztatjak oket? Es kik lehetnek a vizsgaztatok? Megint erosodott benne a bizonytalansag. Egy masfajta ertelmes leny — amely a Foldetol eltero fizikai korulmenyek kozott, egy tavoli vilagban fejlodott ki, ahol a veletlenszeru genetikai mutaciok egeszen maskepp kovetkeztek be — egy ilyen leny semmire nem hasonlithat, amit Ellie eddig latott, vagy akar csak elkepzelt. Ha ez itt egy kiserleti Allomas, akkor Allomasfonokoknek is kell lenniuk, megpedig tolunk tokeletesen eltero, felelmetesen nem-emberi Allomasfonokoknek. Ellie lelke legmelyen rovarok, kigyok, bibircsokos orru vakondokok kepzete kisertett. Azok koze tartozott, akik beleborzongtak — legyunk oszintek, eliszonyodtak —, ha csak kicsit is testi hibas emberi leny kerult a szemuk ele. Nyomorekok, Down-koros gyerekek, meg a Parkinson-kor lathato jelei is — hiaba diktalt az ertelme mast — undort, menekulesi vagyat keltettek benne. Altalaban kepes volt uralkodni rajta, habar nem biztos benne, hogy soha nem bantott meg senkit. Nemigen szokott toprengeni a dolgon, felkavarta, amint tehette, temat valtott.
Most azonban tartani kezdett tole, hogy keptelen lesz szemtol szemben allni egy foldon kivuli lennyel — arra meg vegkepp alkalmatlan lesz, hogy megnyerje az emberi fajnak. Ebbol a szempontbol nem vizsgaltak az Otoket a Foldon. Senkit sem erdekelt, viszolyognak-e egerektol, torpektol, marslakoktol. Ilyesmi egyszeruen eszebe sem jutott a bizottsagoknak, amelyek kivalasztottak oket. Ugyan miert nem? Most, itt roppant kezenfekvo szempontnak tunik.
Hiba volt ot ide kuldeni. Ha szemtol szembe kerul valamilyen kigyoborbe bujt galaktikus Allomasfonokkel, esetleg onmagahoz meltatlanul viselkedik majd — vagy ami meg rosszabb, az elkepzelhetetlen probatetel soran az o szemelyeben az emberi faj fog rosszul vizsgazni. Ellenszenvvel, megis vagyakozva meredt a rejtelyes ajtora, melynek kuszobet most mar viz boritotta. Kezdodik a dagaly.
Valaki allt a parton, par szaz meterre Ellie-tol. Eloszor azt hitte, Vaygay, talan viszonylag gyorsan kiszabadult a vizsgaztatoterembol, es most jon, hogy elmondja neki a jo ujsagokat. De akarki is volt, nem a Gep Projekt
egyenoverallja volt rajta. A mozgasa is fiatalosabbnak hatott. Ellie a teleobjektiv utan nyult, de maga sem tudta miert, bizonytalanul megallt a keze. Felallt, bearnyekolta a szemet a vakito nap ellen. Egy pillanatra mintha… Nem, az lehetetlen. Ilyen szemet modszereik nem lehetnek.
Megsem birt uralkodni magan. Rohant a partszegely fovenyen, a haja vadul lobogott utana. Igen, pontosan ilyen az utolso fenykepen, duzzad az erotol, eletoromtol. Az arcan egynapos borosta. Ellie zokogva esett a karjaba.
— Hello, Presh. — Jobb keze Ellie hajat simogatta.
Az o hangja. Ellie rogton felismerte. Es az o mosolya, az o illata. A borosta pontosan ott kezdodik az arcan, ahol szokott. Ellie onuralma teljesen odalett. Erezte, ahogy egy ceges-regi, szinte mar el is feledett sirbolton szettoredezik a kokemeny szikla-pecset, es behatolnak az elso fenysugarak.
Nagyokat nyelt, igyekezett urra lenni magan, de hullamokban tort ki belole ujra es ujra a sokaig visszafojtott banat, fel-felzokogott. A ferfi turelmesen vart, szemebol ugyanaz a biztatas sugarzott, mint akkor regen, amikor ott allt a lepcso aljan, amelynek a pici lany szamara orias fokain Ellie eloszor eleteben leovakodott. Semmire sem vagyott ugy, mint hogy viszontlassa, de elnyomta magaban a vagyat, hiszen tudta, teljesseggel lehetetlen, hogy teljesuljon. Most siratta a nelkule eltelt, kozejuk allt sok-sok evet.
