egeszhez?
A kocsi nekilodult, fenekevel surolva az eljegesedett fekvorendort. Szemjon a volant tekergetve megeresztett egy izes karomkodast, mikozben a kocsi meltatlankodo motorboges kozepette a sugarut fele evickelt.
— Melyik baromtol csakliztatok ezt a tragacsot? — kerdeztem. — Ilyen idojaras mellett…
Ilja folvihogott:
— Cocc-co! Borisz Ignatyjevics a sajat kocsijat bocsatotta rendelkezesedre.
— Ez igaz? — kerdeztem vissza, hatrafordulva. Munkahelyere a fonok egy szolgalati BMW-vel jart. Mondhatni eppenseggel nem vall ra, hogy kulonosebben ragaszkodna az unpraktikus fenyuzeshez…
— Igaz. Antoska, azzal mi a palya? — Ilja a hazak folott fuggo orveny fele intett a fejevel. — Eddig nem tapasztaltam nalad effele kepessegeket.
— Hozza se nyultam. Csak beszelgettem a leannyal.
— Beszelgettel? Es legalabb meghuztad?
Iljanal ez volt a bevett csevegos modi, ha valamiert feszultnek erezte magat. Marpedig nyugtalansagra epp eleg, de meg annal is tobb okunk volt momentan. Mindezek ellenere elhuztam a szamat. Tan valami szandekossagot ereztem ki a szavaibol, de meglehet, hogy elevenembe talalt…
— Nem. Ilja… ezt azert nem kene.
— Bocsass meg! — egyezett bele konnyeden. — Akkor hat mit tettel?
— Csak elbeszelgettem.
A kocsi vegre kijutott a sugarutra.
— Kapaszkodjatok! — szolt rank roviden Szemjon. Az ulesbe tapadtam. Hatul Ilja matatott a cigijevel, aztan ragyujtott.
Vagy husz masodperc mulva megertettem, hogy ehhez kepest az elozo furikazas csupan holmi vidaman cammogos kiruccanas volt.
— Szemjon, az utkozes valoszinuseget kiszedtetek? — kialtottam. A kocsi ugy szaguldott az ejszakaban, mintha bizony sajat fenyszoroi sugarat szerette volna leelozni.
— Hetven eve is megvan mar, hogy vezetek — vetette oda lenezon Szemjon. — Az Elet Utjan[19] vezettem teherautokat Leningradba!
Nem voltak ketsegeim szavai igaz voltat illetoen, megis arra gondoltam, hogy ama fuvarok kevesbe voltak veszelyesek. Mas volt a sebesseg, a repulorol ledobott bombak becsapodasat egy Masfelenek nem gond elore kisakkozni. Most viszont, nem epp gyakran, de mas kocsik is az utunkba akadtak, az ut minosege pedig, finoman szolva is tre volt, a mi sportkocsinkat pedig valahogy nem az effajta viszonyok kozt valo kozlekedesre terveztek…
— Ilja, tulajdonkepp mi tortent? — kerdeztem, mikozben probaltam levenni a szememet egy rohamosan felenk kozelito teherauto latvanyarol. — Kepben vagy?
— A vampircsajjal meg a kissraccal kapcsolatban?
— Igen.
— A mi ostobasagunknak koszonhetoen tortent. — Ilja elkaromkodta magat. — Bar ha ugy vesszuk, hat az ostobasag is viszonylagos… Mindent rendben inteztunk. Tigrincs es Macko ugy mutatkoztak be a fiu szuleinek, mint tavoli, de szeretett rokonok.
— „Az Uralbol jottunk?” — kerdeztem, folidezve az emberekkel valo erintkezessel es az ismerkedes modozataival foglalkozo tanfolyamot.
— Igen. Minden rendben ment. Feher asztal, italozgatas, urali finomsagok eszegetese… amit persze a legkozelebbi szupermarketben vasaroltak…
Eszembe jutott Macko tomott taskaja.
— Osszessegeben jol mulattak az idot — Ilja hangjabol nem annyira az irigyseg, mint inkabb tarsai cselekedeteinek jovahagyasa csendult ki. — Csend, rend, nyugalom! A srac hol veluk uldogelt, hol pedig elvolt a maga szobajaban… Honnet tudhattak volna, hogy mar kepes atjarni a homalyba?
Kivert a hideg verejtek.
Tenyleg — honnet is tudhattak volna?
Hisz nem mondtam el. Se nekik, se a fonoknek. Senkinek. Beertem azzal, hogy nemi veraldozat aran kihuztam a sracot a homalybol. Hos voltam. Bar az is igaz, hogy ebbeli minosegemben meglehetosen maganyos…
Ilja folytatta, mit sem sejtve.
