AZONNAL ajtot nyitott.
Meg csak meg sem kerdezte, hogy ki az, a kukucskaloba se nezett bele, a biztonsagi lancot sem akasztotta be. Es mindezt Moszkvaban! Ejjel! Mikozben egyedul van a lakasban! Az orveny alighanem ovatossaganak maradekat is folemesztette — mindazt, ami lehetove tenne, hogy a leany meg par napig kitartson. Hat igy szoktak elhullani az effajta emberek — akikre atkot terheltek…
Kulsejet tekintve mondhatni Szvetlanaval egyelore meg minden rendben. Karikas volt ugyan a szeme, vegtere is nem akarhogy toltotte az ejszakat. Es az oltozeke — szoknya, csini kardigan, koromcipo —, mintha vart volna valakire, vagy epp ellenkezoleg, epp indulofelben lenne.
— Jo estet, Szvetlana — koszontem be, mikozben a szemen maris atvillant, hogy megismert. Persze, hisz minden bizonnyal megjegyzett maganak tegnaprol, meg ha homalyosan is. Es ezt a pillanatot, amikor mar tudataban volt annak, hogy ismerjuk egymast, csak meg arra nem emlekezett, honnet, ki kellett hasznalnom.
A homalyon keresztul hatoltam be. Ovatosan, leven az orveny ott volt a leany feje folott, mintha csak oda lett volna ragasztva, s a reakcio barmelyik pillanatban beindulhatott. Ovatosan, hisz nem akartam becsapni.
Csupa jot kivantam neki.
Ez csak az elso alkalommal ennyire erdekes es mulatsagos. Megpedig azert, mert ha a tovabbiakban is erdekesnek talalod, akkor nincs helyed az Ejszakai Orsegben. Egy dolog megvaltoztatni a moralis imperativust, raadasul mindig a Jo javara. Egy masik viszont az emlekezetbe valo beavatkozas. Ez elkerulhetetlen, muszaj veghezvinni, leven a Megallapodas resze, hisz a homalyba valo ki-be jarkalasunk folyamata soran a kornyezetunkben levokben pillanatnyi amneziat valt ki.
Am ha egyszer elvezetedet leled a mas emlekezetevel valo jatekban — hat ideje tavoznod korunkbol.
— Jo estet, Anton. — A hangja kisse lebegosse valt, amikor arra kesztettem, hogy idezze fol azt, ami soha meg sem tortent. — Valami baj van?
Savanyu mosollyal a hasamra csaptam. Szvetlana emlekezeteben most hurrikan tombolt. Nem vagyok akkora tudor, hogy kapasbol beleplantaljak egy kidolgozott hamis emlekezetet. Szerencsere adott szituacioban eleg volt ket-harom utalassal elni, a tovabbiakban pedig mar sajat magat csapta be. Rolam valo kialakult kepet valami tavoli ismeroserol mintazta, akire kulsore hasonlitottam, meg egy masikrol, akit rovid ideig es meg kevesbe ismert, viszont a szemelyisege szimpatikus volt a szamara, s meg vagy kettucatnyi korombeli paciensrol, no meg a hazban lako, ki tudja mifele szomszedokrol. En pedig csupan finoman elosegitettem ezt a folyamatot, a minel teljesebb kepalkotas fele terelve Szvetlanat. Jo ember… neurasztenias… allandoan betegeskedik… enyhen flortol, de tenyleg csak enyhen — es nem eppen magabiztos… a szomszed lepcsohazban lakik.
— Fajdalmak? — kisse osszeszedte magat. Valoban jo orvos. Elhivatott.
— Kicsit. Iszogattunk tegnap. — Egesz kulsommel igyekeztem megbanast tanusitani.
— Anton, de hisz figyelmeztettem magat… jojjon be… Belepven becsuktam az ajtot — a leany ra se hederitett. Mikozben nekivetkoztem gyorsan korulneztem, mind a koznapi vilagban, mind a homalyban.
Olcso tapeta, labam alatt kirojtosodott szonyeg, regi noi csizmacska, a plafon alatt egyszeru uveg lampaernyoben egy villanykorte, vezetek nelkuli telefon a falon — gagyi kinai cucc. Szegenyes. Tiszta. Szokvanyos. Es itt most nem arrol van szo, hogy a korzeti orvos hivatasa nem jar valami sok penzzel. Inkabb az lehet a hatterben, hogy maga sem igenyli a flancot. Ez pedig rossz, nagyon is rossz…
A homalyvilagban a lakas valamivel jobb benyomast keltett. Semmifele bubanatos flora nem talalhato, nyoma sincs a Setet nyomainak. Marmint a fekete forgetegen kivul. Amely mondhatni immaron mindenfele eluralkodott — egeszeben lattam, a leanyzo feje folott porgo tolcserkocsanytol kezdve egeszen a harminc meter magassagban szetterulo viragzatig.