Kislanykoraban, es meg akkor is, amikor mar fiatal no volt, gyakran almodta, hogy elebe toppan, es azt mondja, hogy a halala csupan tevedes. Imadnivalo volt, a karjaba kapta Ellie-t. De az almokert Ellie dragan fizetett, mindig ujra olyan vilagra kellett ocsudnia, amelyben o mar nem letezett. Ellie megis dedelgette ezeket az almokat, megertek, hogy masnap ebredeskor megint keseruen kelljen radobbennie a vesztesegre, megint at kelljen elnie a fajdalmat. Hiszen csupan ezek a fantom-percek maradtak neki belole.
Most pedig itt van — nem alom, nem kisertet, olyan hus-ver, akar o maga. Vagy legalabbis hajszal hijan. Uzent erte a csillagokbol, es Ellie eljott hozza.
Babusgatta Ellie-t, erosen olelte magahoz. Ellie tudta, hogy az egesz csak trukk, rekonstrukcio, utanzat, de kitunoen sikerult. Eltolta magatol kartavolsagra, nezte, nezte. Tokeletes volt. Olyan volt, mintha az edesapja, aki annyi evvel ezelott meghalt, felment volna a Mennybe, de vegul — felettebb szokatlan uton-modon — Ellie-nek megis sikerult volna talalkoznia vele. Megint pityeregni kezdett, es ujra atolelte.
Meg beletelt egy jo percbe, mire kepes volt osszeszedni magat. Ha mondjuk, Ken allt volna itt vele, Ellie-nek legalabbis megfordult volna a fejeben a gondolat, hogy egy masik dodekaederrel — peldaul a kijavitott szovjet Geppel — utanuk masok is elindultak a Foldrol a Galaxis kozepe fele. De az edesapjat illetoen fel sem merulhet ilyesmi. Az o foldi maradvanyai egy toparti temetoben porladnak.
Ellie a szemet torolgette, sirt es nevetett egyszerre.
— Szoval, minek koszonhetem a jelenseget — robotika vagy hipnozis?
— Hogy mesterseges alkotas vagyok-e vagy alom? Ezt akarmirol megkerdezhetned.
— Maig sem mulik el egyetlen het sem, hogy ne jutna eszembe, mindent — mindent az egvilagon — odaadnek erte, hogy akar csak par percet is az edesapammal lehessek ujra.
— Na latod, es most itt vagyok — mondta vidaman, felemelte a kezet es elforditotta, hogy Ellie lathassa, a masik fele is megvan. De milyen fiatal, sokkal fiatalabb Ellie-nel. Mindossze harminchat eves volt, amikor meghalt.
Talan igy akarjak csillapitani a felelmet. Ha igen, hat… tenyleg mindenre gondolnak. Osszesimulva visszasetaltak Ellie holmijahoz. Teljesen valosagos erzes atfogni a derekat, gondolta Ellie. Ha vezetekek, integralt aramkorok vannak a bore alatt, hat jol leplezik.
— Hat hogy vagyunk mindig? — kerdezte Ellie. Nagyon ostoban hangzott. — Ugy ertem…
— Tudom. Az Uzenet erkezesetol sok evnek kellett eltelnie, amig megerkeztel.
— A munkatemponkra gondolsz, vagy a precizitasunkra? — Egyikre sem.
— Ugy erted, meg nem fejezodott be a Probatetel? Nem kapott valaszt.
— Kerlek, magyarazd meg vilagosabban — mondta Ellie kicsit ertetlenul. — Eveket bajlodtunk az Uzenet megfejtesevel, aztan a Gep megepitesevel. Nem mondanad el, mirol is van szo tulajdonkeppen?
— Te aztan ramenos lettel — egeszen ugy mondta, mintha valoban az edesapja lenne, es most osszevetne a rola orzott emlekeit ezzel a meg mindig nem teljesen kialakult Ellie-vel.
Beleborzolt Ellie hajaba. Mindig ezt tette, jutott eszebe Ellie-nek a gyerekkora. De honnan tudhatnak itt,
30 000 fenyevnyire a Foldtol, arrol, ami reges-regen, az oly tavoli Wisconsinban tortent? Egyszerre rajott.
— Az almaink — mondta. — Az ejjel, amikor almodtunk, benne voltatok a fejunkben, igaz? Mindent kiszedtetek belole, amit mi tudunk. — Csak lemasoltuk. Gondolom, minden, ami a fejedben volt, most is ott van benne. Tarts gyorsan leltart. Ha hianyzik valami, mondd meg. — A televizios adasaitokbol rengeteg minden nem derult ki. Az, hogy hol tartotok a technikai fejlodesben, az persze igen. Meg meg egy csomo mas is. De a fajotok korul meg annyi minden van. ami kozvetve nem derul ki szamunkra. Latom, ugy erzed, megsertettuk a maganszferadat…
— Ne viccelj.
… dehat nagyon surget az ido.
— Ugy erted, tul is vagyunk a Probatetelen? Az almainkbol valaszt kaptatok minden kerdesetekre? No es? Megfeleltunk vagy megbuktunk a vizsgan?
