— Hogy eljunk.
— Miert?
Az ujjaimat mar egyaltalan nem tudtam behajlitani. A pisztoly elnehezult a kezemben, akarha jegbol lett volna. Ahogy elnezem, tan ket percig, ha birom meg…
Jegor szemebe neztem.
— Mindenki maga dont. En… elmegyek. Nekem van miert elnem.
— Miert akarsz megmenteni? — kerdezte kivancsian. — Tan szuksege van ram az Orsegeteknek?
— Nem hinnem, hogy belepsz az Orsegunkbe… — mondtam magam elott is varatlanul.
Elmosolyodott. Kozben egy arnyek futott el kozottunk — Szemjon volt az. Eszrevett volna tan valamit? Vagy valaki bajba jutott netan?
En meg itt ulok eromfogytan, mikozben egy kis Masfele kifinomult ongyilkossagat igyekszem megakadalyozni, aki igy is, ugy is menthetetlen…
— Elmegyek — mondtam. — Bocsass meg!
Az arnyek belem csimpaszkodott, szinte az ujjaimhoz fagyott, az arcomhoz nott. Tobb nekifutassal, fokozatosan tudtam csak kiszabadulni belole, mikozben a homaly elegedetlenul sziszegett, imigyen adva hangot viselkedesem folotti csalodottsaganak.
— Segits! — mondta Jegor. Mar alig hallottam a hangjat, leven szinte egeszen kijottem. Az utolso pillanatban szolt utanam.
Kinyujtottam a kezem es elkaptam a tenyeret. Es mar lokodtem is kifele, folfele vetodtem, a kod is oszladozott korulottem. Segitsegnyujtasom mondhatni szimbolikus volt, a lenyeget sajat maganak kellett megtennie.
Es a fiu megcsinalta.
A homaly felso szintjebe rontottunk. Ereztem, ahogy arcomba hideg szel zudul, am ez mondhatni abban a pillanatban meg jol is esett. Az elobbiekben korulottem erzekelt bagyadt mozgasokbol egy csapasra lenduletes tusakodas rajzolodott ki. A szetkent szurke szinek egyszeriben rikitonak tuntek.
De valami megvaltozott azon masodpercek alatt, amit beszelgetessel toltottunk. A vampircsaj tovabbra is Macko alatt vergodott — ez tehat valtozatlan… A boszorkany-legeny a teton hevert, holtan vagy eszmeletlenul, mikozben mellette Tigrincs es a boszorkany gyurtek egymast — ez is rendben volna…
A kigyo!
A feher kobra egyre dagadt, folfuvodott, immar a teto negyedet beteritve. Mintha csak levegot pumpaltak volna bele, hogy folemeljek, de az is meglehet, maga magatol ropult az alacsony egbolt fele. Szemjon a tuzes test egymasba gabalyodo szelvenyei mellett allt, valamely regi harci allas mozdulataval, tenyerebol pedig apro narancsszin labdacsok zaporoztak a feher langcsomoba. Nem a kobrat celozta, hanem valaki mast — ez a valaki a kigyo alatt lehetett, es mar reges-reg el kellett volna pusztulnia, ennek ellenere folytatta a harcot…
Robbanas!
Feny-orveny, Setet-cafatok. A hatamra zuhantam, roptomben Jegorba utkozven ledontottem a labarol, viszont sikerult elkapnom a kezet. Tigrincs es a boszorkany egymastol szetvaltan ropultek a teto szelere, majd a korlaton fonnakadva mozdulatlanna merevedtek. Macko leropult a vampircsajrol — az pedig, csodak csodaja, ha szetszaggatva es megcsonkitva is, de meg mindig elt. Szemjon megingott, de allva maradt, leven egy zavarosan fenylo vedolencse burkolta be. Az egyetlen, aki leropult, az eszmeletet vesztett boszorkanymester volt: esteben atszakitotta a tetokorlat rozsdas fempalcait es magatehetetlenul a melybe zuhant.
Egyedul Ilja allt a helyen mint a covek. Semmifele vedelmet sem lattam korulotte, de tovabbra is kivancsian tekintett az esemenyekre, mikozben magikus vesszejet szorongatta.
A tuzes kobra maradvanyai pedig csak szalltak folfele — mikozben szikrakat szoro, egyre enyeszo, villodzo felhocskek es fenypaszmak szakadtak ki belole. Mindeme tuzijatek alol pedig lassan Zavulon emelkedett fol, karjaival egy bonyolult magikus figurat formazva. A tusa soran minden oltozeket elvesztette, es most teljesen meztelen volt. A teste is megvaltozott, immaron a demonok klasszikus jegyeit viselte: bor helyett fako pikkelyek boritottak, koponyaja szabalytalan alaku, haj helyett valami kusza szorzettel benove, szuk szemeben fuggoleges pupillak. Korosan megduzzadt himtagja szabadon himbalodzott, farkcsontjarol rovid ketagu farok logott.