Szvetlana nyomaban beleptem az egyetlen szobaba. Itt azert egy fokkal otthonosabbnak tetszett. Meleg narancsszinben vilagitott a divany, meghozza nem is az egesz, hanem csak a regimodi allolampa melletti zug. Ket falat teljes magassagaban konyvespolcok boritottak… Vilagos.
Lassacskan kezdtem megerteni. Mar nem ugy szemleltem mint a munkam targyat, nem mint egy ismeretlen Setet magus lehetseges aldozatat, nem mint egy katasztrofa akaratlan kivaltojat, hanem mint egy embert. Konyvmoly, zarkozott es komplexusteli, egy halom nevetseges eszmennyel es a mesebeli hercegbe vetett gyermeki hittel, aki csak ot keresi, es persze feltetlenul meg is leli. Orvosi munka, par baratno, par barat es nagyon-de- nagyon sok magany. Lelkiismeretes munka, mely a kommunizmust epitok erkolcsi kodexet idezi. Ritkan megy el otthonrol, max. kavezni, es ritkan esik szerelembe. Es az estek — egyik olyan, mint a masik, a divanyon, egy konyvvel, a mellette hevero telefonnal, a megnyugtatoan szappanoperazo teve tarsasagaban.
De sokan is vagytok meg mindig, meghatarozhatatlan koru leanykak s legenykek, akiket a hatvanas evek nemzedekehez tartozo szulok neveltek fol. De sokan is vagytok, szerencsetlen es boldogsagra keptelen emberkek. De jo is lenne megszanni benneteket — mennyire szeretnek segiteni rajtatok! A homalyon keresztul megerinteni benneteket — csak egy picinyket, leheletfinoman. Egy kis onbizalmat plantalni beletek, csoppnyi optimizmust, nemi akaratot, szemernyi ironiat. Segiteni rajtatok, hogy segithessetek masokon.
Nem szabad.
A Jo minden egyes beavatkozasa — zold utat ad a Gonosz tenykedesenek. Megallapodas! Jarorok! Vilagegyensuly?
Turni kell, vagy bele kell orulni — es ha semmibe veszed a torvenyt, atgazolsz a tomegen, keretlen ajandekokat osztogatsz az embereknek, tonkreteve a sorsukat, mikozben azt varod, mikor bukkannak elo a kanyar mogul volt barataid es orok ellensegeid, hogy a homalyba taszitsanak. Mindorokre…
— Anton kerem, es az anyukaja hogy van?
Ja igen. Nekem, az Anton Gorogyeckij nevu paciensnek van egy oreg anyukaja. Anyukamnak osteochondrosisa[15] van, plusz az oregkorral jaro egyeb betegsegek garmadaja, egesz garniturara valo. Es o is Szvetlana paciense.
— Semmi kulonos. En viszont valahogy…
— Fekudjon le!
Folhuztam az ingemet es a puloveremet, aztan lefekudtem a divanyra. Meleg ujjaival vegigfutott a hasamon, s valamiert korultapogatta a majamat.
— Faj?
— Nem… most nem.
— Mennyit ivott?
Ugy feleltem a kerdesekre, hogy kozben a leany emlekezetet furkesztem. Egyaltalan nem kellett megjatszanom, hogy a halalomon vagyok. Igen… tompa fajdalom, enyhe… Eves utan… Most mintha kicsit hasogatna…
— Egyelore ugy nez ki, hogy gyomorhurut, Anton… — Szvetlana elvette a kezet. — Nincs minek orvendeni, ezt maga is megertheti. Mindjart irok egy receptet…
Folemelkedven az ajtohoz lepett, majd leakasztott a fogasrol egy retikult.
Mindekozben en a forgeteget figyeltem. Semmi se tortent, megjelenesem nem valtotta ki a pokol folerosodeset, ellenben csillapitani se tudtam…
—
Helyes lepes? Mikor? Hisz joforman semmit se tettem, csupan urugyet leltem a latogatasra!
— Anton, kerem, maradt meg maganak az
— Igen, maradt meg par kapszula.
— Ha most hazamegy, igyon meg egyet! Holnap pedig vegyen meg! Ket hetig kell inni, lefekves elott.
Szemmel lathatoan Szvetlana a gyogyszerhivo orvosok koze tartozott. Ez kulonosebben nem zavart, hisz magam is hittem bennuk. Mi, a Masfelek, meg akkor is irracionalis rettegest elunk at a tudomany szine elott, amikor pedig elegendo lenne egy egeszen elemi magikus rahatas, de ehelyett az analgin [16]] vagy holmi antibiotikum utan nyulunk.
— Szvetlana… bocsasson meg, hogy megkerdem… — Bunbano arccal felreneztem. — Csak nem emeszti magat valami malor miatt?
— Ezt meg mibol gondolja, Anton? — Meg csak az irast sem hagyta abba, fol se pillantott. De megfeszult ulteben.
