— Mondjuk igy: a biraja.
Tetszett neki ez a forma, olyan regiesen, fellengzosen, unnepelyesen csengett. Biraja! Az, akinek jogaban all elbiralni.
— Es megis, kit-mit akar elbiralni?
— Magat, Galina. — Makszim osszeszedettnek es ratermettnek erezte magat. Szeme elott kezdett elsotetedni a vilag, es ez ujfent biztos jelnek tunt.
— Csak nem? — A leany gyors pillantast vetett ra, es Makszimnak ugy tunt, hogy a pupillajaban sarga langocska lobban. — Es vajon sikerul is majd?
— Sikerulni fog — felelte Makszim, folkapvan karjat. A tor mar a tenyereben lapult: keskeny fakaro, egykoron vilagos, am az elmult harom evben meglehetosen sotet szint vett fol, ahogy a hasznalat soran lassacskan atitatodott…
A leany meg se nyikkant, mikozben a fabol valo penge a szive ala hatolt.
Mint mindig, Makszim egy pillanatra megrettent, a felelem rovid es perzselo hullama boritotta el — hatha mindenek dacara, mindentol fuggetlenul, hibat vetett? Hatha?
Bal kezevel megerintette a mellkasan fuggo keresztet — egyszeru kis fakereszt volt, mindig maganal hordta. Es most igy allt — egyik kezeben a fatorrel, mikozben a masikkal tenyerebe szoritotta a keresztet. Addig allt ott, mig a leany kezdett atalakulni…
Ez pedig meglehetos gyorsasaggal zajlott le. Minden esetben gyorsan zajlott: elobb allatta valtozott, aztan vissza, emberre. Par pillanatig vadallat is fekudt a jardan — egy uveges tekintetu fekete parduc, vicsorgo fogakkal: a vadaszat aldozata, csinos kiskosztumbe, harisnyaba, koromcipobe oltozotten… Ezek utan a folyamat visszajara fordult, mint amikor az inga meg egyszer utoljara visszalendul.
Makszim szamara nem is ez a rovid es altalaban megkesett atvaltozas tunt megleponek, hanem az, hogy a halott leanyon semmifele sebhely nem maradt vissza. A metamorfozis pillanata egyszeriben megtisztitotta, mondhatni meggyogyitotta. Csupan a bluzan es a blezeren maradt egy vagas.
— Dicsoseg neked, en Uram — suttogta Makszim, a halott alakvaltot meregetve. — Dicsoseg neked, en Uram.
Semmi kifogasa nem volt a szerep ellen, melyet ebben az eletben raosztottak.
Megis tulsagosan neheznek bizonyult a szamara, leven nem rendelkezett megemelt igenyszinttel.
1. FEJEZET
EZEN a reggelen ertettem meg, hogy a tavasz immaron visszavonhatatlanul bekoszontott.
Meg elozo este is mas volt az egbolt. A varos folott fellegek usztak, nedves-nyirkos szel fujt, a levego illata pedig elmaradt havazas uzenetet hozta. Legszivesebben jo melyen elvackolodtam volna fotelomban, hogy aztan a video reven elmerulhessek valami latvanyosan debil filmben — nana, hogy amerikai! —, vegul egy korty konyak segedelmevel pedig alomba ringassam magam.
Reggelre azonban minden megvaltozott.
Mintha egy ugyes buvesz mozdulataval egszinkek kendot dobtak volna a varosra, vegighuztak volna az utcakon es tereken, varazsutesre eltorolven a tel utolso nyomait. A sarkokon es csatornakban meglapulo barnas hokupacok sem a kozelgo tavasz hanyagsagat hirdettek, hanem ugymond az enterior elengedhetetlen reszenek tuntek. Emlekezteto gyanant…
A metro fele mentemben egyre csak vigyorogtam.
Neha kifejezetten jo dolog embernek lenni. Mar egy hete az alabbiak szerint eltem: munkahelyemre erve az elso emeletnel foljebb nem is mentem, elbibelodtem a szerverrel, mely az utobbi idoben egy sor visszatetszest kelto szokast vett fol, a konyvelesen ulo csajoknak foltelepitettem az uj irodai programokat, melyek nelkul persze velem egyetemben ok is vigan ellettek volna. Estenkent pedig szinhazba es meccsre jartam, ill. mindenfele barocskaban es ettermekben utottem agyon az idot. Mindegy volt, csak minel nagyobb zaj es tomeg legyen. Az emberi tomeg reszenek lenni meg az egyszeru emberi letnel is erdekesebb.
