oregasszony valoban bir valamifele jostehetseggel? Meghozza nem is jelentektelen, hanem celzatos kepessegekkel.
— Nos hat, ha eztan arra lesz szukseguk, hogy a ruhazatukat surgosen rendbehozzak — magyarazta kioktato hangon Polina Vasziljevna —, kepesek lesznek azt par perc alatt vegrehajtani. Csak ne feledjek elotte leellenorizni, hogy mennyire futja az erejukbol. Kulonben zavar tamad.
— Amikor pedig ejfelet ut az ora, hintod visszavaltozik tokke — szolt hangosan a Szvetlana mellett ulo fiatal srac. A sracot nem ismertem, csupan masodik vagy harmadik napja vett reszt a kepzesben, de mar most nem tetszett a fizimiskaja.
— Pontosan! — jelentette ki elragadtatassal Polina, aki rendszerint minden csoportban talalkozott ehhez foghato eleselmejuseggel. — A mesek sem hazudnak kevesebbet, mint a statisztika! Olykor azonban akad bennuk egy csoppnyi igazsag.
Folemelte az asztalrol a gondosan kivasalt, elegans, am kisse regimodi szmokingot. Alighanem ilyet huzott James Bond is, amikor nagyvilagi tarsasagba keszult.
— Mikor lesz ujbol toprongyos? — kerdezte gyakorlatiasan Szvetlana.
— Ket ora mulva — tajekoztatta hasonlo tomorseggel Polina. Vallfara akasztotta a szmokingot, majd visszatert a pulpitushoz. — Kulonosebben nem eroltettem meg magam.
— Es mennyi ideig tudja tetszetos allapotaban tartani? Meddig legtovabb?
— Korulbelul 24 oraig.
Szvetlana bolintott, es varatlanul felem nezett. Megerzett. Elmosolyodott, s intett a kezevel. Most mar mindannyian folfigyeltek ram.
— Meltoztassek, kisasszony. — Polina lehajtotta fejet. — Nagy megtiszteltetes ez szamunkra.
Hat igen, tudhatott egyet s mast Olgarol, ami szamomra ismeretlen volt. Mindannyian csupan a rola szolo igazsag egy reszenek birtokaban voltunk, mindent alighanem csak a fonok tudott rola.
Beleptem, mikozben ketsegbeesetten igyekeztem egy kis kecsesseget kolcsonozni a jarasomnak. Nem segitett. Mind a Szvetlana mellett ulo srac, mind a tizenoteves-forma legenyke — aki immaron fel eve egy helyben topogott az alapfoku magiatanfolyam kereteben —, es a magas osztover koreai, aki lehetett harminc vagy akar negyven eves is — mindannyian engem neztek.
Nyilvanvalo erdeklodessel. Az Olgat ovezo titok atmoszferaja, az osszes szobeszed es elhallgatas, vegso soron az, hogy hajdanaban, az osidokben a fonok szeretoje volt — mindez az Orseg ferfitagjai koreben meglehetosen egyontetu reakciot valtott ki.
— Szervusztok — mondtam. — Nem zavarok?
Mikozben arra osszpontositottam, hogy a nyelvtani nemeket helyesen hasznaljam, nem ugyeltem a hanghordozasomra. Ehelyett a banalis kerdes epekedoen titokzatosra sikeredett, raadasul ugy hangzott, mintha a jelenlevok mindegyikehez szemelyesen szoltam volna. A pattanasos fiucska belem furta tekintetet, a fiatal srac nyelt egyet, s csupan a koreai orizte meg ugy-ahogy higgadtsaga latszatat.
— Olga, kerem, szeretne valamit bejelenteni a hallgatoknak? — erdeklodott Polina.
— Szvetaval szeretnek beszelni.
— Mara vegeztunk, mehetnek — adta tudtul mindenkinek az oregasszony. — Olga, kerem, valamikor szeret ejtene, hogy benez hozzank a foglalkozasok alatt? Az en eloadasaim nem helyettesithetik az on tapasztalatat.
— Feltetlenul — igertem meg nagyvonaluan. — Ugy harom nap mulva.
Lakoljon csak Olga az igereteim kovetkezteben. Elvegre en meg az altala arasztott szexepil okan lakolok.
Szvetlanaval egyutt az ajto fele indultunk. Harom sovargo szempar szegezodott a hatamnak — illetve nem is egeszen a hatamnak.
Tudtam, hogy Olga es Szvetlana szivelyes viszonyban allnak. Attol az ejszakatol fogva, amikor ketten elmagyaraztuk neki az igazsagot a vilagrol, a Masfelekrol, a Fenypartiakrol es a Setetekrol, az Orsegekrol, a homalyrol, azon hajnali oratol, amikor karjainkba kapaszkodva atlepett a bezart ajton keresztul az Ejszakai Orseg hadmuveleti torzsenek helyisegebe. Igen, Szvetlanaval misztikus kotelek kapcsolt ossze, sorsaink egymasba fonodtak. De tudtam, tulsagosan is jol tudtam, hogy ez nem tart sokaig. Szvetlana messze maga mogott fog hagyni, oly messzire tart, ahova soha nem juthatok el, meg ha elsoszintu magus is leszek. Osszefogott a sors bennunket, erosen tartott, de csupan ideig-oraig. Viszont Olgaval egyszeruen csak baratnok voltak Szvetlanaval, akarmilyen szkeptikusan is viszonyultam a noi baratsaghoz. Oket nem fuzte ossze a sors. Szabadok voltak.
