aztan be Szvetlana lakasaba.
Par dolog magatol ertetodoen megvaltozott. Szvetlana otthagyta a munkahelyet, viszont az osztondija es a „beilleszkedesdije” (egyfajta beilleszkedesi segely), melyet minden Masfele megkap hasonulasakor, joval meghaladtak egy orvos szereny jovedelmet. A tevet lecserelte, epp csak azt nem tudni, mikor jut ra ideje nezni. Pazar, szeleskepernyos teve, tulsagosan is nagy a lakasahoz kepest. Bajos volt elnezni ezt a hirtelen tamadt vonzodast a fenyuzo elethez. Eleinte mindenkinel jelentkezik — alighanem vedelmi reakcio gyanant. Amikor korulottuk osszedol a vilag, amikor a korabbi felelmek es aggodalmak elmulnak, helyukbe pedig ujabbak lepnek: egyelore erthetetlen es zavaros mindahany, igy hat az alanyok kezdik valora valtani mindazt, amire elozo eletukben vagytak, s ami nemreg olyannyira elerhetetlennek tunt a szamukra. Van, aki ettermekben tivornyazik, van, aki uj kocsit vesz es azzal flangal, s van, aki „haute-couture” modjara oltozkodik. Nem sokaig tart ez a korszak, es nem azert, mert nem valhatsz milliomossa az Orsegben. Maguk a szuksegletek kezdenek lassan elhalni s a multba tavozni — pedig tegnap meg annyira elonek tuntek. Mindorokre…
— Olga?
Szvetlana a szemembe nezett.
Erot gyujtven folsohajtottam:
— Nem vagyok Olga.
Hallgatas.
— Nem mondhattam meg korabban. Csakis itt. A lakasod vedve van a Setetek megfigyeleseitol.
— Nem mondhattad meg? Es mi az, hogy…?
Rogton kapcsolt, mi a lenyeg.
— Nem mondhattam meg — ismeteltem. — Ez csupan Olga teste.
— Anton?
Bolintottam.
Mit ne mondjak, momentan eleg sutan nezhetunk ki!
Elsore elhitte!
— Gazember!
Azzal a hanghordozassal mondta, ami inkabb az arisztokratikus Olgahoz illett volna. Es a pofon, amit lekevert nekem, ugyanabbol az operabol vetetett…
Nem fajt, csak bantott.
— Miert kaptam? — kerdeztem.
— Azert, mert kihallgattad masok beszelgeteset! — hadarta egy szuszra Szvetlana.
Hevenyeszve fogalmazta meg, de igy is ertettem. Ugyanakkor Szveta maris emelte a masik kezet, en pedig, semmibe veven a keresztenyi parancsolatot, bizony elhajoltam a masodik tasli elol.
— Szveta, igeretet tettem arra, hogy megovom ezt a testet!
— En viszont nem!
Szvetlana nehezen lelegzett, az ajkait harapdalta, a szeme szikrakat szort. Meg soha nem lattam ennyire folspannolva duhongeni, es nem is folteteleztem volna, hogy kepes ilyesmire. De hat vegso soron mi bosszanthatta fol ennyire?
— Ezek szerint felsz szeretni a vagott viragot? — Szvetlana lassan felem kozeledett. — Errol van szo, igaz?
Vegre leesett. Igaz, nem elsore.
— Takarodj! Ki innet, takarodj!
Addig-addig hatraltam, mig vegul mar az ajtonak utkoztem. Am alighogy megalltam, Szvetlana is megallt. Intett a fejevel, aztan egyszuszra elhadarta:
— Hat maradj is csak ebben a testben! Jobban illik hozzad, nem vagy ferfi, te labtorlo!
Hallgattam. Hallgattam, mert mar elore lattam, hogy is fog mindez folytatodni. Lattam, mikent bomlanak ki elottunk a valoszinusegi egyenesek, mikepp szovogeti sajat utjait a csufondaros sors.
Es amikor Szvetlana elsirta magat, egy csapasra elloven minden puskaporat, arcat kezevel eltakarva, amikor megoleltem, es o keszsegesen tovabb bogott a vallamon, a bensomben puszta uresseget es hideget ereztem. Athato hideget, mintha ismet a behavazott teton allnam a teli szelrohamokat.
