— Nem, nem akarom… — A srac menten bepanikolt. — Akkor mar inkabb maga!
— Nem lehet. Mas feladatom van.
Lent a lepcsohazban ajto csapodott, lepesek hangzottak. A harcosok megvetettek a lift hasznalatat.
— Nem akarom! — Jegor megragadta az ajtot, mintha be akarna zarkozni. — Nem hiszek nekik!
— Vagy megbizol az egesz Ejszakai Orsegben, vagy nem bizol meg senkiben — vagtam el kemenyen. — Nem vagyunk maganyos szupermenek, holmi piros-kek lebernyegben. Ha ugy tetszik, bermunkasok vagyunk. A homalyvilag rendorsege. Az en szavam: az Ejszakai Orseg szava.
— Es ok kicsodak? — A fiu mar kezdte megadni magat. — Magusok?
— Igen. Csak eppenseggel folottebb speci feladatra kikepezve.
Lent a lepcsoforduloban folbukkant Tigrincs.
— Szeva, fiuk! — kialtotta eletvidaman a leanyzo, egyetlen ugrassal letudvan felemeletnyi lepcsokozt.
Az ugras emberfolotti volt, Jegor pedig egyszerre osszekucorodvan hatralepett, figyelmesen meregetve Tigrincset. A fejemet csovaltam: nyilvanvalo, hogy a leanyzo most a transzformacio hataran egyensulyoz. Szerette az effelet, s raadasul most minden alapja megvolt a mokazasra.
— Es ott mi az abra? — kerdeztem.
Tigrincs hangosan folsohajtott, aztan elmosolyodott:
— Juj, muris… Mindenki panikok Eredj, varnak rad, Antoska… Te lennel az en kis gyamom, igaz?
A srac elnezte Tigrincset, de kozben hallgatott. El kellett ismernem, a fonok kivalo dontest hozott, amikor ot rendelte ki az orszolgalat ellatasara. Mindenkiben bizalmat keltett es mindenki fele szimpatiat sugallt, gyerekektol az oregekig. Azt beszeltek, hogy olykor meg a Seteteket is lekenyerezte viselkedesevel. Egyebirant ilyenkor mondhatni folottebb rosszul dontottek…
— Nem kell engem gyamolitgatni — felelte vegul a fiu. — Jegornak hivnak.
— En pedig Tigrincs vagyok — a leanyzo mar benn is volt a lakasban, baratian atolelve a srac vallat. — Gyerunk, mutasd a hadszinteret, hadd lam! Tegyuk meg az elokeszuleteket a vedelemre!
Lefele indultam, menet kozben csovalva a fejem. Vagy ot perc mulva Tigrincs elovezeti a fiunak, miert is kapta ezt a nevet.
— Szeva — dormogte szembejove Macko.
— Szeva — rovid kezfogassal udvozoltuk egymast. Az Orseg osszes munkatarsa kozul Macko valtotta ki belolem a legfurcsabb, mondhatni vegyes erzelmeket.
Macko alig volt magasabb az atlagnal, eros testalkatu, abszolute kifurkeszhetetlen arccal. Nem beszelt valami sokat. Es hogy mivel foglalkozik munkaidon tul, hol lakik — senki se tudta, talan Tigrincset kiveve. Azt is beszeltek, hogy valojaban nem magus, hanem alakvalto. Meseltek, hogy eleinte a Nappali Orsegnel dolgozott, aztan valami kuldetes soran hirtelen a mi oldalunkra partolt at. Mindez persze badarsag volt, a Fenypartiak nem lesznek Setetekke, a Setetek pedig nem valtoznak Fenypartiakka. De rejtezett Mackoban valami, ami onkentelenul is meghokkenest valtott ki belolem.
— A kocsi mar var — mondta meg sem allva a muveletis. — A sofor egyszeruen csucs. Villamgyorsan leszallitanak.
Macko egy kicsit dadogott, ezert aztan rovid mondatokban fejezte ki magat. Nem sietett, elvegre Tigrincs mar szolgalatba lepett. Nekem viszont nem volt vesztegetni valo idom.
— Sulyos a helyzet odaat? — kerdeztem, leptemet szaporazva. Tavolodoban hallottam folulrol:
— Rosszabb mar nem is lehetne.
