— Van hozza joga — mondtam. — Borisz Ignatyjevics…
— Tegy belatasod szerint! — felelte csendben a fonok. — Figyellek.
Folsohajtottam, es kezdtem megnyilni a boszorkany elott. De hisz nem tehet semmit! Semmit! Hetedik fokozatu beavatkozassal — soha nem allit at a Setetekhez! Egesz egyszeruen nevetseges!
— Anton — szolt lagyan a boszorkany. — Mondd el a fonoknek azt, amit el akartal mondani! Mondd el az igazat! Becsuletesen es helyesen jartal el. Ugy, ahogy kellett.
— Minimalis beavatkozas… — erositette meg a fonok. Ha a boszorkany hangjaban rejtezett is fajdalom, hat olyan melyen volt, hogy nem kellett volna meghallanom.
— Tobblepeses — mondtam, mikozben Borisz Ignatyjevicsre tekintettem. — Mindket felre kihato. A Nappali Orseg folaldozza gyalogbabuit. Az Ejszakai Orseg pedig a sajatjait. Egy nagy cel erdekeben. Hogy a maga oldalara allitson egy hatalmas, soha nem tapasztalt ereju varazslonot. Vesszen hat egy fiatal vampir, aki annyira akart szeretni. Vesszen hat, pusztuljon a homalyban holmi gyongecske Masfele-kepessegekkel biro kiskolyok. Az Orseg sajat munkatarsai is megsinyelhetik. Am letezik a cel, mely igazolja az eszkozt. Ket hatalmas magus, immaron szazadok ota nyulo szembenallasban, kezdemenyezi soron kovetkezo kis haborujat. Es a Fenyparti magusnak itt nehezebb dolga akad… mindent egyetlen lapra tesz fol. Es ha veszit, hat nem pusztan holmi mezei kellemetlenseg eri, ez egyet jelent a homalyba lepessel… orokkon a homalyban ragad. Es ennek dacara megis egy lapra tesz fol mindenkit. Az oveit es az ellenfelet is. Igy van, Borisz Ignatyjevics?
— Igy — felelte a fonok.
Alisza halkan folnevetett es a csapoajto fele indult. Jelen allapotaban nem epp ropkodhetnek formaban leledzett. Tigrincs alaposan megtepazta. Mindezek dacara a boszorkany megis jokedelyunek tetszett.
Szemjonra neztem — lesutotte a szemet. Tigrincs lassacskan ujbol lanyalakot vett fol — de szinten kerulte, hogy az arcomra pillantson. Macko roviden elbodult, es megmaradvan jelen alakjaban a csapoajto fele caplatott. Neki a legnehezebb mindunk kozul. Tulsagosan is egyenes alkat. Macko kivalo harcos es a kompromisszumok ellenzoje…
— Szemetek vagytok, mind egy szalig — mondta Jegor. Szakaszosan jott fol: nem csupan a faradtsagtol, hisz most a fonok taplalta energiaval, lattam a levegoben huzodo vekony erofonalat — elsore mindig nehez kiszakadni sajat arnyekunkbol.
Kovettem. Nem esett nehezemre, hisz az utobbi negyedoraban annyi energia kerult a homalyba, hogy az most elveszitette szokasos agressziv ramenosseget.
Szinte azonnal meghallottam a visszataszito puha puffanast: a tetorol zuhano boszorkanymester akkor ert aszfaltot.
Aztan a tobbiek is kezdtek megjelenni. Egy szimpatikus fekete haju leany, monoklival a bal szeme alatt es szetvert jaromcsonttal, egy flegma zomok pasas, egy tekintelyes uzletember keleti kontosben… Macko mar elment. Es mar tudom is, mit fog csinalni a lakasan — a „medvebarlangban”. Higitas nelkul issza a szeszt es kozben verseket olvas. Alighanem fennhangon. Mikozben a vidaman duruzsolo tevere mered.
A vampircsaj is ott volt. Nagyon rosszul festett, magaban motyorgott, mindekozben a fejet razta es atharapott kezet nyalogatta. A keze csak nehezen akart visszanoni. Koros-korul minden csupa ver — magatol ertetodoen nem az o vere, hanem az utolso aldozate…
— Tavozz! — mondtam es raemeltem a nehez pisztolyt. A kezem akaratlanul is megrezzent.
A lovedek tompan csapodott be, athatolt a holt testszoveten, a lany oldalan egyszeriben cafatos szelu seb tatongott. A vampircsaj folnyogott es raszoritotta egeszseges kezet. A masikat mar csak indarabok tartottak.
— Ne csinald! — szolt finoman Szemjon. — Ne csinald, Anton…
Megis celba vettem a fejet. Am ebben a pillanatban az egbol egy hatalmas fekete arnyek vetult korenk, akarha keselyumeretuve nott volna egy denever. Szettart szarnyaival befodte a vampircsajt, mindekozben a transzformacio gorcseben vergodott.
— Joga van a targyalashoz!
