utan az ajtot… es mindezt ugy, hogy eszre sem vette: egyszerre ket vilagban tette…
— Akkor mit tegyunk?
— Hatolj melyebbre. Kovess.
A vallamra neztem — es semmit se lattam. Elohivni a homalyt, benne tartozkodni — nem egyszeru jatek. Folemeltem parszor arnyekomat a padlorol, mielott meg alakot oltene es ringani kezdene velem szemkozt.
— Gyerunk, gyerunk, fog az menni — sugta Olga.
Beleptem az arnyekba, mire a homaly osszesurusodott. A teret suru kod toltotte ki. A szinek teljes mertekben eltuntek. A hangok kozul csak a szivdobogasom maradt meg: nehez, lassu, duborgo, akarha egy szakadek melyen pufoltek volna a dobot. Es futyult a szel — levego hatolt be a tudombe, lassan toltve ki a horgoket. A vallamon foltunt a feher bagoly.
— Nem birom ki sokaig itt — sugtam, mikozben kinyitottam az ajtot. Magatol ertetodoen ezen a szinten mar nem volt bezarva.
A labam ele egy sotetszurke kandur surrant. A kandurfelek szamara nem letezik kulon kozonseges es homalyvilag, egyszerre elnek mindegyik vilagban. Meg jo, hogy nem birnak igazi ertelemmel.
— Cicci-cicc-cicc — suttogtam. — Ne felj, kis macsek…
Inkabb csak sajat eroim ellenorzese vegett, de bezartam magam utan az ajtot. Nos hat, fiacskam, most egy fokkal nagyobb biztonsagban vagy. De vajon segit-e ez rajtad, ha meghallod az Elhivast?
— Gyere ki — mondta Olga. — Nagyon gyorsan veszitesz az erodbol. A homaly ilyeten szintjen meg egy tapasztalt magusnak sem konnyu. Asszem jobb lesz, ha en is foljebb megyek.
Megkonnyebbulten leptem ki. Igen, nem vagyok muveletis, aki elsetalgat a homaly mindharom szintjen. Es, oszinten szolva, kulonosebben nem is vagyom erre.
A vilag egy kicsit vilagosabb lett. Korulneztem — a lakas otthonosnak tunt, es meg csak nem is volt kulonosebben osszeronditva a homalyvilag szulemenyeivel. Par csik a kek mohabol az ajtonal… nem veszes, majd maguktol is megdoglenek, ha mar a fo telep elpusztult. Hangok is hallatszottak, alighanem a konyhabol. Beneztem.
A kissrac ott allt az asztalnal es falta a fokhagymat, mikozben forro teat ivott ra.
— Feny es Setet… — suttogtam.
A legenyke most meg fiatalabbnak es vedtelenebbnek tunt, mint tegnap. Sovany, esetlen, meg ha gyongenek nem is lehetne nevezni — lathatoan sportol valamit. Ruhazata koptatott farmer es kek focimez.
— Csorikam — mondtam.
— Nagyon meghato — ertett egyet Olga. — A fokhagyma magikus erejerol szolo meskete elterjesztese nagyon jo fogas volt a vampirok reszerol. Azt beszelik, hogy maga Bram Stoker talalta ki…
A srac tenyerebe kopott egy adaggal a szetragott pepbol es a nyakat kezdte kenegetni a fokhagymapurevel.
— A fokhagyma, kerlek, nagyon hasznos am — mondtam.
— Igen. Es megved. Az influenzavirusoktol — tette hozza Olga. — O! Mily konnyen hullik el az igazsag, es mily eleteros a hazugsag… De tenyleg eros a fiucska. Az Ejszakai Orsegnek elkelne egy uj muveletis.
— Kozulunk valo?
— Egyelore meg senkie sem. Alakulofelben levo sors, magad is lathatod.
— Es kihez huz?
— Kivehetetlen. Egyelore meg kivehetetlen. Tulsagosan is ijedt. Most kepes barmit megtenni, csak hogy megmenekedjek a vampiroktol. Kesz akar a Setet oldalara allni, de kesz a Feny oldalara is.
— Nem tudom elitelni ezert.
— Persze. Gyerunk.
A bagoly folroppent, es a folyoson szarnyalt. A nyomaba indultam. Legalabb haromszor olyan gyorsan haladtunk, mint az emberek: a homaly egyik ismerve, hogy megvaltozik az ido mulasa.
— Itt fogunk varakozni — utasitott Olga, miutan a nappaliban talaltuk magunkat. — Meleg, vilagos es otthonos.