— Olja, meg kell varnom Antont. — Szvetlana kezen fogott. Ez nem a hug mozdulata volt, aki tamaszt es onigazolast keresve a noverebe kapaszkodik. Egyenrangu ember gesztusat ereztem. Es ha Olga megengedi Szvetlananak, hogy egyenrangukent kezelje, ez azt jelenti, hogy valoban fenyes jovo all elotte.
— Nem erdemes — mondtam. — Szveta, nem erdemes.
Megint hibadzott valami a mondat folepiteseben vagy a hanghordozasban. Es most Szvetlana meredt ram ertetlenul, am tekintete egy az egyben mintha Garike lett volna.
— Mindent elmagyarazok — mondtam. — De nem most es nem itt. Majd nalad otthon.
Nem sporoltak a lakasara telepitett vedelemmel — tul sok erot fektetett be az Orseg uj munkatarsnojebe. A fonok meg csak nem is vitatta, hogy van-e jogom megnyilni Szvetlana elott, csupan egyvalamihez ragaszkodott: az esemeny csakis nala otthon mehet vegbe.
— Rendben. — A csodalkozas nem tunt el Szvetlana szemebol, am egyetertoen bolintott. — Meg vagy gyozodve arrol, hogy Antont nem erdemes megvarni?
— Abszolute — mondtam, csoppet sem fullentven. — Fogjunk egy kocsit?
— Ma gyalog jottel?
En barom!
Teljesen megfeledkeztem arrol, hogy Olga minden egyeb kozlekedesi eszkoznel tobbre tartja a fonoktol kapott sportkocsijat.
— En is ezt mondom: menjunk kocsival? — kerdeztem, mikozben ereztem, hogy teljesseggel hulyet csinaltam magambol. Nem, meg annal is rosszabbat: szokenot…
Szvetlana bolintott. Az ertetlenseg azonban egyre csak nott a szemeben.
Meg szerencse, hogy tudok vezetni, oszinten szolva sohasem ereztem szukseget ama ketes orom megtapasztalasanak, mit is jelent valojaban egy borzalmas allapotu utakkal rendelkezo megapoliszban kocsit birtokolni, azonban a kikepzesunk eleg sok mindent magaban foglalt. Van, amire hagyomanyos modon oktatnak, s van, amit magia utjan vernek az ember fejebe. Kocsit vezetni ugy tanitottak, mint akarmely hetkoznapi embert, am ha ugy adodik, hogy egy helikopter avagy repulo vezetofulkejeben talalom magam, akkor olyan keszsegek elednek fol bennem, melyekre normalis esetben nem is emlekszem. Mindenesetre, elmeletileg — fol kell eledniuk.
Kikerestem a slusszkulcsot a retikulben. A narancsszin kocsi az epulet elotti parkoloban vart, az orseg eber szeme elott. Az ajtok zarva voltak, ami, tekintve a sportkocsi lehuzott tetejet, egesz egyszeruen rohejesnek hatott.
— Vezetsz? — kerdezte Szvetlana.
Neman bolintottam. A volan moge ultem, beinditottam a motort. Ugy remlett, Olga helybol startol mint a golyo, en viszont ilyen kunsztot nem tudok.
— Olga, valami nincs rendben veled. — Szvetlana vegre raszanta magat arra, hogy fennhangon is megfogalmazza gondolatait. A Leningrad sugarutra erve rabolintottam.
— Szveta, majd akkor beszelunk, ha mar nalad leszunk.
Elhallgatott.
Sofornek nem vagyok valami nagy szam. Az ut sokaig tartott, joval tovabb, mint kellett volna. Am Szvetlana a tovabbiakban nem kerdezett semmit, hatradolve uldogelt, egyenest maga ele meredve. Talan meditalt, de az is lehet, hogy a homalyba valo nezest gyakorolta. A kozlekedesi dugok soran nehany alkalommal a szomszed kocsikbol megprobaltak szoba elegyedni — raadasul richtig a legdragabbakbol. Alighanem mind a kulsonk, mind a kocsink olyan lathatatlan hatarvonalat huzott korenk, melynek atlepesere nem mindenki vallalkozott. A leereszkedo ablakok mogul rendre rovidre nyirt fejek bukkantak elo, idonkent elmaradhatatlan kellekkent egy bunkofont szorongato kezzel koritve. Eleinte egyszeruen kellemetlenul ereztem magam. Aztan rohejes lett. A vegen pedig mar nem is reagaltam a tortentekre, pont ugy, ahogy Szvetlana sem reagalt.
Erdekes lenne tudni: vajon az effajta probalkozasok szorakoztattak Olgat?
Alighanem igen. Azok utan, hogy uvegvitrinben raboskodva evtizedeket toltott egy nem emberi testben.
— Olja, miert hivtal el? Miert nem akartad megvarni Antont?
