— Valahogy ugy tunik nekem. Netan valaki megbantotta?
A leany letette a tollat, majd ram nezett — tekinteteben kivancsisag es nemi szimpatia bujkalt.
— Nem, Anton. Ugyan mar. Biztos a tel miatt van. Tulsagosan is elhuzodik ez a tel.
Eroltetetten elmosolyodott, a pokoli forgeteg pedig meglibbent folotte, ragadozokent megcsovalva tolcserkocsanyat…
— Szurke az eg, es szurke a vilag. Es semmihez sincs kedvem… ertelmet vesztette minden. Igazsag szerint elfaradtam, Anton. De ha bekoszont a tavasz… mindez majd elmulik.
— Maga depresszios, Szvetlana — kottyantottam ki, mielott eszbe kaptam volna, hogy a diagnozist tulajdon emlekezetebol huztam elo. De a leany ugyet sem vetett erre.
— Biztos. De sebaj, nemsokara kisut a napocska… Koszonom, hogy aggodik, Anton.
Ezuttal a mosoly joval oszintebbre sikeredett, noha meg mindig kenyszeredettnek tunt.
A homalyon keresztul Olga suttogasat hallottam:
—
Vajon mit csinalhatok olyan jol?
Ez a kerdes — nos, felelmetesebb, mintha azt kerdeznem, hogy „mi az, amit rosszul teszek?” Ha hibazol — eleg, ha viselkedesedben eles fordulatot veszel. De ha ugy jutsz el a celig, hogy magad sem tudod, mikepp sikerult — a legjobb, ha segitsegert kialtasz. Nem tul szivderito rossz cellovonek lenni, aki csak veletlenul talalta el az almat, hogy aztan egyre csak a kezmozdulatot, a szemhunyoritast, es a ravaszt elhuzo ujjanak erejet probalja meg folidezni… onmaga elott sem ismerven be, hogy a lovedeket bizony egy zabolatlan szelloket tette celiranyba.
Azon kaptam magam, hogy ott ulok es Szvetlanat nezem. O pedig engem, hallgatagon, komolyan.
— Bocsasson meg! — mondtam. — Szvetlana, bocsasson meg, az Istenre kerem. Csak ugy beesem ide keso este, aztan pedig egyszer csak olyasmibe utom az orrom, amihez kozom sincs…
— Semmi baj. Meg jol is esik, Anton. Lenne kedve teazni?
—
Meg ezek a kurta centimeterek is a sors ajandekanak tekinthetok, hisz valamelyest apadasnak indult ez a tebolyult pokol. Emberi eletekkel ernek fol. Emberek tucatjai, vagy akar szazai menekednek meg ezaltal az elkerulhetetlen katasztrofatol. Nem tudom, pontosan mikepp zajlik, de valami modon erositem Szvetlana ellenallo- kepesseget a pokollal szemben. Es a forgeteg lassan enyeszetnek indul.
— Koszonom, Szvetlana. Orommel.
A leany folkelt, majd kiment a konyhaba. En pedig a nyomaban. Vajon mi lehet az oka?
—
Olyba tunt, hogy az elfuggonyzott ablakban megvillant egy feher madarsziluett — a fal menten suhant, Szvetlanat kovetve.
—
A modszertani ajanlasok elmaradtak, nyilvanvalo, hogy az elemzok meg semmifele kovetkeztetest nem vontak le. De abban mar biztos voltam, hogy mi legyen a kovetkezo lepesem. Szomorkas tekintet, egyutterzo mosoly, teazas kozben pedig ilyesfelek mondogatasa: „Olyan faradt a szemed, Szveta…”
Elvegre tegezesre valtunk, nemde? Ketsegkivul valtunk. Efelol nincs ketsegem.
— Anton?
Tulsagosan sokaig neztem ra. Szvetlana dermedten allt a tuzhely mellett egy sulyos, a lecsapodo goztol matt teaskannaval. Azt nem mondhatni, hogy megijedt volna, ezt az erzest semmi szin alatt sem tudta volna produkalni, leven a fekete forgeteg teljesen kiszivta belole. Inkabb mintha zavarba jott volna.
— Valami nincs rendben?
— Igen. Kenyelmetlenul erzem magam. Beestem ide az ejszaka kozepen, kipanaszkodtam magam, aztan meg meg teara is maradok…
— Anton, arra kerem, hogy maradjon. Tudja, olyan furcsa napom volt, hogy egyedul maradnom… Tudja mit? Legyen ez a honorariumom a rendelesert! Az, hogy eluldogel itt velem es elbeszelgetunk — pontositotta szavait sietosen Szvetlana.