Egy asztalka melletti puha fotelbe telepedtem. Az asztalkan hevero ujsagra sanditottam.
Nincs is annal szorakoztatobb, mint a homalyon keresztul olvasgatni a sajtot.
„A hitelallomany jovedelmezosege csokken” — hirdette egy cim.
A valosagban ez a mondat maskepp nez ki: „A Kaukazusban no a feszultseg”.
Most mar lehet fogni az ujsagot es elolvasni az igazsagot. A valodit. Azt, amit az ujsagiro gondolt, aki adott temara osszecsapta a cikket. Az infomorzsakat, melyeket nem hivatalos forrasbol kapott. Az igazsagot eletrol es halalrol.
Csak hat az a kerdes, hogy miert?
Reges-reg megtanultam, hogy magasrol tegyek az emberi vilagra. Elvegre az alapzatunk. A bolcsonk. De hat mi — Masfelek vagyunk. Atjarunk a zart ajtokon es orizzuk a Jo es Gonosz kozt fonnallo egyensulyt. Iszonyu kevesen vagyunk, es keptelenek vagyunk a szaporodasra — a magus lanyabol nem lesz torvenyszeruen varazslono, az alakvalto fia pedig egyaltalan nem biztos, hogy megtanul idegen alakot olteni holdas ejeken…
Nem vagyunk kotelesek szeretni a koznapi vilagot.
Csakis azert orkodunk folotte, mert eloskodunk rajta.
Gyulolom az elosdiket!
— Min toprengsz? — kerdezte Olga. A nappaliban megjelent a fiucska. Berobogott a haloszobaba, meglehetos gyorsasaggal — ahhoz kepest, hogy a koznapi valosagban leledzett. Es nekiallt az egyik szekrenyt turni.
— Semmin. Ram tort a szomorusag.
— Megesik. Az elso esztendokben mindenkivel megesik. — Olga hangja egeszen emberive lett. — Majd megszokod.
— Hat ez az… ezert vagyok szomoru.
— Ahelyett, hogy orulnel, amiert meg elunk. A szazadelon a Masfelek populacioja a kritikus minimumszintre csokkent. Fol birod fogni? Napirendre kerult annak megvitatasa, hogy a Setetek es a Fenypartiak egyesulnek! Hogy fajnemesito programokat dolgoztak ki!
— Igen, tudom.
— Majdnem vesztunket okozta a tudomany. Nem hittek bennunk, nem akartak hinni. Egeszen addig, mig ugy veltek, hogy a tudomany jobba teheti a vilagot.
A fiucska visszatert a nappaliba. A divanyra telepedett, es a nyakaban levo ezustlancot kezdte igazgatni.
— Megis, mi a jobb? — kerdeztem. — Elhagytuk az emberek vilagat. Megtanultunk atjarni a homalyba, megtanultuk atalakitani a targyak es emberek termeszetet. Es megis, mi valtozott, Olga?
— Legalabbis az, hogy a vampirok nem vadaszgathatnak licenc nelkul.
— Ezt mondd inkabb annak az embernek, akinek a veret isszak…
A kuszobon megjelent a kandur. Rank meredt. Vernyakolni kezdett, mikozben haraggal telten meregette a baglyot.
— Te vagy ra ilyen hatassal — mondtam. — Olga, merulj melyebbre a homalyba!
— Mar keso — felelte Olga. — Bocsass meg, nem voltam eleg eber…
A fiucska folugrott a divanyrol. Joval gyorsabban, mint ahogy az az emberi vilagban lehetseges. Ugyetlenul, leven meg maga sem ertette, mi zajlik korulotte, a sajat arnyekaba lepett, es kozben a padlora esett, mikozben engem nezett. Immaron a homalybol.
— Eltavozom… — suttogta a bagoly, mikozben eltunt. Karmai fajdalmasan melyedtek a vallamba.
— Nem! — kialtotta a fiucska. — Tudom! Tudom! Itt van!
Folemelkedtem, mikozben kitartam a karomat.
— Latlak! — kialtotta Jegor. — Ne bants!
A homalyban volt. Kesz. Megtortent. Mindenfele kulso segitseg nelkul, tanfolyamok es stimulatorok hijan, a magus-gyam utmutatasa nelkul a srac atlepte a koznapi es homalyvilag kozti hatart.
Attol kezdve, hogy eloszor belepsz a homalyba, amit ott latsz es erzel — ettol fugg nagymertekben, hogy kive-mive leszel.
Fenypartiva avagy Setette.
„Nincs jogunk atengedni a Setet oldalra, kulonben vegkepp osszeomlik az egyensuly Moszkvaban.”
