Kulonosebb eredmenyre nem szamitottam. Amire kivancsi voltam, olyannyira magas szintu hozzaferessel birhat, hogy soha nem vittek adatbazisba.
Az adatbazisban haromszor szerepelt a „kreta” kifejezes.
Az elso esetben egy meszkobanyarol volt szo, ahol is a 15. szazadban elsoszintu Fenyparti es Setet magusok parbajoztak. Mindketten elpusztultak, meghozza kozonseges vegelgyengulesben, midon a tusa vegen nem tudtak kikeveredni a homalybol. A rakovetkezo felezer evben ezen a kornyeken majdnem haromezer ember pusztult el.
A masodik eset holmi magikus jelek es vedokorok megrajzolasat erintette a kreta folhasznalasa kapcsan. Itt mar joval tobb informacio allt rendelkezesre, es en mindet el is olvastam nagysietve. Semmi kulonos. Az alkalmazas teren a kreta semmifele kulonosebb elonnyel nem birt a szen, a ceruza, a ver vagy az olajfestek elott. Epp csak a kretat a legkonnyebb letorolni.
Am a harmadik emlites a „Mitoszok es nem bizonyitott adatok” fejezetben szerepelt. Ahogy varhato volt, csupa badarsag szerepelt, mint peldaul az ezust es fokhagyma alkalmazasa a vampirokkal folytatott harc soran, vagy nemletezo szertartasok es ritusok leirasa.
Azonban volt szerencsem mar talalkozhatni olyasmivel, amikor az un. „mitoszok” kozt igaz, am alaposan elfeledett ismeretekre bukkantam.
A kreta a „Sors Konyvei” szocikkben szerepelt.
Meg csak a feleig jutottam el, amikor megertettem, hogy beletrafaltam. Az informacio abszolut nyilvanos volt, a szemunk elott hevert, hozzaferheto volt barmely kezdo magus szamara, de az is meglehet, szerepelt az emberek altal is hasznalhato forrasokban.
Sors Konyvei. Kreta.
Minden passzolt.
Lezartam a fajlt, majd kikapcsoltam a gepet. Egy ideig ulve maradtam, mikozben az ajkaimat harapdaltam. Az oramra neztem.
Ideje volt elindulni kulonos randevunk helyszinere.
Letusoltam es ruhat valtottam. Az amulettek kozul Zavulon medalionjat tartottam magamnal, az Ejszakai Orseg jelvenyet es a valaha Iljatol kapott harci lemezket — egy okori kerek bronzkorongot, amely meretet tekintve alig valamivel haladott meg egy nagyobbfajta penzermet. Meg soha nem hasznaltam a lemezket. Ahogy a magus emlitette, az amulettben egy, jobb esetben ket toltet maradt.
A titkos helyrol elohuztam a pisztolyt. Ellenoriztem a toltenytarat. Ezust robbanogolyok. Jo szolgalatot tehetnek az alakvaltok ellen, alkalmazasuk ketseges a vampirok eseteben, es folottebb hatasosak a Setet magusokkal szemben.
Mintha bizony arra keszulnek, hogy harcba szallok, nem pedig a fonokommel talalkozom…
Mobilom megcsorrent a zsebemben, amikor mar az ajto elott alltam.
— Anton?
— Szveta?
— Olga szeretne beszelni veled, atadom neki a kagylot.
— Adjad! — egyeztem bele, mikozben a zarat nyitottam.
— Anton, nagyon szeretlek. Legy oly szives, es ne csinalj ostobasagot!
Hirtelenjeben nem is tudtam, mit feleljek. Olga vette at a kagylot.
— Anton. Azt akarom, hogy tudd: mar minden eldontetett. Es nagyon hamarosan be is fog kovetkezni minden.
— Ma ejjel — kontraztam.
— Honnet tudod?
— Erzem. Egyszeruen csak erzem. Ezert tavolitottak el az Orseget a varosbol, nemdebar? Es Szvetlana is immar a megfelelo lelkiallapotban van.
— Mit tudsz?
— A Sors Konyve. Kreta. Mar mindent ertek.
— Kar — felelte roviden Olga. — Anton, meg kell…
— Senkinek sem tartozom szamadassal. Csakis a bennem levo Fenynek.
Megszakitottam a vonalat, majd kikapcsoltam a mobilt. Eleg volt. Geszer igy is kapcsolatba tud lepni velem, mindenfele technikai eszkoz hijan. Olga egyre csak el akarna tantoritani a rimankodasaval. Szvetlana pedig ugysem ertene, mit miert teszek.
