Borisz.
— Tudhatnad, hogy mindig fullom van.
A fonok hozzam fordult, mintha a legkisebb erdeklodest is elvesztette volna a Setet magus irant.
— Anton, a forgeteget nem a Nappali Orseg taplalja. Maganyosan mukodo alkoto teremte. Egy iszonyatos ereju ismeretlen Setet magus. Megerezte Ignatot, mire siettetni kezdte az esemenyeket. Most benned van minden bizodalmunk.
— Miert?
— Hisz mondom: kapcsolatban allotok. Anton, a valoszinusegi mezoben haromagu villa talalhato.
A fonok korozott a kezevel, mire a levegoben egy kepernyo feher sikja bontakozott ki. Zavulon elhuzta a szajat — alighanem enyhe energialoket erte.
— Az esemenyek fejlodesenek elso vonala — mondta a fonok. A szoba kozepen mindenfele tamasz nelkul fuggo feher kepmezon egy fekete sav rajzolodott ki. Majd egy remes pacava alakult, mely aztan tullogott a kepernyon.
— A legvaloszinubb utvonal. A forgeteg eleri a maximumot, ennek reven bekovetkezik a pokol attorese. Millionyi aldozat. Globalis kataklizma: biologiai es atomvesz, aszteroida becsapodasa, tizenkettes erossegu foldrenges. Barmi lehetseges.
— Es ha a pokol kozvetlenul elszabadul? — kerdeztem ovatosan. A Setet magusra sanditottam: arca tovabbra is reszvetlen maradt.
— Nem. Aligha valoszinu. Messze meg a kritikus szint — a fonok fejet csovalta. — Ellenkezo esetben ugy velem, hogy a Nappali es Ejszakai Orseg legalabbis levadaszta volna egymast. A masodik utvonal…
Egy vekony vonal, mely a fekete savbol eredt. Es egyszer csak felbeszakadt.
— A cel megsemmisul. Az orveny magatol folszivodik, ha a cel elpusztul… onmagatol…
Zavulon megmoccant. Majd igy szolt szivelyesen:
— Kesz vagyok besegiteni eme kisded akcioba. Az Ejszakai Orseg egymaga nem kepes folebe kerekedni, nemdebar? Allunk rendelkezesukre.
Hirtelen csend tamadt. Aztan a fonok elnevette magat.
— Kerem, ahogy tetszik. — Zavulon megvonta a vallat. — Megismetlem: egyelore meg magunk ajanlgatjuk szolgalatainkat. Nincs szuksegunk egy globalis katasztrofara, mely egy pillanat alatt emberek millioit pusztitja el. Egyelore nincs ra szuksegunk.
— A harmadik utvonal — mondta a fonok rampillantva. — Nezd meg figyelmesen!
Meg egy vonal, mely a kozos tobol eredt. Elvekonyodo, semmibe olvado vonal.
— Ez varhato… ha te is beszallsz a jatekba, Anton.
— Mit kell tennem? — kerdeztem.
— Nem tudom. A valoszinusegi elorejelzes soha nem ad pontos utmutatast. Csakis egyvalami biztos: te tudnad megszuntetni a forgeteget.
Az agyamon egy pillanatra atvillant egy ostoba gondolat: tudniillik hogy meg mindig a csekkolasom folyik. Eles helyzetben zajlo vizsgaztatas — a vampirt megoltem, most pedig… De nem. Nem lehet. Hisz akkora a tet!
— Meg soha nem szedtem le fekete forgetegeket. — A hangom valahogy idegenul csengett, nem epp ijedten, inkabb csodalkozon. A Setet magus Zavulon folvihogott — ellenszenvesen, venasszony modjara.
A fonok bolintott:
— Tudom, Anton.
Folemelkedett, osszefogta kontoset, majd mellem lepett. Mondhatni hulyen nezett ki — legalabbis egy atlagos moszkvai lakas kozegeben: keleti ornatusa suta karikaturanak tetszett.
— Ekkora fekete forgetegeket meg soha senki nem szedett le. Te leszel az elso, aki megprobalja.
Hallgattam.
— Vedd eszedbe, Anton, hogy ha elszurod… meg ha a legkisebb mertekben is, lett legyen akarmilyen kis reszlet is az… te egsz el elsokent. Arra se marad idod, hogy atmenj a homalyba. Tudod, mi tortenik a Fenypartiakkal, ha beleszaladnak a pokol attoresebe?
A torkom egyszeriben kiszaradt. Bolintottam.
