— Menjunk?
— Nem vagyunk kesesben?
— Egyelore nem. A Fenynek megvannak a maga utjai. Most a rovidebbik uton foglak vezetni, am a tovabbiakban… csakis a magad utjat jarhatod.
— Akkor meg alldogalnek egy kicsit — mondtam. Lehunytam a szemem, hogy erezzem, amint hopelyhek szallnak a szemhejamra — reszketon es lagyan.
— Ha tudnad, hanyszor alltam mar igy — mondta a fonok. — Pont igy, az egre meredve… Es hol aldasert, hol pedig atokert esedeztem.
Nem feleltem, de magam is tudtam — hiaba varok.
— Anton, atfagytam — mondta a fonok. — Fazom. Marmint emberkent fazom. Vodkat szeretnek inni, majd pedig a takarom ala vackolodni. Es aztan csak fekudni, arra varva, hogy vegre segitesz Szvetlanan… mikozben Olga elbanik az orvennyel. Utana elmennek szabadsagra. Arra az idore majd Iljuha helyettesit, ha mar egyszer belebujt a borombe, en meg elhuzok Szamarkandba. Jartal mar Szamarkandban?
— Nem.
— Ha oszinte akarok lenni, akkor semmi jo nem akad arrafele. Semmi jo nem akad, kiveve az emlekeimet… Azok pedig csak ram tartoznak. Hogy erzed magad?
— Induljunk, Borisz Ignatyjevics!
Letoroltem a havat az arcomrol.
Vartak ram.
Ez pedig az egyetlen dolog, ami visszatart bennunket attol, hogy engedjunk a fagyhalalnak.
MASODIK TORTENET — OVEITOL OVEZETTEN
PROLOGUS
MAKSZIMNAK hivtak.
Nem epp ritka nev, de kozonsegesnek sem mondhato, mint teszem azt a Szergej, Andrej vagy Gyima. Folottebb jo hangzasu. Egy jofajta orosz nev, meg ha gyokerei egesz a gorogokig, varegokig[24] meg egyeb szkitafelekig is nyulnak vissza.
A kulsejevel is elegedett lehetett. Nem a sorozatokbol ismert edeskes szepseg, de nem is egy kozonseges „olyan — semmilyen” arc. Jokepu pasas, tomegben is kapasbol folfigyeltek ra. Testalkatarol szinten elmondhatni: kigyurt, de mertekkel — holmi duzzadt erek es az edzotermekben kotelezo napi fanatizmus hijan.
A munkajaval is hasonlo volt a helyzet — auditor egy tekintelyes kulfoldi multicegnel, jovedelme szinten meglehetos — futotta a hobortjaira, amde vedelmipenz-szedoktol sem kellett tartania.
Mintha valamikor a vedoangyala egyszer s mindenkorra leszogezte volna: „Bizony leszel kicsinyeg jobb a tobbieknel.” Kicsinyeg, de azert jobb. Es ami a legfontosabb — Makszim teljes mertekben elegedett volt ezzel. Miert is kene allandoan folfele kepeszteni, eletet holmi folspecizett jarganyok beszerzesere, puccos partik meghivoinak becserkeszesere, vagy akar egy ujabb szobaval nagyobb lakas folhajtasara fecserelni — ugyan miert?… Az elet igy is epp elegge kellemes, s legkevesbe a meg elerheto javak okan. Es e teren az elet mondhatni egyenest a penz ellentete, mely — valljuk be — onmagaban mit sem er.
Persze minderrol maga Makszim soha nem toprengett el ennyire tudatosan. Ez pedig azon emberek sajatja, kiknek sikerult az eletben a rajuk szabott helyet elcsipni, s mindezt magatol ertetodo adomanykent fogjak fol. Minden megy a maga utjan, jobban nem is mehetne. Ha pedig valakinek kevesebb jut, mint amennyit erdemelne — azt bizony leginkabb a sajat hibainak tudhatja be. Nyilvan tul lusta es ostoba volt adott esetben. Vagy pedig holmi megemelt igenyszintnek koszonhette kellemetlensegeit.
