elszigetelodve a tarsadalomtol. Nem egy McDonald’s, nem egy meno etterem, hanem egy nyilt avagy rejtett klub. Tudod, miert? Ezek vagyunk mi. Ez a mi Orsegunk modellje.
Hallgattam. Elneztem, ahogy egy mankos srac a szomszed asztalkahoz lep, elhessenti az invitalast, hogy foglalna helyet, es a terelvalasztonak tamaszkodva belemerul mondandojaba. A zene tulharsogta szavait, am a lenyeget le tudtam szurni a homalyon keresztul. Egy ki nem bomlo, levalt ejtoernyo. A tartalekernyo hasznalata. Tores. Fel evig, banyeg, nem ugorhat!
— Az itteni tarsasag nagyon jol jellemez — folytatta raerosen a fonok. — Kockazat. Heves benyomasok. A kivulallok iranti ertetlenseg. Szleng. A normalis emberek szamara teljesseggel erthetetlen problemak. Es persze rendszeres traumak, halalesetek. Jol erzed magad itt?
Elgondolkodvan igy feleltem:
— Nem. Itt a brancshoz kene tartozni. Vagy egyaltalan, nem lenni itt.
— Hat persze. Erdekes dolog belekukkantani barmely effajta mikrokornyezetbe… egy alkalommal. Utana viszont vagy elfogadod a torvenyeit es azzal belepsz a kozossegbe, vagy pedig elkulonulsz. Nos hat, mi semmiben sem kulonbozunk. Lenyeget tekintve nem. Mindegyik Masfele, aki folleli, tudatositja magaban onnon lenyeget, valasztas ele kerul. Vagy belep sajat oldalanak Orsegebe, katonava lesz, harcossa, menthetetlen halalraiteltte. Vagy pedig folytatja majdnem emberi eletet, kulonosebb magikus kepessegeket nem fejleszt, hasznalja ugyan a Masfele- lettel egyutt jaro szamos elonyt, am az effajta elettel jaro hatranyokbol is kiveszi a reszet. A leheto legkellemetlenebb, ha az elsodleges dontes hibasnak bizonyul. A Masfele nem akarja alavetni magat az Orseg torvenyeinek ilyen vagy olyan okoknal fogva. Am szinte keptelenseg kiszakadni a strukturankbol. Mondd meg hat, Anton: kepes lennel az Orsegen kivul letezni?
Nana, hogy a fonok soha nem folytat elvont beszelgeteseket.
— Velhetoen nem — ismertem be. — Nehez, gyakorlatilag lehetetlen lenne megmaradnom a hetkoznapi Fenyparti magus szamara rendelt hatarokon belul.
— De ha nem csatlakozol az Orseghez, nem tudod igazolni ilyen-olyan magikus rahatasaidat a Setettel folytatott harc erdekeben. Igy van?
— Igy.
— Ime hat a bibi, Antoska, az egesz rakfeneje. — A fonok folsohajtott. — Aliser, ne allj mar ott, mint szamar a hegyen!
Kifejezetten csicskaztatta a fiatalembert. Am az okokat nem volt nehez kitalalni: a futar kiharcolta, kikonyorogte helyet a moszkvai Orsegben, s most belekostolt ennek elkerulhetetlen kovetkezmenyeibe.
— A sore, Fenyparti Anton. — Konnyed biccentessel helyezte elem a korsot.
Neman megragadtam a sort. Fikarcnyi vetke sem volt ennek a fiatal es tehetseges magusnak. Velhetoen sikerul majd megbaratkoznunk. Most azonban meg ra is duhos voltam: Aliser hozta el Moszkvaba azt, ami majd mindorokre elvalaszt Szvetlanatol.
— Mihez kezdjunk, Anton? — kerdezte a fonok.
— Tulajdonkeppen mi a gond? — kerdeztem vissza egy odaado bernathegyi pillantasaval.
— Szvetlana. A kuldetese ellen munkalsz.
— Magatol ertetodoen.
— Anton, hisz ezek elemi igazsagok. Axiomak. Nem all jogodban ellentmondani az Orseg politikajanak, onnon erdekeidbol kiindulva.
— Hogy jonnek ide az en maganerdekeim? — csodalkoztam ra oszinten. — Ugy velem, hogy az egesz keszulo akcio erkolcstelen. Nem lesz udvos az emberekre nezve. Igy vagy ugy, am eddig minden, az emberi tarsadalom kardinalis megvaltoztatasara iranyulo kiserlet dugaba dolt.
