eljo a vadaszat ideje…
A fiu kovetett kifele mentemben — mintha arrol szeretett volna meggyozodni, hogy tenyleg kilepek az ajton, s nem bujok el a szekrenyben. Egy szot se szoltam. Kinyitottam az ajtot, kileptem a lepcsohazba. Az ajto becsapodott mogottem.
Egy lepcsoforduloval foljebb mentem, majd leguggoltam az ablak mellett. Olga hallgatott, s en is hallgattam.
Az igazsagot nem szabad ily hirtelen foltarni. Az embereknek letezesunk puszta tenyet is nehez elfogadni. Es megbekelni a Megallapodassal…
— Semmit se tehettunk — mondta Olga. — Alabecsultuk a legenyket, a kepessegeit es a felelmet. Eszrevetettunk. Kenytelenek voltunk valaszolni a kerdesekre, mi tobb, oszinten.
— Megfogalmazod a jelentest?
— Ha tudnad, hany effajta jelentest irtam mar…
A szemetcsatorna felol rothadas buze aramlott. Az ablakon tulrol beszurodott a sugarut zaja, mikozben lassan bealkonyult. A lampak is kezdtek folgyulladni. Ott ultem, forgattam kezemben a mobilomat es azon toprengtem, hogy most hivjam a fonokot, vagy varjam meg az o hivasat. Ketsegtelen, hogy Borisz Ignatyjevics most is figyel ram.
Ketsegtelen.
— Nem kene tulbecsulnod a vezetoseg lehetosegeit — mondta Olga. — Kisebb gondja is nagyobb most nalad a fekete forgeteg miatt.
Kezemben cirregni kezdett a telefon.
— Na vajon ki az? — kerdeztem, mielott fogadtam volna a hivast.
— A kengyelfuto gyalogkakukk. Vagy Whoopi Goldberg.
Nem voltam epp vicces kedvemben.
— Igen?
— Hol vagy most, Anton?
A fonok hangja faradt volt, elcsigazott. Ilyen allapotban meg nem volt szerencsem hozza.
— Egy rem ronda sokemeletes tombhaz lepcsofordulojaban. A szemetcsatorna mellett. Eleg meleg, es mondhatni mar-mar kenyelmes kornyezetben.
— Megtalaltad a sracot? — kerdezte az erdeklodes legcsekelyebb jele nelkul a fonok.
— Meg…
— Rendben. Odakuldom Tigrincset es Mackot. Itt ugyse tudnak most mit csinalni. Te pedig menj at Perovoba! Azonnal!
Mar epp zsebembe csusztattam volna a kezem, am a fonok kiigazitotta magat:
— Ha nincs nalad penz… de ha van is, mindegy. Ints le egy rendorsegi kocsit, aztan majd ok mint a szelvesz, szepen leszallitanak.
— Ilyen nagy a baj? — nyogtem ki.
— Szerfolott. Akar azonnal indulhatsz is.
Belerevedtem az ablakon tuli sotetbe.
— Borisz Ignatyjevics, nem kene a fiut egyedul hagyni. Tenyleg nagy potencialis erovel bir…
— Tudom en azt… Rendben. A fiuk mar uton vannak. Ha veluk lesz, semmi baj nem erheti a sracot. Vard meg oket… aztan egyik labad ott, a masik meg itt, azonnal gyere ide.
Szaggatott bugas jelezte a beszed veget. Kinyomvan a keszuleket a vallamra sanditottam:
— Te mit szolsz ehhez, Olga?
— Kulonos.
— Miert? Hisz magad mondtad, hogy nem boldogulnak vele.
— Kulonos, hogy kifejezetten teged, nem pedig engem hivott… — Olga elgondolkodott. — Lehet, hogy… A, nem. Nem tudom.
Beleneztem a homalyba, s a horizont legszelen eszrevettem ket foltocskat. A muveletisek akkora sebesseggel szaguldottak, hogy akar 15 percen belul is a helyszinen lehetnek.