Bolintottam. Barmelyik szo hiba lehetett.
—
De hiszen nem valasztottam en semmit, legalabbis az o fogalmaik szerint, az elemzok gagyi mindensegit! Igenybe vettem a Masfelek kepesseget ahhoz, hogy bejussak egy idegen lakasba, behatoltam egy idegen emlekezetbe, hogy meghosszabbitsam itt-tartozkodasomat… most pedig egyszeruen uszom az arral.
Es remelem, hogy a folyo majd odavisz, ahova kell.
— Ker gyumolcsizt, Anton?
— Igen…
Eszmeletlen egy teazas. Carroll[17] a nyomomba sem er! A legeszementebb teazas (ha ugy tetszik: bolondok uzsonnaja) nem egy nyuloduban zajlik a Kalapos, Aprilis Bolondja meg holmi mormota reszvetelevel.[18]] Egy kis lakas pici konyhaja, forro vizzel folontott, reggelrol maradt tea, malnalekvar egy haromliteres befottesuvegbol — ime hat ama szinpad, melyen hivatlan szineszek igazi eszement teazosdit jatszanak. Itt, es csakis itt ejtik ki azon szavakat, melyekkel egyebkent sehol sem elnenek. Itt varazsolnak elo a semmibol buvesz-kezmozdulattal fortelmes titkocskakat, ilyenkor teregetik ki a csaladi szennyest, a cukortartoban pedig mindig akad egy-ket marek ciankali. Es soha nem kerul urugy arra, hogy egyszeruen folkeljunk es elmenjunk, mert a cseszedbe idoben toltik a teat, lekvarral kinalnak es elibed toljak a nyitott cukortartot…
— Anton, mar jo egy eve ismerem magat…
Egy arny — a leany szemeben a tanacstalansag arnya villant meg egy pillanatra. Az emlekezet elozekenyen tolti ki a tatongo uroket, az emlekezet magyarazatokkal szolgal, hogy miert is maradok csupan a paciense, annak ellenere, hogy olyan szimpatikus es jo ember vagyok.
— Meg ha csak a munkam kapcsan is, de most… Valamiert annyira szeretnek beszelgetni magaval… mint szomszed a szomszeddal. Baratkent. Nem baj?
— Ugyan mar, Szveta.
Halas mosoly. Az en nevemet eleg nehez ugy roviditeni, hogy kozben becezon hasson — az Antoska tulzas lenne, tulsagosan nagy tovabblepes.
— Koszonom, Anton. Tudod… tenyleg nem vagyok teljesen magamnal. Immaron harmadik napja.
Hat persze. Nehez is lenne a magad uranak maradni, ha kozben a vegzet kardja lebeg folotted. Megvakulva, tombolon, a Nemezis halott istensegeinek uralma alol folszabadultan…
— Ma is… a, hagyjuk…
Ignatrol akart meselni nekem. Nem erti, mi tortenik vele, miert nem vezetett egyenes ut a veletlen ismeretsegbol az agyba. Ugy erezheti, hogy menten megorul. Minden ember eljut eddig a gondolatig, aki a Masfelek tevekenysegenek hatokoren belulre kerult.
— Szvetlana, lehet, hogy maga… lehet, hogy osszevesztel valakivel?
Ez otromba huzas volt a reszemrol. Egyre csak sietek, sietek, mikozben magam sem ertem, miert. A forgeteg egyelore stabil, raadasul meg apadoz is. Megis sietek.
— Miert gondold igy?
Szvetlana csoppet sem csodalkozik, es nem tekinti a kerdest tulsagosan szemelyes jellegunek. Vallat vonok es igyekszem megmagyarazni:
— Velem gyakran elofordul.
— Nem, Anton. Senkivel sem vesztem ossze, de hat nincs is miert. Valahogy itt onmagamban…
Nincs igazad, te leany. Meg csak el se tudod kepzelni, mennyire nincs igazad. Akkora meretu fekete forgeteg fugg folotted, hogy olyan evszazadonkent csak egyszer fordul elo. Es ez azt jelenti, valaki oly mertekben gyulol, hogy effele ritkan adatik meg elo embernek, vagy akar Masfelenek…
— Talan az lenne a legjobb, ha kipihenned magad — javasoltam. — Elutazhatnal valahova, valami felreeso helyre…
Alighogy ezt kimondtam, rajottem, hogy van mivel orvosolni a gondot. Ha csak reszleges is, s magara