Makszim kedvelt szavajarasa volt a „megemelt igenyszint” kifejezes. Mindent egyszeriben a maga helyere igazitott. Peldaul kapasbol vilagossa tette, hogy szepsegesen okos novere miert tengodik alkesz ferjevel Tambov- kulson. Elvegre sajat maga vagyott ugymond valami jobbra es perspektivisztikusabbra — hat aztan jol meg is talalta… Vagy egy regi iskolatarsa, aki immar masodik honapja nyomja az agyat a traumatologian. Ki akarta terjeszteni a bizniszet? Hat kiterjesztette. Es meg orulhet, hogy eletben maradt. Mondhatni kulturemberek modjara jartak el vele konkurensei a szinesfemek reges-reg folosztott piacan…
Egyetlen esetben azonban onmaga vonatkozasaban is alkalmazhatonak velte a „megemelt igenyszint” kifejezest. Am ez olyannyira kulonos es szerteagazo szferanak tunt… hogy meg a gondolatba is belefaradt. Egyszerubb nem gondolni ra, egyszerubb megbekelni ama kulonos tortenessel, mely koronkent tavasszal tort ra, de neha osszel is, es egesz ritkan — a nyar derekan, amikor a hoseg teljesseggel elviselhetetlennek tunt, s fejeben nyoma sem maradt holmi itelokepessegnek, ovatossagnak, s meg onnon epelmejusegebe vetett hitenek sem… De skizofrennek azert nem tekintette magat Makszim. Nem egy konyvet elolvasott a temaban, tapasztalt orvosokkal is konzultalt — am ezek soran magatol ertetodoen nem bocsatkozott reszletekbe.
Nem, igenis normalisnak tartotta magat. Nyilvanvalo, igenis leteznek olyan dolgok, melyek elott csodot mond a jozan esz, es a szokvanyos emberi normakkal sem lehet veluk mit kezdeni. Megemelt igenyek — kellemetlen. De valoban megemelt szintunek tekinthetok?…
Makszim epp a kocsijaban uldogelt, leallitott motorral — az o takaros, apolt Toyotajaban, mely ugyan nem epp a legdragabb es a leglatvanyosabban folturbozott kocsi, de azert joval menobbnek tunt a Moszkva utcain futo verdak tobbsegenel. A reggeli felhomalyban meg akar nehany lepes tavolsagbol sem lehetett volna eszrevenni, hogy a volan mogott ul valaki. Az egesz ejszakat itt toltotte, hallgatta a hulofelben levo motorbol szurodo halk zorejeket, egesz elgemberedett, de csak nem tudta ravenni magat a futes bekapcsolasara. Aludnia sem akarodzott, ami szokvanyosnak volt nevezheto hasonlo esetekben. Ragyujtani sem volt kedve. Semmire sem vagyott, de igy is jo volt elucsorogni, pont igy, mozdulatlanul — arnykent az utszegely menten parkolo kocsiban, varakozasban. Csak egyvalami bantotta — hogy a felesege majd megint azzal jon: biztos a szeretojevel hetyegett. De hat hogy bizonyitsa be, hogy nincs szeretoje, marmint tenyleg nincs allando baratnoje — e teren folrohato vetkei csupan a szokvanyos nyaralas alatti romancokra, holmi munkahelyi flortokre es a kikuldetesek soran be-becsuszo, veletlenszeruen folszedett professzionalis holgyemenyekre korlatozodnak… De meg azokra sem a csaladi budzsebol kolt, hanem az uzletfelek kedveskednek veluk. Es nincs mit tenni — ha visszautasitod, hat megsertodnek. Vagy pedig melegnek neznek, azt’ kovetkezo alkalommal fiukat szallitanak…
A muszerfal villogo zold szamjegyei ugrottak egyet: reggel ot ora van. Nemsokara munkaba allnak a hazmesterek — regimodi a kerulet, presztizzsel biro, itt aztan van becsulete a tisztasagnak. Meg jo, hogy nem esik, nem havazik — veget ert a tel, kimult a rohadek, atengedte helyet a tavasznak, a nyomaban jaro osszes problemaval es megemelt szinttel…
Kapucsapodas zaja hallatszott. Egy leany jott ki az utcara, megallvan igazitott egyet valltaskajan, ugy tizmeternyi tavolsagban a kocsitol. Hulye elrendezesu hazak vannak errefele, udvaruk nincs, ugyhogy se dolgozni, se lakni nem lehet normalisan, meg aztan: ugyan mi ertelme van itt presztizskedni, ha egyszer a csovek elhasznalodtak, a meteres falakat penesz boritja, s tan meg a kisertetek is legszivesebben errefele vernek tanyat…
Makszim futolag elmosolyodott, mikozben kikaszalodott a kocsibol. A teste konnyeden engedelmeskedett akaratanak, izmai szerencsere nem zsibbadtak el az ejszaka folyaman, sot, mintha meg erosebbnek is erezne magat. Ez biztos jelnek tunt.
Nem azert, de most tenyleg, erdekes lenne tudni: tenyleg leteznek kisertetek?
— Galina! — kialtotta.
A leany odafordult. Es ez is biztos jelnek bizonyult, ellenkezo esetben minden bizonnyal futasnak ered, elvegre epp eleg gyanusnak es veszelyesnek tunhet egy ember, aki rad lesve koran reggel ott rostokol a kapualjad elott…
— Nem ismerem magat — mondta a leany. Nyugodtan, kivancsisaggal a hangjaban.
— Valo igaz — egyezett bele Makszim. — Viszont en ismerem magat.
— Es kicsoda maga?