— Bocsasson meg, kedves ellensegem — szolalt meg csufondarosan Zavulon. — De meg csak a valasztas jogat sem adja meg munkatarsai szamara? Pedig hat meg haboru idejen is, ilyeten esetekben, hogy ugy mondjam… erdeklodokre szamitottak…
— Eloszolitottuk az onkenteseket — vetette oda hatra se fordulva a fonok. — Mindannyian onkentesek vagyunk, meghozza reges-regen. Es egyaltalan nincs semmifele valasztasi lehetosegunk.
— Nekunk viszont… van. Mint mindig. — A Setet magus ujbol csak vihogott.
— Amikor magunkenak ismerjuk el az emberek folotti valasztas jogat, azt egyszersmind el is tavolitjuk magunktol. Zavulon — Borisz Ignatyjevics a Setet magusra sanditott —, idegen nezokozonseg elott produkalod magad. Ne zavarj!
— Meg se szolalok. — Zavulon ezek utan lehajtotta fejet, osszehuzta magat.
— Kisereld meg! — mondta a fonok. — Anton, nem adhatok tanacsot. Probald meg! Kerve kerlek, probald meg. Es… felejtsd el mindazt, amire tanitottak! Ne higgy annak, amit mondtam, ne higgy annak, amit kijegyzeteltel, ne higgy a sajat szemednek, ne higgy idegen szavaknak!
— Akkor hat minek higgyek, Borisz Ignatyjevics?
— Ha en az tudnam, Anton, hat eljonnek a torzstol… es magam mennek abba a kapualjba…
Egyszerre neztunk ki az ablakon. A fekete tolcser ott porgott, dulongelt, egyik iranybol a masikba. Egy jarokelo egyszer csak lelepett a jardarol, a hoba gazolt es inkabb nagy ivben elkerulte a tolcserkocsanyt. Eszrevettem, hogy a szelen mar egesz keruloosvenyt tapostak: az emberek nem lathattak a vilagukra toro Gonoszt, de ereztek, hogy kozeleg.
— Majd en fedezem Antont — mondta hirtelen Olga. — Fedezem es biztositom az osszekottetest.
— Kivulrol — egyezett bele a fonok. — Csakis kivulrol. Anton… eredj! Igyekszunk a leheto legalaposabban elejet venni barminemu keretlen megfigyelesednek.
A hobagoly folroppent az agyrol, majd a vallamra telepedett.
Rapillantottam a barataimra, no meg a Setet magusra — akarha teli alomban leledzene —, aztan pedig kimentem a szobabol. Azon nyomban megereztem, hogy eluloben a zaj a lakasban.
Teljes csendben kisertek, folos szavak, vallveregetes meg jotanacsok hangoztatasa nelkul. Elvegre nem teszek semmi rendkivulit. Csupan elmegyek meghalni.
Csend honolt.
De valahogy olyan rendhagyo modon, ami meg ebben a moszkvai alvokeruletben is szokatlan volt, akarmilyen kesore jart. Mintha mindenki a lakasaba vetette volna magat, hogy aztan leoltott lampa mellett csondben gubbasszanak a fejukre boritott takarok alatt. Epphogy hallgatnak, nem pedig alszanak. Csupan kekes- voros foltok remegtek az ablakokon — mindenutt megy a teve. Ez mar joforman a szokasukka valt: amikor felnek vagy nyomasztja oket valami, hat fogjak es bekapcsoljak a tevet, barmi is a musor, aztan valogatas nelkul megneznek mindent, a teleshoptol a hirekig. Az emberek nem latjak a homalyvilagot. De kepesek erzekelni, amikor kozeleg.
— Olga, mit szolsz ehhez a forgeteghez? — kerdeztem.
— Lebirhatatlan.
Ennel tobbet hangot se szolt.
A kapualj elott alltam, elneztem a hajlekony tolcserkocsanyt, akarha elefantormany volna. Egyelore valahogy nem akarodzott belepnem.
— Mikor… mekkora meretu forgeteget tudsz kioltani?
Olga elgondolkodott:
— Olyan otmeterest. Akkor meg van esely. A harommeteres magassagut minden tovabbi nelkul.
— Es akkor a leanyzo is megmenekul?
— Meglehet.
Valami nem hagyott nyugodni. Ebben a rendhagyo csondben, mikozben meg a kocsik is azon voltak, hogy elkeruljek a pusztulasra karhoztatott keruletet, bizonyos hangokat tovabbra is erzekelni lehetett…
Aztan rajottem. A kutyak szukoltek. Minden lakasban, minden kornyezo hazban — halkan, panaszosan, tehetetlenul panaszkodtak gazdaiknak a szerencsetlen ebek. Lattak a kozelgo poklot.
