Ejszakai orseg

— Anton, nem ijedsz meg magadtol, amikor ilyesmiket beszelsz?

Vallat vontam. Szvetlana folsohajtott:

— Remenyt kelteni… ez bizony felelosseggel jar. Anton, en nem hiszek a csodakban. De most kesz lennek hinni bennuk. Te nem felsz ettol?

A szemebe neztem.

— Nem, Szvetlana. Sok mindentol felek. De ettol nem.

— Anton, a forgeteg 20 centit apadt. Anton, a fonok arra ker, hogy tolmacsoljam neked, miszerint remekul haladsz.

Valami nem tetszett a hangjaban. A homalyon keresztul zajlo beszelgetes nem hasonlit a koznapira, bizonyos fokig megis atjonnek az erzelmek.

— Mi tortent? — kerdeztem a halott szurke leplen keresztul.

— Dolgozz, Anton!

— Mi tortent?

— Jo lenne ilyen magabiztosnak lenni — szolt sovarogva Szvetlana. Majd kinezett az ablakon: — Nem hallottad? Mintha suhogna suhogna…

— Talan a szel — vetettem fol a lehetoseget. — Vagy valakinek a leptei.

— Olga, szolalj meg!

— Anton, a forgeteggel minden rendben van. Lassan apad. Valami modon megnoveled a leany belso ellenallasi kepesseget. Igy aztan, szamitasaink szerint reggelre a forgeteg eleri a kvazi veszelytelen szintet. Es akkor majd en is munkahoz lathatok.

— Akkor mi a baj? Hisz baj van, erzem!

Olga hallgatott.

— Olga… nemde tarsak volnank?

Na ez vegre hatott. Noha nem lattam a hobaglyot, megis tudtam, hogy folvillant a szeme, es egy pillanatig a tabori torzs fele nezett.

— Anton, nehezsegek merultek fol a fiuval kapcsolatban.

— Jegorral?

— Anton, mire gondolsz most? — kerdezte Szvetlana. Nehez dolog egyszerre kommunikalni a koznapi es a homalyvilagban…

— Arra, hogy olykor jo lenne ketfele osztodni.

— Anton, a kuldetesed joval fontosabb ennel.

— Mondd el, Olga.

— Nem ertem, Anton — ez megint Szvetlana volt.

— Tudod, megertettem, hogy egyik ismerosomnek kellemetlensegei tamadtak. Meghozza meglehetosen nagy kellemetlensegekrol van szo — a szemebe neztem.

— A vampircsaj. Elkapta a sracot.

Semmit sem erzekeltem magamban… Erzelemnek, sajnalatnak, duhnek, banatnak nyomat se leltem. Epp csak ott belul egyszerre minden hideg es ures lett.

Alighanem szamitottam erre. Magam se tudom, hogy miert, de szamitottam ra.

— De hisz ott van Macko es Tigrincs!

— Megis igy alakult.

— Mi tortent a fiuval?

Csak hagyna mar ezt a folvezeto dumat es ne kontorfalazna! Halal, csakis halott lehet. Az orok halal — meg annal is rettenetesebb.

— Eletben van. Tuszul ejtette.

— Hogyan?

Ilyen meg nem volt. Egesz egyszeruen meg soha nem fordult elo. A tuszejtes affele emberi jatszadozas.

— A vampircsaj targyalni akar. Birosagi targyalast kovetel… abban bizik, hogy sikerul megusznia.

Gondolatban csillagos otost adtam a vampircsajnak — marmint a felfogokepessegenek. Eselye sem volt, de nem is lesz arra, hogy lelepjen. Igy viszont mindent az elpusztitott tarsara kenhet, aki ravette az egeszre… Semmit nem tudok, ugymond, es semmirol sem tehetek. Hat megharaptak. Olyan lettem, amilyen. Nem ismertem a szabalyokat. A Megallapodast sem olvastam. Igy hat nem tehetek mast — normalis, torvenytisztelo vampircsaj leszek…

De meg az is meglehet, hogy osszejon neki! Kulonosen akkor, ha az Ejszakai Orseg hajlando lesz engedmenyekre. Es mi hajlandoak leszunk… nincs mas valasztasunk, barmely emberi eletrol is legyen szo, vedelmeznunk kell.

