Ejszakai orseg

— Vagy tiz perce.

Szvetlana szemebe neztem. Szaraz, nyugodt tekintet, egy konnycsepp nem sok, de annyit sem ejtett. Akkor a legnehezebb, ha a fajdalmat egy nyugodt arc moge rejtik.

— Szveta, talan jobb lenne, ha most elmennek.

Vallat vont.

— Olyan sutan veszi ki magat ez az egesz… — mondtam. — Ugy latom, hogy segitsegre lenne szukseged. Vagy legalabbis olyan valakire, aki meg tud hallgatni. Vagy hajlando melletted ulni es kozben kihult teat kortyolgatni.

Egy halvany mosoly es egy alig eszreveheto biccentes.

— De igenis igazad van… rajtad kivul meg egy embernek kell segitseg.

— Kulonos vagy, Anton.

A fejemet ingattam:

— Nem kulonos. Nagyon kulonos.

— Olyan erzesem van… hisz regota ismerlek, megis mintha most eloszor latnalak. Es mintha egy idoben nem csupan velem, de valaki massal is beszelgetnel.

— Igen — mondtam. — Igy van.

— Lehet, hogy az orulet hataran allok?

— Nem.

— Anton… hisz te nem veletlenul jottel el hozzam.

Nem feleltem. Olga sugott valamit, majd elhallgatott. A leany feje folott lassan forgott a gigaszi forgeteg.

— Nem veletlenul — mondtam. — Hanem hogy segitsek.

Ha a Setet magus, aki raterhelte az atkot, most figyel bennunket… Es ha mindez megsem egy veletlen „anyai atok”, hanem egy celzottan leadott, profi csapas…

Eleg lenne akar csak meg egy csopp gyuloletet tolteni a Szvetlana feje folott fuggo Setet fellegbe. Eleg lenne egy ici-picivel csokkenteni az elethez valo ragaszkodasat. Es menten bekovetkezik az attores. Moszkva kozpontjaban kitor egy vulkan, egy katonai muholdon kinyiffan az elektronika, mutalodik egy virustorzs…

Szotlanul neztuk egymast.

Azt hittem, hogy mar-mar ertem, mi is megy vegbe valojaban. Itt van a rejtveny, mellettem, es az eddigi talalgatasok mind ostobasagnak es badarsagnak bizonyultak, elavult szabalyokat es semakat kovettunk, a fonok is folszolitott, hogy vessuk el oket. De mindehhez gondolkodnom kellett volna, elszakadni a jelenleg zajlo esemenyektol, akar csak egy pillanatra is, de a csupasz falra vagy az agyatlan tevekepernyore meredni, nem pedig vagyaim kozt hezitalni, hogy akkor most egy konkret emberken segitsek, vagy pedig mentsem meg tizek, szazak, ezrek eletet. Ha nem kellene itt vergodnom, egy aljas kenyszervalasztas gyilkos ingovanyaban — mely aljas marad, barmi is leszen kimenetele, s en csupan akozott valaszthatok, hogy gyorsan er el a pusztulas, amikoris a pokol lesujt ram es egyszeriben a homalyvilag szurke mezeire tavozom, vagy pedig lassan es kinnal telten, szivemben a sajat magam iranti megvetes bagyatag langjaval…

— Szveta, most el kell mennem — mondtam.

— Anton! — Ez nem Olga volt, hanem a fonok. — Anton…

Elakadt, semmit se tudott parancsolni, a helyzet erkolcsi zsakutcaba torkollott. Alighanem vampircsajszikank ragaszkodott az igazahoz, es senki massal nem ohajtott targyalasokba bocsatkozni. A fonok parancsa, mellyel arra utasit, hogy maradjak, a tuszul ejtett fiu meggyilkolasat jelentene… hat ezert meg csak parancsolni sem tudott. De meg kerni sem.

— Megszervezzuk a visszavonulasodat…

— Inkabb ertesitsetek a verszopot, hogy odamegyek.

Szvetlana kinyujtotta a kezet, finoman megerintven tenyerem:

— Orokre elmesz?

— Reggelig — mondtam.

— Nem akarom — mondta egyszeruen a leany.

— Tudom.