— El innet! — kialtotta Zavulon. — El innet!
Vajon mi zajlik most korulottunk, az emberi vilagban?… Halalos szenvedesek es az oktalan, vak orom villanasai, szivrohamok, ertelmetlen cselekedetek sorjaznak, jo baratok esnek egymasnak, igaz szeretok csaljak meg egymast… Az emberek nem latjak, mi is zajlik itt, am mindez vegso soron a lelkuket erinti.
De miert?
Miert kell ez a Nappali Orsegnek?
Es ebben a pillanatban hirtelen nyugalmat ereztem. Jeges, jozan nyugalom szallt meg, melynek joforman mar az emleket is elfelejtettem.
Tobblepeses kombinacio. Induljunk ki abbol, hogy minden tortenes a Nappali Orseg tervei szerint zajlik. Legyen ez a kiindulo premissza. Majd pedig kossuk ossze az osszes veletlent — kezdve az en metrobeli vadaszatommal, nem, inkabb onnet, amikor a vampir-sracnak taplalekul jeloltek a lanyt, akibe aztan nem tudott nem beleszeretni.
Gondolataim oly sebesen cikaztak, mintha egy agyvihar induktora lennek, mely mas emberek tudatara csatlakozik — amikepp ezt olykor elemzoink is megteszik. Nem, ez persze nem igy volt… csupan csak az asztalon elkevert kirakojatek darabkai mocorogni kezdtek, eletre keltek es a szemem lattara maguktol kezdtek osszeallni.
A Nappali Orseg magasrol tesz a vampircsajra…
A Nappali Orseg nem megy olre meg egy effajta, potencialisan igen nagyszeru kepessegekkel biro legenykeert sem.
A Nappali Orsegnek csakis egy oka lehet arra, hogy ilyet tegyen.
Az iszonyatos kepessegekkel biro Setet magus.
Egy Setet magus, aki kepes helyzetuk megerositesere — es nem csupan Moszkvaban, hanem az egesz kontinensen…
De hisz igy is elertek a celjukat, megigertuk, hogy atengedjuk a Setet magust…
Ez az ismeretlen magus — nevezzuk X-nek. Az egyetlen ismeretlen az egyenletben. Rendeljunk Y-t Jegorhoz: egy ujonc-Masfelehez kepest maris igencsak szilardan ul a magiaban. De megiscsak egy kisfiu — nagysaga immaron ismert, meg ha ismeretlen elojelu is…
Az egyenletbe szandekosan vettek be. Hogy az egeszet megbonyolitsak.
— Zavulon! — kialtottam. Hatam mogott Jegor forgolodott, amint a jegen csuszkalva igyekezett labra allni. Szemjon epp elhatralt a magustol, tovabbra is fonntartva vedelmet. Ilja szenvtelenul nezte a szeme elott zajlo esemenyeket. Macko a kapalodzo, folkelni igyekvo vampircsaj fele tartott. Tigrincs es az Alisza nevre hallgato boszorkany ismet egymas fele ovakodtak. — Zavulon!
A demon ram nezett.
— Tudom, kiert kezdtetek ezt a harcot!
Nem, meg nem tudtam. Epp csak kezdtem atlatni, mert a puzzle-mozaik osszeallt es egy ismeros arcot formazott…
A demon ram tatotta a pofajat — az allkapcsai jobbra es balra csusztak, akarha egy bogar lenne. Es tenyleg, egyre inkabb egy gigaszi rovarra kezdett hasonlitani: pikkelyei egyseges pancella kezdtek osszenoni, nemi szerve es a farka behuzodott, az oldalan ujabb vegtagok kezdtek kiutkozni.
— Ebben az esetben, nos… halott vagy.
Hangja a regi maradt, raadasul most meg elgondolkodobban es ertelmesebben csengett. Zavulon felem nyujtotta a kezet — amely mindekozben szakaszosan hosszabbodott, egyre ujabb es ujabb izuleteket novesztve.
— Gyere hozzam… — suttogta Zavulon.
Mindenki dermedten allt. Kiveve engem — a Setet magushoz leptem. Hosszu eveken at fejlesztett mentalis vedelmemnek nyoma se maradt. Nem tudtam, sehogy se tudtam ellentmondani Zavulonnak.
— Allj! — bodult el Tigrincs, elfordulvan a megtepett, de egyre csak vicsorgo boszorkanytol. — Megallj!
Nagyon szerettem volna engedelmeskedni. De nem tudtam.
— Anton… — hallottam a hatam mogul. — Fordulj meg…
Ezt viszont vegre tudtam hajtani. Elforditottam a fejem, elszakadvan a fuggoleges pupillaju borostyanszin
