magikus gomb fuggott. A gomb folulrol kozvetitette az orveny latvanyat. Mellette egy puffon Lena uldogelt, a legjobb operatorunk, hallgatagon koncentralva. A szeme csukva volt, am erkeztemkor udvozlesem gyanant intett egy kicsit a kezevel.
Rendben, eddig szokvanyos az ugy. A gomb operatora komplexen latja a teret, lehetetlenseg elrejtozni elole.
Az agyon, parnakkal korulrakva, felig fekvo helyzetben maga a fonok hevert. Oltozeke tarka kontos, puha keleti hazipapucs, valamint tubetejka[12]. A helyiseget hordozhato vizipipa edeskes fustje toltotte be. A hobagoly a fonok ele telepedett. A helyzetbol itelve nemverbalisan ertekeztek egymassal.
Ez is rendben volna. Kulonosen feszult pillanatokban a fonok mindig a bevalt rigolyaihoz nyul, melyekre meg Kozep-Azsiaban kapott ra. A tizenkilencedik es huszadik szazad fordulojan dolgozott arrafele: elobb muftinak alcazva, aztan a helyi baszmacsok[13] vezerekent, utobb voros komisszari minosegben, vegul pedig vagy tiz evig jarasi parttitkarkent.
Az ablaknal Danyila es Farid alldogalt. Meg az en csokott kepessegeimmel is eszrevehettem a ruhaujjaikba rejtett magikus vesszeik bibor villodzasat.
Teljesen szokvanyos a felallas. Ilyen idokben nem hagyjak vedelem nelkul a torzskart. Danyila es Farid nem tartoznak a legerosebb harcosok koze, viszont tapasztaltak voltak, s ez gyakorta joval fontosabb a nyers eronel.
De mire veljem a szobaban tartozkodo egyeb Masfele jelenletet?
A sarokban uldogelt, sarkain guggolva, szerenyen es eszrevetlenul. Olyan osztover volt, akar egy frissen gyalult forgacs, orcaja beesett, fekete haja katonamod rovidre nyirva, nagy, banatos szemekkel. A kora teljesseggel megbecsulhetetlen — lehetett tan harminc, de az is lehet, hogy haromszaz. Oltozeke sotet. A lezser oltony es a szurke ing jol passzolt a kullemehez. Az egyszeri ember alighanem egy kis szekta tagjanak velte volna az ismeretlent. Es meg igaza is lett volna — reszben.
Az illeto egy Setet magus volt. Meghozza a legmagasabb szinten levok kozul valo. Midon futolag ram pillantott, egyszer csak megereztem, amint a vedelmi burok — amit raadasul meg csak nem is en keritettem magam kore! — recseg-ropog es kezd meggorbulni.
Akaratlanul is hatraltam egy lepest. Am a magus tekintetevel mar a padlot meregette, mintha csak azt sejtetne: az elobbi szondazas csupan futo veletlen volt…
— Borisz Ignatyjevics… — Ereztem, hogy a hangom rekedtesen cseng.
A fonok roviden biccentett, majd a Setet magushoz fordult. Az pedig rogton a fonokre meredt.
— Szarmaztasd at neki az amulettet — parancsolta szaggatottan a fonok.
A Setet hangja szomoru es halk volt — olyan embere, akit mintha egyszerre nyomasztana a vilag osszes baja:
— Semmi olyat nem teszek, ami a Megallapodas elleneben hat.
— En se teszek olyat. A munkatarsaimnak immunisaknak kell lenniuk a megfigyelokkel szemben.
Szoval igy allunk! A mi torzsunknel egy megfigyelo tartozkodik a Setet oldalrol. Ezek szerint valahol a kozelben vert tanyat a Nappali Orseg tabori torzse, es ott ul valaki a mieink kozul.
A Setet magus kezevel benyult zakoja zsebebe, majd nemi kotoraszas utan egy rezlancon fuggo aprocska faragott csontmedaliont huzott elo. Felem nyujtotta.
— Dobjad — mondtam.
A magus konnyeden elmosolyodott, majd ugyanazzal a melankoliaval es egyutterzessel felem lenditette a kezet. Elkaptam a medaliont. A fonok jovahagyon bolintott.
— Neve? — kerdeztem.
— Zavulon.
Azelott nem hallottam ezt a nevet. Vagy kevesbe ismert, vagy pedig a Nappali Orseg legfelsobb koreihez tartozik.
— Zavulon… — ismeteltem az amulettre nezve. — Nincs tobbe hatalmad folottem.
A medalion kezdett megmelegedni a tenyeremben. Az ingemen kivulre vettem, biccentettem a Setet fele es azzal a fonok melle leptem.