Leugraltam a lepcsokon, majd kivagodtam a lepcsohazbol. Tenyleg ott allt a kocsi — egy pillanatra meg meg is alltam, hogy gyonyorkodjem benne. Egy pazar melybibor BMW, a legujabb modell, tetejen egy lazan odavetett villogoval. Lepcsohaz fele eso ajtajai nyitva, a sofor pedig, kinek zakoja alatt pisztolytaska sejlett, turelmetlenul cigizett a kocsibol kihajolva. A hatso ajto mellett kigombolt kabatban egy tekintelyes kinezetu idosebb ferfi alldogalt, szuperdraga oltonyenek hajtokajan kepviselojelveny hirdette foglalkozasat. A ferfi epp mobilon beszelt.
— Es egyaltalan… kirol van szo valojaban? Majd megyek, ha tudok! Mi? Az anyad mindenit!… Mifele csajok? Teljesen meg vagy huzatva? Egy lepest se tudtok tenni egyedul?
A kepviselo ram sanditott, el sem bucsuzva felbeszakitotta a telefonbeszelgetest, aztan a kocsiba kaszalodott. A sofor mohon mellre szivta a cigit, majd eldobta es a volanhoz kapott. A motor puhan folberregett, s alighogy behuppantam az elso ulesre, a kocsi rogton elindult. Az ajtot fagyott gallyak karistoltak.
— Tan megvakultal? — boffent a kepviselo soforjere, holott az en hibambol tortent e kis malor. Azonban amint a kocsi ura hozzam fordult, rogvest megvaltozott a hangszine. — Perovoba vigyunk, ugye?
Meg egyszer sem furikaztattam magam a hatalom kepviseloivel. Raadasul ezek itt vagy rendorfelek, vagy pedig egy keresztapa melle csoppentem. Tudataban voltam, hogy az Orseg tagjakent ez tokmindegy, de a biztonsag kedveert eddig meg soha nem kiserletezgettem effajta utazassal.
— Igen, oda, ahonnet a fiuk jottek. Es minel gyorsabban, ha kerhetem…
— Hallod, Vologyka? — fordult a kepviselo soforjehez. — Taposs bele!
Vologyka pedig beletaposott. De olyan hirtelen, hogy szinte rosszul lettem, ugyhogy gyorsan a homalyba pillantottam: odaerunk-e egyaltalan?
Aggodalomra semmi ok — odaerunk. De nem csupan a sofor ugyessege avagy a szerencse-egyutthato okan, mely utobbit — barmely mas jarorhoz hasonloan — esetemben is mestersegesen megnoveltek. Olyba tunt, hogy elozetesen valaki vegigpasztazta a valoszinusegi mezot, kigyomlalva onnet az osszes karambolt, kozlekedesi dugot es tulbuzgo kozlekedesrendeszt.
A mi reszlegunknel ilyesmit csakis maga a fonok tudott veghezvinni. Csupancsak az kerdes: miert?
— En is parazom — suttogta vallamon a lathatatlan madar. — Amikor a groffal…
Elhallgatott, akarha egy folosleges oszintesegi megnyilvanulason kapta volna magat.
A kocsi pirosban vagott at egy keresztezodesen, hihetetlen cakkban lavirozva a kisautok meg holmi furgonok kozt. A megallobol kinyujtott karral mutogatott rank valaki.
— Huzd meg! — szolitott meg baratsagosan a kepviselo. Egy kis uveg Remy Martint nyujtott felem, meg egy muanyag poharkat. Ez mar olyan rohejesnek tunt, hogy csoppet sem habozva harom centit toltottem magamnak. Meg ilyen sebesseg mellett is — a hepehupas utrol nem is szolva — a kocsi puhan suhant, s a konyak sem lottyent ki.
Visszaadtam az uveget, biccentettem, aztan elohuztam zsebembol a discman fuleset, foltettem, s bekapcsoltam a CD-t. A „Voszkreszenyije”[9] egy reges-regi dala hangzott fol, a kedvencem.
Kiertunk a foutvonalra. A kocsi egyre gyorsabban szaguldott, meg soha nem utaztam ily gyorsan Moszkvaban. Illetve nem csak Moszkvaban… Ha nem lett volna kipucolva a valoszinusegi mezo, hat kisebb sebesseget rendelek el, az tuti — igy viszont egyszeruen csak paraztam.
Akaratlanul is eszembe jutott, hogy maga Romanov[10] is — masfele. Epp csak nem vettek nyilvantartasba. Tul keson vettek eszre… Folkinaltak neki a lehetoseget, am o nem elt vele.
Ez is egy lehetseges valasztas.
Erdekes — mily gyakran hallhatta ezt a muzsikat az ejszakaban?