— Elobb vagy utobb, de sikerrel jarunk. Vedd eszre, meg csak nem is probalkozom azzal, hogy bizonygassam, miszerint pont ez alkalommal koronazza siker faradozasunkat. Am ekkora esely meg soha nem volt ra.
— Nem hiszek ebben.
— Tiltakozast nyujthatsz be a felsobb vezetesnek.
— Es vajon sikerul kivizsgalniuk addig a napig, amikor Szvetlana kezebe veszi a kretat es folnyitja a Sors Konyvet?
A fonok lehunyta szemet. Folsohajtott.
— Nem. Nem lesz annyi idejuk. Minden ma ejjel zajlik majd le, amint bekoszont a mi szolgalati idonk. Elegedett vagy? Tisztaban vagy immar az akcio idopontjaval?
— Borisz Ignatyjevics! — Szandekosan szolitottam azon a neven, amelyen eloszor megismertem. — Hallgasson meg! Kerem! Valaha elhagyta hazajat es Oroszorszagba jott. Nem a Feny erdekei vezereltek donteseben, nem a karriervagy vonzotta. Hanem Olga miatt. Tudok egyet-mast arrol, mit tortent a multjaban. Annyi minden: gyulolseg es szerelem, arulasok es nagylelkuseg. De meg kell ertenie engem. Kepes ra.
Nem tudom, mit vartam. Mifele valaszt, felrerebbeno tekintetet vagy foghegyrol odavetett igeretet az akcio lefujasarol.
— Teljes mertekben megertelek, Anton — bolintott a fonok. — El se tudod kepzelni, mennyire. Es eppen ezert folytatodik az akcio.
— De miert?
— Hat azert, fiacskam, mert letezik egy ilyen dolog: a sors. Es ennel nincs erosebb. Van, aki arra rendeltetik, hogy megvaltoztassa a vilagot. Van, akinek ez nem adatik meg. Van, aki arra rendeltetik, hogy egesz allamokat rengessen meg alapjaiban, s van, aki arra, hogy a kulisszak mogott allva osszekretazott kezzel a marionettbabok zsinorjait mozgassa. Anton, hidd el, tudom, mit teszek. Hidd el!
— Nem hiszem.
Folkeltem, erintetlenul hagyva az immar leulepedett habu sort. Aliser kerdon tekintett a fonokre, mintha keszen allna arra, hogy megallitson.
— Jogodban all azt tenni, amit csak akarsz — mondta a fonok. — Benned a Feny, am a hatad mogott ott a homaly. Tudod, mivel jar barmely helytelen lepes. Es azt is tudod, hogy keszen allok es kotelessegem is a segitsegedre sietnem.
— Geszer, en oktatom, koszonet mindazert, amire tanitottal. — Meghajoltam elotte, mialtal az ejtoernyosok kivancsi pillantasat vonzottam magamra. — A tovabbiakban immaron nem velem ugy, hogy jogomban all segitseget varnom toled. Fogadd halamat.
— Immar szabad vagy, semmi kotelezettseged nincs irantam — felelte nyugodtan Geszer. — Tegy ugy, amikepp sorsod parancsolja!
Kesz. Nagyon is konnyeden lemondott egykori tanitvanyarol. Vajon hany ilyen tanitvanya lehetett, akik keptelenek voltak raeszmelni holmi magasabb celokra es szentseges eszmekre?
Szazak, ezrek.
— Eg veled, Geszer! — mondtam. Aliserre pillantottam. — Jarj sikerrel, ujdonsult jaror!
A fiatalember szemrehanyon nezett vissza ram:
— Ha szabadna szolnom…
— Beszelj! — engedelyeztem.
— A helyedben nem sietnek annyira, Fenyparti Anton.
— Mar igy is tul hosszan elidoztem, Fenyparti Aliser. — Elmosolyodtam. Hozzaszoktam, hogy az Orsegben a legkisebb magusok koze szamitom magam, amde minden mulando. Ezen ujonc szemeben tekintelynek latszom. Egyelore meg. — Egyszer meg meghallod, mikepp susog az ido, homokkent folyvan ki ujjaid kozul. Akkor majd emlekezz ram! Jarj sikerrel!
6. FEJEZET
HOSEG.
A Sztarij Arbaton[48] mentem. Mindenfele sablonos portreikkal nyomulo festok, unalomig ismert szamokat jatszo zeneszek, egy kaptafara keszult szuvenirekkel hazalo arusok, kulfoldiek, tekintetukben az elvarhato szabvany-erdeklodessel, es a moszkvaiak, akik a megszokott idegesseggel huznak el a matrjoska-utanzatok mellett…