Na persze az Ejszakai Orseg irodajaban, mely egy regi haromemeletes epuletben szekelt — magatol ertetodoen sajat leanyvallaltunktol bereltuk —, mutatoba sem akadt ember. Meg a harom oregecske takaritoneni is mind Masfele volt. De meg a bejaratnal lebecolo pimasz fiatal biztonsagi orok is birtak nemi magikus potenciallal — munkajuk amugy nagyjabol abban ki is merult, hogy tavol tartottak tolunk a piti bunozoket es a kereskedelmi utazokat. De meg a gondnok, a klasszikusan moszkvai alkoholista gondnok is magus volt — meghozza nem is a legtehetsegtelenebb fajtabol, csak hat ugyebar a szesznemuek tulzott fogyasztasa…
Ugy alakult, hogy a ket also szint a leheto leghetkoznapibb kepet mutatta. Ide meg az adorendorseg, az emberek kozul kikerulo uzleti partnerek, s mit ne mondjak, a vedelmi penzben utazo bunozok is bebocsattatast nyerhettek — mondjuk vegso soron a „vedelmi penzugyereket” maga a fonok iranyitotta, de ezt igazan nem kellett tudniuk a csicskanimandoknak…
Az itt folyo beszelgetesek temai a leheto leghetkoznapibbak voltak. Ugymint: politika, adougyek, vasarlas, idojaras, masok maganeletet celzo intrikak, meg persze az elbeszelo szerelmi kalandjai. A csajok alaposan kipletykaltak a pasikat, de mi se maradtunk adosak e teren. Igy aztan a legkulonfelebb munkahelyi romancok szovodtek, a furasok annak rendje-modja szerint a kozvetlen folottesekre iranyultak, s persze a kilatasba helyezett premiumok eselyeinek latolgatasa sem maradt el.
Felora alatt mar ott is voltam a Szokol allomason, majd a felszinre evickeltem. Ott aztan a megszokott zaj es a kipufogogazok buze fogadott. De akarhogy is vesszuk — itt a tavasz.
Irodank nem a legrosszabb moszkvai keruletben talalhato. Messze nem a legrosszabb — mar ha figyelmen kivul hagyjuk a Nappali Orseg rezidenciajat. De barmifele folallast figyelembe veve a Kreml nem nekunk valo: a mult tulzottan is otthagyta lenyomatait a Voros Teren es az osi teglafalakon. Meg az is megeshet, hogy valamikor letorlodnek. Am egyelore kozel s tavol nem latszodnak ennek elofeltetelei — kar, de csak nem latszodnak…
A metrotol gyalog mentem, hisz egesz a kozelben voltunk. Orom volt a jarokelok arcaba pillantani, jokedvuen siettek a tavaszi napsutesben. Amiert a tavaszt leginkabb szeretem: alabbhagy az elszomorito erotlenseg folotti rossz erzes. Meg hat persze probatetelekbol is kevesebb akad…
Az egyik orzo-vedo fazon epp a bejarat elott cigizett. Joindulatuan biccentett felem, nem volt tiszte egy alaposabb ellenorzest eszkozolni. Viszont egyenest tolem fuggott, hogy az orszobajukon levo szamitogepnek lesz-e kapcsolodasa az internetre, az uj jatekokrol nem is szolva, vagy pedig be kell erniuk a szolgalati kozlemenyekkel es a munkatarsak dosszieival.
— Kesesben vagy, Anton — vetette oda mintegy mellekesen.
Ketkedon pillantottam az oramra.
— A fonok a targyaloterembe hivott ossze mindenkit, es mar erdeklodtek is utanad.
Eleg kulonosnek tetszett, leven a reggeli ulesekre altalaban nem szoktak elvarni. Tortent volna valami a szamitogepes birodalmammal? Aligha valoszinu, kulonben akar az ejszaka kozepen is kiugrasztottak volna az agyambol, azt’ annyi, nemegyszer megesett mar…
Bolintottam, mikozben megszaporaztam a lepteimet.
Ugyan van lift az epuletben, de meg az osidokbol maradhatott vissza, meg kulonben is — egyszerubb, ha folszaladok a harmadikra. A masodik emeleti lepcsoforduloban meg egy biztonsagi ponton kellett athaladni, ahol mar joval komolyabb ellenorzessel kellett szamolni. Ezuttal Garik vitte az ugyeletet. Kozeledtemre hunyoritott, belenezett a homalyba, mikozben szkennelte az auramat es mindazon ismertetojegyeket, melyet mi, jarorok a testunkon viseltunk. Es csak ezek utan mosolyodott el baratsagosan:
— Huzzal bele!
A targyaloterem ajtaja felig nyitva volt. Benezven lattam, hogy vagy harmincan gyultunk ossze, foleg a muveletisek es elemzok korebol. A fonok suru bolongatasok kozepette Moszkva terkepe elott lepdelt, mikozben Vitalij Markovics — helyettese a kereskedelmi reszlegnel, magusnak eleg gyongecske, viszont szuletett uzletember — vitte a szot:
— Ily modon tehat teljes mertekben megszuntettuk a folos kiadasokat, vagyis semmi okunk arra, hogy, ooo… ize… alternativ penzugyi tevekenyseg folytatasaba vagjunk. Amennyiben a kozgyules tamogatja javaslataimat, kismertekben javithatunk munkatarsaink ellatmanyan, magatol ertetodoen elsosorban a muveletis kollegaket. Igy peldaul alkalmi kifizetesek ideiglenes munkakeptelenseg eseten, az elesettek csaladtagjainak folyositott nyugdijak