Szvetlana egyelore meg ember. Tul keves van benne a Masfelebol, nem erti, nem latja a tavolba veszo utat, amelyen egyutt rendeltetett haladnunk. Es meg annal is kevesbe latja, mikepp agazik el ez az ut kulonfele iranyokba.
A szerelem — szerencse, de csakis akkor, ha hiszed, hogy orokke fog tartani. Es meg ha minden alkalommal hazugsagnak is bizonyul, csakis a bele vetett hit ad a szerelemnek erot es oromet.
Szvetlana pedig ott huppogott a vallamon.
A nagy tudas nagy szomorusaggal jar egyutt. Mennyire vagytam arra, hogy ne tudjam az elkerulhetetlen jovot! Nem tudni, s ugy szeretni, korultekintes nelkul, mint akarmely halando ember…
Es de nagy kar is, hogy most nem a sajat testemben vagyok!
Egy kivulallo azt hihette volna, hogy ket testi-lelki jo baratno elhatarozta: eltolt egyutt egy csondes estet tevezgetessel, lekvaros tea iszogatasaval, egy uveg szaraz bor tarsasagaban, es persze a harom orok tema kibeszelesevel, ugymint: a pasik szemetek, nincs mit folvenni, es a legfontosabb — mikepp lehetne lefogyni.
— Hat megiscsak szereted a zsomlet? — kerdezte csodalkozva Szvetlana.
— Szeretem. Vajjal es lekvarral — valaszoltam komoran.
— Nekem valamiert ugy remlik, hogy igeretet tettel, miszerint megovod ezt a testet.
— Megis, mi rosszat teszek vele? Elhiheted, a szervezetem teljes elragadtatasban leledzik.
— Nono — valaszolta hatarozatlanul Szvetlana. — Utobb leszel szives majd meginterjuvolni Olgat, mikepp orzi meg az alakjat.
Egy kicsit elbizonytalanodtam, de aztan csak felbevagtam a soron kovetkezo zsomlet es jo vastagon megkentem lekvarral.
— Amugy kinek jutott eszebe ez a zsenialis gondolat, miszerint noi testbe kene teged elbujtatni?
— Alighanem a fonoknek.
— Ketsegem sem volt efelol.
— Olga pedig tamogatta.
— Probalt volna csak meg ellenkezni: Borisz Ignatyjevics egyszemelyben a caratyuska es az istenseg szamara.
Ezzel ugyan nem egeszen ertettem egyet, de nem alltam le vitatkozni.
Szvetlana folkelt es a fehernemus szekrenyhez lepett. Kinyitotta es elgondolkodon meregette a vallfakat.
— Kersz egy otthonkat?
— Hogy mit? — ciganyutra ment a zsomle.
— Tan csak nem fogsz igy flangalni a hazban? A farmer maris repedezik rajtad. Nem lehet valami kenyelmes.
— Es nem akadna esetleg valami szabadidoruha? — kerdeztem nyavalygosan.
Szvetlana csufondaros pillantast vetett ram, aztan vegul csak megkonyorult rajtam:
— Eppenseggel akad.
Oszinten szolva ezt az edzoruhat leginkabb masvalakin lattam volna szivesen. Peldaul Szvetlanan. Egy rovid feher sort es egy bluzocska. Inkabb teniszezeshez vagy kocogashoz valo.
— Oltozz at!
— Szveta, nem hinnem, hogy az egesz estet a lakasban toltjuk.
— Semmi vesz. Hasznodra valik, mivel le kell ellenorizni, hogy jo-e a meret. Oltozz csak at, en addig megcsinalom a teat.
Szvetlana kiment, en pedig sietosen lehuztam a farmert. Aztan elkezdtem kigombolni a bluzomat, belegabalyodvan az ismeretlen, tul szorosan feszulo gombokba — majd pedig gyulolkodve a tukorbe pillantottam.
Szimpatikus egy bige, meg kell hagyni. Akar fotozni is lehetne egy szoft szexlap szamara.
Sietosen atoltoztem, aztan leultem a divanyra. A teveben egy szappanopera ment — dobbenetes, hogy Szvetlana pont ezt a csatornat kapcsolta be. Egyebkent alighanem a tobbin is ilyesmi megy.
— Csodasan nezel ki.