— Hat ide jutottunk, Anton — mondta a fonok alig ertheton, fogai kozt a vizipipa szopokajaval. — Ide jutottunk. Latod?
Kinezven az ablakon bolintottam.
A fekete orveny egy ugyanolyan nyolcemeletes hazbol fakadt, mint amilyenben mi is voltunk. A vekony es hajlekony tolcserkocsany valahol a foldszint tajan ert veget, a homalyba nyujtozva meg a lakast is pontosan meg tudtam hatarozni.
— Hogy eshetett meg mindez? — kerdeztem. — Borisz Ignatyjevics, hisz ez mar nem holmi fejreeso tegla, vagy lepcsohazi gazrobbanas…
— Minden tolunk telhetot megteszunk — a fonok mintha szukseget erezte volna annak, hogy mentegesse magat elottem. — Minden raketasilot mi ellenorzunk, ugyanez a helyzet Amerikaban es Franciaorszagban is, nemsokara Kinaban is befejezodik a munka. Nehezebb dolgunk akadt a taktikai atomfegyverekkel. Sehogy se tudjuk foltarni az osszes mukodo lezervezerlesu muholdat. Raadasul teli a varos mindenfele bakteriologiai szarsaggal… egy oraja majdnem szivargas tortent a viruskutato tudomanyos intezetben.
— A sorsot nem lehet becsapni — kockaztattam meg ovatosan.
— Pontosan. Mintha lekeket tomkodnenk a hajofeneken. Kozben meg folottunk kettetorik a hajo.
Hirtelen eszrevettem, hogy mindenki — a Setet magus, Olgaval, Lenaval es a harcosokkal egyetemben — engem nez. Egy csapasra kenyelmetlenul kezdtem erezni magam.
— Borisz Ignatyjevics?
— Te vagy raallitva.
— Tessek?
A fonok folsohajtott, kiengedte kezebol a pipaszarat, mire a hideg opiumos fust a padlora omolt.
— Te, Anton Gorogyeckij, kozepes kepessegekkel biro programozo, notlen, lettel raallitva a leanyzora, aki folott ez a fekete szarsag fugg.
A Setet magus alig hallhatoan folsohajtott. Hirtelenjeben semmi jobb nem jutott eszembe annal, mint hogy megkerdezzem: „miert?”
— Nem tudom. Ignatot kuldtuk ki ra, aki aztan tiszta munkat vegzett. Hisz tudod, kepes barkit elcsabitani.
— De vele nem jott ossze?
— Osszejott. Epp csak a forgeteg is noni kezdett. Fel ora hosszat alltak kapcsolatban, s kozben a forgeteg masfel meteresrol huszonotre nott. Vissza kellett rendelni… meghozza surgosen…
A Setet magusra sanditottam. Olyba tunt, mintha Zavulon a padlot nezegetne, de nyomban folkapta a fejet. Ezuttal a vedelmi mechanizmus nem reagalt: az amulett megbizhato oltalmat nyujtott.
— Nekunk aztan nem all erdekunkben — mondta halkan. — Csakis egy vadember kepes megolni az egesz elefantot, hogy aztan jollakjek egyetlen darab hussal.
A hasonlat serto volt ram nezve. Viszont minden bizonnyal nem hazudott.
— Meglehetosen ritkan van szuksegunk ekkora nagysagrendu pusztitasra — tette hozza a Setet magus. — Most nincs folyamatban olyan projektunk, amelyhez ekkora merteku szuksegeltetnek.
— Merem remelni… — tagolta idegen, nyekergos hangon a fonok. — Zavulon, meg kell ertened, ha a katasztrofa megis bekovetkezik… hat mi is a maximumot hozzuk majd ki belole.
A Setet magus arcan holmi mosoly arnyeka jelent meg.
— Meglehetosen nagy lesz azon emberek szama, akik megrettennek a bekovetkezendotol, hogy aztan siras- rivas es banat legyen osztalyreszuk. De tobben, merhetetlenul tobben lesznek azok, akik majd mohon a teve kepernyojere tapadnak, akik elvezkedni fognak a mas bajan, es orvendeznek, hogy az o varosukat elkerulte a vesz, akik ugymond majd a Harmadik Roman elmenckednek, melyet utolert a buntetes… a folulrol jovo buntetes. De hisz magad is tudod ezt, en ellensegem.
Nem volt karorvendo, a Setetek magasrangu kepviseloi nem birnak ilyesfele primitiv reakcioval. Mindezt csupan tenykent kozolte.
— Es mindezek ellenere keszen allunk — mondta Borisz Ignatyjevics. — Magad is tudod.
— Tudom. Viszont mi vagyunk nyero helyzetben. Hacsak nem rejtegetsz a ruhaujjadban par nyero aszt,
