Fiacskam, a szakadek szelen tancolsz.
Es ez felelmetesebb, mint egy tapasztalatlan vampircsaj.
Borisz Ignatyjevicsnek jogaban all foganatositani a likvidalasrol szolo dontest.
— Ne felj! — mondtam, mikozben a helyemen maradtam. — Ne felj! A baratod vagyok, nem hozok rad bajt.
A srac a sarokig maszott es ott megdermedt. Le nem vette rolam a tekintetet — nyilvan nem ertette, hogy immaron a homalyban tartozkodik. Szamara olyba tunhetett mindez, mintha a szobaban hirtelen besotetedett volna, ratort volna a csend, en pedig csak ugy elotuntem a semmibol…
— Ne felj! — ismeteltem. — Engem Antonnak hivnak. Mi a neved?
Hallgatott, mikozben nagyokat nyeldekelt. Aztan kezet a nyakahoz szoritotta, kitapogatta a lancocskat, mire lathatoan kicsit megnyugodott.
— Nem vagyok vampir — mondtam.
— Ki maga? — a srac kiabalt. Meg jo, hogy a koznapi vilagban ezt az athato kialtast lehetetlen meghallani.
— Anton. Az Ejszakai Orseg munkatarsa.
Kikerekedett szeme mintha heves fajdalomrol arulkodott volna.
— A munkam abban all, hogy megvedjem az embereket a vampiroktol es hasonszoru sopredektol.
— Hazugsag…
— Ugyan miert?
Megvonta a vallat. Rendben. Igyekszik ertekelni a sajat tetteit, velemenyet ervekkel is alatamasztani. Ezek szerint tehat nem vesztette el teljesen ertelmet a felelemtol.
— Hogy hivnak? — ismeteltem. Lehetett volna nyomast gyakorolni a fiucskara, megszuntetendo a felelmet. Am ez kozbeavatkozas lett volna, mindemellett meg tiltva is van.
— Jegornak…
— Jo nev. Engem pedig Antonnak. Erted? Anton Szergejevics Gorogyeckij vagyok. Az Ejszakai Orseg munkatarsa. Tegnap en oltem meg azt a vampirt, aki rad akart tamadni.
— Csak az egyiket?
Csodas. Kezd beszedbe elegyedni.
— Igen. A vampircsaj meglepett. De mar keresik. Ne felj, itt vagyok, hogy megvedjelek… hogy elpusztitsam a vampircsajt.
— Miert ilyen szurke minden korulottunk? — kerdezte hirtelen a fiucska.
Derek. De meg milyen derek!
— Megmagyarazom. Csak szogezzuk le: nem vagyok az ellenseged. Rendben?
— Meglatjuk.
Vacak kis lancaba kapaszkodott, mintha bizony az barmitol is megvedhetne. Edes fiacskam, ha minden ilyen flottul menne, ennyin mulna a vilagban… Nem ment meg az ezust, sem a nyarfakaro, sem holmi szent kereszt. Az elet szemben all a halallal, a szeretet a gyulolettel — egyik ero a masikaval, mert az ero nem bir erkolcsi elkotelezodessel. Minden nagyon egyszeru. Es mindezt alig ket-harom ev alatt sikerult megertenem.
— Jegor — lassan hozza leptem. — Hallgass csak ide a szavamra…
— Megalljon!
Olyan elesen parancsolt ram, mintha legalabbis fegyver lett volna a kezeben. Osszerezzenve megalltam.
— Rendben. Hallgass akkor ide! A szokvanyos, emberi vilagon tul, amelyet szemmel is lathatni, letezik meg egy arnyoldali is: a homalyvilag.
Eltoprengett. A felelemtol fuggetlenul, marpedig eleg vadul viselkedett — rendre elboritottak a belole aramlo fojtott rettegeshullamok —, a srac igyekezett folfogni szavaim ertelmet. Akadnak olyan emberek, akiket a felelem lebenit. Es akadnak olyanok is, akik ettol csak erore kapnak.
Nagyon szerettem volna azt hinni, hogy en az utobbiak koze tartozom.
— Egy parhuzamos vilag?
Ez az. Na, most aztan beindul a scifi-vonal. Am legyen, felolem hivhatja igy is — egyik elnevezes sem tobb holmi puszta hangok osszessegenel.
— Igen. Ebbe a vilagba csakis azok juthatnak el, akik termeszetfolotti kepessegekkel birnak.
— A vampirok?