Kosztyara nem tudtam raloni. Megalltam, es elneztem a szomszedomban lako fiatal vampirt. A vampir nem vette le rolam a szemet — kemenyen, makacsul nezett. Vajon miota lopakodhatsz utanam, en baratom es ellensegem? Es legfokepp miert — hogy megovd a fajtabelidet, vagy hogy megakadalyozz egy olyan lepes megteteleben, mely utan halalos ellensegekke leszunk?
Vallat vontam es visszadugtam ovembe a pisztolyt. Igazad van, Olga. A technika valojaban fittyfenet sem er.
— Joga van — erositette meg a fonok. — Szemjon, Tigrincs: biztositsatok a kiseretet!
— Rendben — mondta Tigrincs. Azzal egy nem annyira egyutterzo, mint inkabb megerto pillantast vetett ram. Majd furge leptekkel a vampirok fele indult.
— Ugyis csak a legsulyosabb iteletre szamithat — sugta Szemjon, es azzal kovette oket.
Az alabbi formacioban hagytak el a tetot: Kosztya haladt az elen, oleben a nyogdecselo es mit sem erto vampircsajjal, Szemjon es Tigrincs pedig neman kovettek oket. Harmasban maradtunk.
— Fiacskam, tenyleg vannak kepessegeid — szolt lagyan a fonok. — Nem epp a legnagyobbak, raadasul ezek nagyjatol is meg vagy fosztva. Orommel vennem, ha beleegyeznel abba, hogy a tanitvanyomma legy…
— Eridjetek a… — kezdte Jegor. A mondat befejezese pedig vegkepp nem volt udvariasnak nevezheto. A fiu hangtalanul zokogott: affektalt, igyekezett visszatartani a konnyeit, de vegul csak nem boldogult veluk.
Egy ici-pici hetedik fokozatu beavatkozasra lenne csak szuksege, es maris megkonnyebbul. Es akkor megertene, hogy a Feny nem birkozhat ugy a Setettel, hogy kozben ne hasznalja fegyvereul barmely megengedheto eszkozt…
Fejemet a homaly-egre szegtem, kozben nyitott szammal a hideg hopelyheket kapdostam. Lehulni. Lehulni orokre. De nem ugy, ahogy az a homalyban lehetseges. Jegge kene valni, nem pedig kodde, hova avagy latyakka — megkovesedni, de nem am szetfolyva…
— Jegor, menjunk, elkiserlek — javasoltam.
— Nem… lakom messze… — mondta a fiu.
Meg sokaig alltam egyhelyben, mikozben a szellel vegyes hopelyheket kapdostam, es eszre se vettem, ahogy eltavozott. Meg hallottam a fonok kerdeset: „Jegor, egymagad is fol tudod ebreszteni a szuleidet?”, de a valaszt mar nem.
— Anton, ha ez megnyugtat…: a fiu auraja nem valtozott — mondta Borisz Ignatyjevics. — Olyan semmilyen, semleges… — Atolelte a vallam, s kozben egesz kicsinek es elveszettnek tunt, csoppet sem hasonlitott holmi apolt vallalkozora avagy elso osztalyu magusra. Csupan egy fiatalos oregembernek tunt, aki egy vegtelen haboruban megnyerte a soron kovetkezo utkozetet.
— Hat akkor viszlat.
En is ilyet akarok. Semmilyen aurat. Sajat sorsot.
— Anton, dolgunk van meg.
— Tudom, Borisz Ignatyjevics.
— Meg tudod majd magyarazni Szvetlananak?
— Igen, minden bizonnyal… Most mar menni fog.
— Mar megbocsass, de igenis folhasznalom azt, ami a birtokomba kerul… es azokat is, akik folott rendelkezem. Kapcsolatban alltok. Szokvanyos misztikus kapcsolat, semmivel sem magyarazhato. Potolhatatlan vagy, nincs kivel helyettesitselek.
— Ertem.
A ho az arcomra hullott, szempillaimra dermedt, orcaimon pedig olvadt cseppekben csordogalt. Mar-mar azt hittem, hogy sikerult megfagynom, amde sajna nincs jogom hozza.
— Emlekszel, mit mondtam neked? Fenypartinak lenni joval nehezebb, mint Setetnek…
— Emlekszem…
— Meg ennel is kutyabbul fogod magad erezni, Anton. Bele fogsz szeretni. Vele fogsz elni… egy darabig… Aztan Szvetlana tovabball. Te pedig vegignezed, ahogy eltavolodik, amint erintkezesi kore egyre tagul, tulno rajtad… olyan magassagokba emelkedik, ahova soha nem lesz bejarasod… Szenvedni fogsz. De nincs mit tenni, csupan az elejen van szereped a jatekban. Es ez igy szokott lenni minden Hatalmas Magussal es minden Hatalmas Varazslonovel. Testek aran tornek elobbre: barataik es szerelmeik testen at. Maskepp nem megy.
— Hisz ertem en… mindent ertek.
— Menjunk, Anton?
Hallgattam.