Ha elhataroztad, hogy a vegere jarsz, hat menj egyedul. Es ne hivj magaddal senkit.
— Ulj le, Anton! — mondta Geszer.
A helyiseg egesz aprocskanak tunt. Hat-het asztalka, terelvalasztokkal. Egy barpult. Vagni lehetett a fustot. A teveben hangtalanul bazisugrasok. A falon levo fotokon — szinten: zuhanasban elnyult testek, elenkszinu overallokban. Latogato keves akadt, talan az idopont miatt: az ebedhez mar keso, az esti csucshoz meg koran volt. Egy pillantast vetettem az asztalkakra — a sarokban allonal pillantottam meg Borisz Ignatyjevicset.
A fonok nem volt egyedul. Egy gyumolcsostal elott uldogelt, mikozben lustan szemelgette a szemeket egy szolofurtrol. Egy kicsivel arrebb, karba font kezzel egy magas, kreol fiatalember ult. Tekinteteink kereszteztek egymast, es egy puha, am erezheto nyomast ereztem.
Szinten Masfele.
Vagy ot masodpercig meregettuk egymast, folyamatosan novelve a nyomast. Voltak kepessegei, jelentos kepessegek, tapasztalata viszont alig. Egy alkalmas pillanatban csokkentettem az ellenallast, kitertem kutato pillantasa elol, es meg mielott sikerult volna vedelmet keritenie, szkenneltem a fiatalembert.
Masfele. Fenyparti. Negyedik szintu.
A fiatalember arca eltorzult, mintha fajdalom erne. A vert kutya tekintetevel nezett Geszerre.
— Ismerkedjetek meg! — javasolta Geszer. — Anton Gorogyeckij, Masfele, moszkvai Ejszakai Orseg. Aliser Ganyijev, Masfele, nemreg ota szinten moszkvai Ejszakai Orseg.
A futar.
Kezet nyujtottam es egyszersmind levettem a vedelmet.
— Fenyparti, masodik szint — szolt Aliser a szemembe nezve. Tisztelettudon fejet hajtott.
A fejemet ingatva feleltem:
— Harmadik.
A fiatalember ismet Geszerre nezett. Immar nem buntudattal teli pillantassal, hanem csodalkozon.
— Masodik — erositette meg a fonok. — Csucsformaban vagy, Anton. Aminek folottebb orulok. Ulj le, beszelgessunk! Aliser, orkodj!
Letelepedtem a fonokkel szemben.
— Tudod, hogy miert pont itt jeloltem meg talalkozonk helyet? — kerdezte a fonok. — Vegyel a szolobol, finom.
— Honnet tudnam? Meglehet… itt kapni a legfinomabb szolot Moszkvaban…
Geszer elnevette magat.
— Bravo. De megsem ez a lenyeg. A gyumolcsot a piacon vettuk.
— Ezek szerint kellemes a kornyezet.
A fonok vallat vont:
— Semmi kulonos. A terem kicsi, ha belepsz azon az ajton, ott biliard van es meg nehany asztalka.
— Lehet, hogy maga titokban ejtoernyozik, fonok.
— Husz eve is megvan, hogy nem ugrottam — riposztozott a fonok nyugisan. — Anton draga, azert jottem ide, hogy Sztroganov-belszint egyek krumplicskaval, utana meg szolot csemegezzek, s mindezt azert, mert meg akartam mutatni neked a mikrokornyezetet. Egy ici-pici tarsadalmat. Ugyhogy lazulj el, elvezd az ittletet! Aliser, egy korso sort Antonnak! Nezz korul, katona! Figyeld meg az arcokat! Hallgasd a dumcsizast! Szivd be a levegot!
Elfordultam a fonoktol. A loca szelere huzodtam, hogy legalabb egy kicsit lassam a korulottunk levoket. Aliser mar a pultnal allt, a nekem szant sorre varva.
Kulonos arckifejezessel birtak az ejtozo bar torzsvendegei. Valami megfoghatatlanul kozos volt bennuk. Sajatos szemek, sajatos gesztusok. Semmi rendkivuli, epp csak egy lathatatlan belyeg mindegyikukon.
— Kozosseg — mondta a fonok. — Mikrokornyezet. Akar a Sansz nevre hallgato melegklubban is folytathatnank ezt a beszelgetest, vagy az irok Hazanak ettermeben, vagy egy jatekteremben valami gyar mellett. Nem szamit. A lenyeg, hogy egy kifejezetten szuk, zart kozosseg jojjon letre. Ilyen vagy olyan mertekben