— Ki vagy te?

Nehogy mar itt es most rukkoljak elo a Vilagegyetem titkait illeto gyorstalpalos beavatassal! Meghozza masodszorra is…

— Majd reggel elmeselem. Rendben?

— Te megorultel — hallatszott a fonok hangja.

— Tenyleg el kell menned?

— Ki ne mondd! — rikoltotta Olga. Megerezte a gondolataimat.

Megis kimondtam:

— Szveta, mikor folajanlottak neked, hogy onmagad megcsonkitasa aran meghosszabbithatod az edesanyad eletet… Hisz ez vegul is helyes es esszeru volt, nemde? Most viszont rossz erzes ul a lelkeden. Olyan rossz, hogy a legjobb lenne esszerutlenul cselekedned.

— Ha most nem mesz el, ezzel rosszat teszel onmagadnak?

— Igen.

— Akkor eredj! Csak gyere vissza, Anton!

Folkeltem az asztal mellol, hatrahagyvan a kihult teat. A pokoli orveny ott imbolygott folottunk.

— Feltetlenul visszaterek — mondtam. — Es… hidd el, meg nem veszett el minden.

Eztan mar egy szot sem szoltunk egymashoz. Kimentem es elindultam lefele a lepcson. Szvetlana becsukta mogottem az ajtot. Micsoda csond… halotti csond, ma ejjel meg a kutyak is belefaradtak a folytonos szukolesbe.

Esszerutlen. Esszerutlenul cselekszem. Ha nincs etikailag helyes megoldas, akkor cselekedj esszerutlenul. Vajon mondta ezt nekem valaki? Vagy a regi jegyzeteimbol ugrott be egy sor, netan egy eloadas kozben elhangzott mondat? Vagy csak onigazolast keresek?

— A forgeteg… — suttogta Olga. A hangja fako volt, majdhogynem idegenul csengett. Legszivesebben vallam koze rejtettem volna a fejem.

Megloktem a lepcsohazi ajtot, majd kiugrottam a jeges jardara. A hobagoly pehelycsomokent korozott a fejem folott.

A pokoli orveny lecsokkent, alabbhagyott. Teljes magassagahoz kepest nem sokkal, de mar szemmel lathato mertekben, ugy masfel-ket meterrel.

— Tudtad, hogy bekovetkezik? — kerdezte a fonok. Fejemet csovalva az orvenyre neztem. De hat mi zajlik itt tulajdonkepp? Miert van az, hogy Ignat folbukkanasakor — o pedig az emberek kegyes lelkiallapotba hozatalanak szakertoje — a pokol raerositett, s miert az en zavaros csevegesem es varatlan tavozasom csokkentette a forgeteget?

— Ideje szelnek ereszteni az elemzo csoportot — mondta a fonok. Megertettem, hogy ez mar nem csupan nekem szol, hanem mindenkinek. — Mikorra lesz meg a tortentek osszegzesenek munkapeldanya?

A kocsi valahonnet a Zeljonij sugarut felol bukkant elo, fenyszoroinak sugarai ram vetultek, ahogy csikorgo kerekkel bukdacsolt a foltort aszfaltgobokon, majd egyenest a lepcsohaz ele kanyarodott. Az elenknarancs szinu cuki sportkabrio eleg hulyen nezett ki a lepukkant panelrengeteg kozepen, ahol a legjobb kozlekedesi eszkoznek tovabbra is a dzsip kinalkozott.

Szemjon hajolt ki a vezetoulesrol, felem bolintvan:

— Ulj be! Parancsba adtak, hogy villamgyorsan szallitsalak le.

Olgara neztem, aki megerezte pillantasomat.

— Nekem itt van dolgom. Indulj!

Megkerulven a kocsit az anyosulesre telepedtem. Hatul Ilja omolt el — ahogy elneztem, a fonok szerint rafer nemi erosites a Tigrincs-Macko parosra.

— Anton — ert utol a homalyon keresztul Olga hangja. — Emlekezz…: ma ados maradtal. Tartsd ezt eszedben, egy pillanatig se feledd…

Eloszorre nem ertettem, mirol beszel. Az a kis boszorkany a Nappali Orsegtol? Mi koze van neki az