Egesz ellagyultam a megkonnyebbulestol. Azt hihetne az ember, hogy semmit se jelent nekem ez a srac. Ha ugy fordul a kocka — hat lesz belole vampirok es alakvaltok jogtiszta jussa. Ilyen az elet — c’est la zsizny. Elmegyek mellette, ugyet sem vetve ra. Es bizony kockavetes nelkul is hanyszor megesett mar, hogy az Ejszakai Orseg kesve erkezett, hany ember halt meg a Setetek reven… Ami viszont megbonyolitja az egeszet: belegabalyodtam az erte folyo kuzdelembe, beleptem a homalyba, ahol a veremet ontottam. Es most mar egyaltalan nem mindegy nekem. Mondhatni egyaltalan nem mindegy…

A homalyban joval gyorsabban zajlik a kommunikacio, mint az emberi vilagban zajlo beszelgetes. Ennek ellenere szet kellett szakadoznom Olga es Szvetlana kozott.

— Anton, a problemaim miatt ne fojon a fejed!

Legszivesebben mindent felredobtam volna, hogy folnevessek. Jelen pillanatban szazak feje fo az o problemai miatt, de minderrol Szvetlananak halvanylila segedfogalma sincs. Eleg volt csupan megemliteni masok problemait, melyek aztan igazan eltorpulnek a pokoli fekete forgeteg mellett — hogy a leany azon minutaban magara vette oket.

— Tudod, letezik egy torveny — kezdtem. — A paros esetek torvenye. Kellemetlenseged tamadt, de nem ezekrol beszeltem. A masik ember is hasonlo cipoben jar, nagy gondban van. Maganjellegu gondok, de ettol meg nem konnyebbulsz meg.

Megertette. Es ami kulon tetszett nekem, nem jott zavarba. Csupan pontositott a hallottakon:

— Az en gondom is maganjellegu.

— Nem egeszen — mondtam. — Legalabbis azt hiszem.

— Es tudsz segiteni azon az emberen?

— Nelkulem is segitenek rajta — feleltem.

— Biztos vagy ebben? Koszonom, hogy meghallgattal, de rajtam tenyleg nem lehet segiteni. A sors mar csak ilyen ostoba.

— El akar hajtani? — kerdeztem a homalyon keresztul. Most nem volt kedvem a tudataban matatni.

— Nem — jelentkezett be Olga. — Nem, Anton… erzi…

Csak tan nem rendelkezik a Masfelek kepessegeivel? Vagy ez csupan holmi veletlen egybeeses, amit a fele nyujtozo pokol valt ki?

— Mit erez?

— Hogy szukseg van ott rad.

— Miert pont ram?

— Az az orult verszopo bige… ragaszkodik jelenletedhez a targyalason. Az kell neki, aki megolte a tarsat.

Ekkor lettem aztan igazan rosszul. Volt egy speckollunk az antiterrorista rendszabalyokrol, inkabb csak azert, hogy alkalomadtan ne kelljen a Masfelek kepessegeit hasznalnunk, amennyiben holmi emberi leszamolasokba keveredunk, hogy azokkal csakis akkor eljunk, ha a jarori munka megkivanja. A terroristak pszichologiajat is kitanultuk, es bizony ennek keretei kozt a vampircsaj folottebb logikusan cselekedett. En voltam az elso, aki utjaba akadt az Orseg munkatarsai kozul. Megoltem a felvigyazojat, es ot magat is megsebesitettem. Szamara en testesitettem meg az ellenseget.

— Regota kovetelodzik?