— A vampircsaj lepre csalta az Elhivassal. Nagyon celzottan cselekedett, a tobbiek meg sem ereztek. Eroteljesen… a srac meg se nyikkant. Belepett a homalyba es kimaszott a tetore.
— Hogyan?
— Az erelyeken keresztul a tetoig csupan harom emeletnyi a tav. A vampircsaj mar vart ra. Raadasul azt is tudta, hogy a sracot orzik, s alighogy elkapja, maris folfedi magat. A szulok most melyen alszanak, a vampircsaj meg ott all a sracot atolelve. Tigrincs es Macko pedig majd megorulnek mellette.
Hallgattam. Erre nem lehetett mit mondani.
— A mi ostobasagunk miatt van — fejezte be vegtere Ilja. — Es a korulmenyek vegzetes osszejatszasa folytan. Hisz a sracnak senki meg csak nem is sugallta… Ugyan ki tudhatta, hogy kepes atmenni a homalyba?
— En tudtam.
Lehet, hogy valojaban emlekkepek voltak. Lehet, hogy az uttesten orulten rodeozo kocsi kivaltotta felelem okan tettem. De beleneztem a homalyba.
Milyen jo is az embereknek — soha nem latjak! Es milyen rossz is nekik — nem adatik meg nekik, hogy lathassak!
Tavoli, szurke egbolt, mely soha nem latott csillagot — nyulos, akar a csiriz, bagyadt, elettelen fenyu egbolt. Lagy, elmosodo korvonalak — a hazak is, melyek oldalan kek mohaszonyegek terpeszkednek, a fak is, melyek agai a homalyban egyaltalan nem a szeltol hajladoznak, es az utcai lampak, melyek korul rovid szarnyaikat alig moccantva koroznek a homalybeli madarak. A szembejovo kocsik is iszonyuan lassan kozelednek, a lepegeto emberek pedig szinte nem is mozditjak a labukat. Minden mintha egy szurke szinszuron keresztul latszodnek, a hangok mintha fuldugon atszurve hallatszananak. Fekete-feher nemafilm, egy megcsomorlott filmrendezo utkeresese. Egy vilag, ahol lemeritjuk sajat eroinket. Egy vilag, amely kiissza az eleteronket. A homaly. Olyankent hagyod el, amilyenkent beleleptel. A szurke kodfatyol fololdja az egesz eleted soran magad kore novesztett vekony hejat, kieszi azt a belso magvacskat, amit az emberek leleknek hivnak, es probakepp raharap. Amikor pedig megerzed, amint a homaly allkapcsai kozt ropogsz, amikor atfuj rajtad a csontig hato jeges szel, amely ugy mar, akar a kigyonyal… akkor valsz Masfeleve.
Es eldontod, hogy melyik oldalra allj.
— A fiu meg a homalyban van? — kerdeztem.
— Mindannyian a homalyban vannak… — Ilja mellem merult ott. — Anton, miert nem mondtad meg?
— Eszembe se jutott. Nem tulajdonitottam neki jelentoseget. Nem vagyok en muveletis, Ilja.
A fejet ingatta.
Nem tudunk, szinte egyaltalan nem tudunk szemrehanyast tenni egymasnak. Kulonoskepp akkor nem, ha valaki tenyleg vetkezett. Erre nincs is szukseg — buntetesunk orokke ott kisert korulottunk. A homaly az emberek szamara elerhetetlen erovel ruhaz fol bennunket, mely emberi fogalmak szerint szinte hatartalan. Es ha eljo az ido, akkor mindent el is vesz.
Bizonyos ertelemben mindannyian hitelre vett eletet elunk. Nem csak a vampirok es alakvaltok, akiknek gyilkolniuk kell ahhoz, hogy meghosszabbitsak kulonos letezesuket. A Setetek nem engedhetik meg maguknak, hogy jot tegyenek. Mi pedig — epp ellenkezoleg.
— Ha nem boldogulnek… — Nem fejeztem be a mondatot. Am igy is vilagos volt minden.
8. FEJEZET
A HOMALYON keresztul a latvany meg szepnek is tetszett. A randa „labashaz” lapos tetojen szines fenyfoltok ragyogtak. Az egyetlen, ami itt szinnel bir — az erzelmeink. Es azzal most dosztig voltunk.
A legelenkebb egy egbenyulo bibor langoszlop volt — a vampircsaj rettegessel vegyes duhe.