— Meg csak a cimet se kerdezte meg — jegyeztem meg keserun.
— Nem akarta vesztegetni az idot. Nem erezted meg, amikor levette a koordinatakat?
— Nem.
— Tobbet kene gyakorolnod, Anton.
— Nem szoktam terepen dolgozni!
— Most viszont ott dolgozol. Menjunk le. Az Elhivast ugyis meghalljuk.
Folemelkedtem — ott ucsorogve most mar szinte kenyelmes torzshelyemnek tunt a lepcso —, aztan pedig lefele vonszoltam magam. A lelkemre pocsek, nyomott uledek rakodott. A hatam mogott ajto csapodott. Megfordultam.
— Felek — szolt Jegor keresetlenul.
— Minden rendben van — azzal megindultam visszafele. — Megvedunk.
Az ajkat harapdalta, hol ram nezett, hol pedig a lepcsohaz felhomalyat meregette. Nem akart visszaengedni a lakasba, ugyanakkor nem volt ereje ahhoz, hogy egyedul maradjon.
— Azt hiszem, valaki nez engem — bokte ki vegul. — Maga csinalja?
— Nem. Minden valoszinuseg szerint a vampircsaj.
A srac nem rezzent ossze. Semmi ujat nem kozoltem vele.
— Hogy szokott tamadni?
— Invitalas nelkul nem tud bemenni az ajton. Ez a vampirok sajatossaga, a mesek e teren nem hazudnak. Sajat magadnak akarodzik majd kimenni. Mit ne mondjak, mar most ki akarsz jonni.
— Nem fogok kimenni!
— Ha majd beveti az Elhivast… kijossz. Tudataban leszel, hogy mi zajlik, de akkor is kijossz.
— Tudna… tudna valamit tanacsolni? Akarmit?
Jegor megadta magat. Segitseget vart, barmifelet, csak segitseg legyen.
— Tudnek. Hagyatkozz rank!
Egy masodpercig habozott.
— Jojjon be! — Jegor utat engedett az ajtoban. — Csak… anyukam mindjart hazater a munkabol.
— Es akkor mi van?
— Maga meg elbujik? Megis, mit mondjak neki?
— Semmiseg — hessentettem el. — Csak nekem…
Kinyilt a szomszed lakas ajtaja, csupan resnyire, beakasztott biztonsagi lanccal. Mogule rancos oreganyo arca kukkantott ki.
Megerintettem a tudatat — konnyeden, egy pillanatra, a leheto legovatosabban, hogy meg ne sertsem egyebkent is ingatag ertelmet…
— Ja, csak te vagy… — Az oregasszony szelesen elmosolyodott. — Te, te…
— Anton — siettem keszsegesen a segitsegere.
— En meg mar azt hittem, hogy valami idegen — kozolte oreganyam, miutan kiakasztotta a lancot es elotipegett az emeleti lepcsoterre. — Mert hat olyan idok jarjak, mero gyalazat, azt tesznek, amit akarnak…
— Semmi vesz — mondtam. — Minden rendben lesz. Inkabb tevezzen, epp egy uj sorozat megy benne.
Az oregasszony bolingatott, aztan egy utolso barati pillantas utan eltunt a lakasban.
— Mifele sorozat? — kerdezte Jegor.
Vallat vontam:
— Mit tudom en? Csak van valami. Egy csomo szappanoperat adnak, nem?
— Es honnet ismeri a szomszedunkat?
— En? Ot? Sehonnet.
A fiu hallgatott.
— Nos hat — vilagositottam fol —, mi… Masfelek vagyunk. Es nem fogok bemenni, most el kell mennem.
— Hogyan?
— Masok vigyaznak majd rad, Jegor. Es ne aggodj: joval profibbak nalam.
Beleneztem a homalyba: ket elenknarancs lang kozeledett a lepcsohaz fele.