— Nem csak ok. Rajtuk kivul meg az alakvaltok, boszorkanyok, fekete magusok… feher magusok, gyogyitok, profetak.
— Mindez tenyleg letezik?
Akar egy azott vereb. A haja csatakos, poloja a testehez tapadt, orcain pedig verejtekcsikok patakzottak. Es mindezek ellenere a fiucska csak nem vette le rolam a szemet, keszen allt az ellenallasra. Mintha bizony ereje lenne megtenni.
— Igen, Jegor. Olykor az emberek kozt folbukkannak olyanok is, akik kepesek atlepni a homalyvilagba. A Jo vagy a Gonosz oldalara allanak. A Feny vagy a Setet partjara. Ok a Masfelek. Igy hivjuk egymast: Masfelek.
— Es maga… Masfele?
— Igen. Es te is.
— Miert?
— Mert a homalyvilagban vagy, gyermekem. Nezz korul, hallgatozz egy kicsit. A szinek eltuntek. A hangok elhallgattak. A masodpercmutato alig vanszorog az oralapon. Atleptel a homalyvilagba… latni akartad a veszedelmet, es atlepted a vilagok kozti mezsgyet. Itt lassabban mulik az ido, itt minden maskepp van. Ez a Masfelek vilaga.
— Nem hiszem el. — Jegor gyorsan megfordult, majd ujra ram nezett. — Akkor miert van itt Greysick?
— A kandur? — elmosolyodtam. — Az allatoknak sajat torvenyeik vannak, Jegor. A kandurok egyszerre elnek az osszes vilagban, szamukra egyaltalan nem letezik kulonbseg.
— Nem hiszem el — a hangja reszketett. — Mindez csak alom, tudom! Mint amikor a feny kihunyoban van… Alszom. Maskor is megesett mar velem effele.
— Azt almodtad, hogy epp folkapcsolnad a villanyt, am az izzo nem araszt fenyt? — tudtam a valaszt, de a srac szemebol meg annal is hatarozottabban kiolvashattam. — Vagy pedig vilagit, am alig pislakol, akarha gyertya volna? Vagy pedig mesz valahol, korulleng a Setet, ha pedig kinyujtod a kezed, keptelen vagy megkulonboztetni az ujjaidat?
A fiu hallgatott.
— Ez mindannyiunkkal megesik, Jegor. A Masfelek kozul mindegyikunk almodik effelet. Ilyenkor a homalyvilag belenk hatol, hivogat, ilymodon emlekeztet onmagara. Es te is… Masfele vagy. Meg ha fiatalka is, de Masfele. Es csak toled fugg…
Eloszor fol se fogtam, hogy szeme csukva, a feje pedig felrebillent.
— Barom — sziszegte a vallamrol Olga. — Elso alkalommal sajat magatol sikerult a homalyba lepnie! Nincs ereje az effelekre. Gyorsan hozd ki innet, kulonben orokre ottragad!
Homalykoma — az ujoncok betegsege. Majdnem megfeledkeztem rola, eleddig meg nem volt dolgom ifju Masfelekkel.
— Jegor! — odaugrottam, razogattam, a hona ala nyulva folemeltem. Konnyu volt, egeszen konnyu — a homalyvilagban nem csupan az ido mulasa valtozik meg. — Ocsudj fol!
Nem reagalt. A fiucska igy is olyat vitt vegbe, amihez masoknak tobbhonapos gyakorlas szuksegeltetik — egymaga lepett at a homalyba. A homalyvilag pedig igencsak falja az eleterot.
— Huzzad! — Olga atvette a parancsnok szerepet. — Huzzad, gyerunk, mintha elnel! Magatol nem fog folocsudni!
Ez mindennel nehezebbnek bizonyult. Elvegeztem ugyan egy elsosegely-tanfolyamot, am igazandibol meg senkit sem kellett eltavolitanom a homalybol.
— Jegor, ebredj! — parszor arcul legyintettem. Eloszor csak enyhen, utobb mar kiados nyaklevesek kovetkeztek. — Mi van mar, hallod? A homalyvilagba tavozol! Terj magadhoz!
Egyre konnyebbe valt, szinte elolvadt a kezeim kozt. A homaly pedig egyre csak itta az eletet, mar az utolso erejet szivta. A homaly atalakitotta testet, a sajat lakojava kezdte idomitani. Jaj, mit is vetettem!
— Bezarkozni! — Olga hangja hidegen csengett, kijozanitoan. — Zarkozz be vele egyutt, jaror!…
