— Ha a rahatas-keretembol futja meg — vallat vontam —, hat remoralizalast hajtok vegre. Magatol ertetodoen.
— Es meg leszel gyozodve arrol, hogy helyesen cselekedtel? At se gondolva, behatobb vizsgalat nelkul? Es ha a gyereket epp buntetik valamiert? Ha a buntetes megmentene holmi jovobeli nagy kellemetlensegektol, most viszont gyilkos es bunozo lesz belole? Te meg… jossz itt a remoralizacioval!
— Tevedsz, Szveta.
— Es ugyan miben?
— Ha lemerult a parapszichologiai beavatkozas-keretem, akkor se megyek el tetlenul mellette.
Szvetlana folhorkantott:
— Es meg leszel gyozodve a magad igazarol? Hol a hatar?
— A hatart mindenki maga szabja meg. Magatol jon.
Elgondolkodva nezett ram:
— Anton, hisz effele kerdeseket tesz fol minden ujonc, igy van?
— Igy. — Elmosolyodtam.
— Te pedig megszoktad, hogy valaszolsz rajuk, ott a kesz valaszok lerakata: szofizmak, peldak es tortenelmi esetek, analogiak.
— Nem, Szveta. Nem errol van szo. A Setetek effele kerdeseket egyaltalan nem tesznek fol.
— Honnet tudod?
— Egy Setet magus gyogyithat is akar, egy Fenyparti magus pedig gyilkolhat — mondtam. — Ez az igazsag. Tudod, miben kulonbozik a Feny es a Setet?
— Nem tudom. Ezt valahogy nem tanitjak nekunk. Alighanem nehez lehet megfogalmazni.
— Egyaltalan nem nehez. Ha elsosorban magaddal, a sajat erdekeiddel torodsz: a Setethez vezet utad. Ha masokkal torodsz: a Fenyhez.
— Es sokaig tart odaerni? A Fenyhez?
— Orokkon.
— De hisz ezek csak szavak, Anton. Jatek a szavakkal. Mit mond egy tapasztalt Setet az ujoncnak? Meglehet, pont effele szep es helyes szavakat?
— Igen. A szabadsagrol. Arrol, hogy az eletben mindenki azt a helyet foglalja el, amelyet megerdemel. Arrol, hogy a legkisebb szanalom is lealacsonyit, arrol, hogy az igaz szerelem vak, arrol, hogy az igazi josag gyamoltalan, arrol, hogy az igazi szabadsag… a mindenkitol fuggetlen szabadsag.
— Es ez mind hazugsag?
— Nem — bolintottam. — Ez is az igazsag resze. Szveta, szamunkra nem adatik meg, hogy az abszolut igazsagot valasszuk. Hisz az mindig ketarcu. Csupan annyit tehetunk, hogy jogunkban all megtagadni ama hazugsagot, amely a kellemetlenebbek koze tartozik. Gondolnad, hogy most eloszor beszelek egy ujonc elott a homalyrol? Azert hatolunk bele, hogy erot nyerjunk. Es ezert a fizetsegunk — lemondas az igazsag egy reszerol, amelyet nem akarunk elfogadni. Az embereknek konnyebb dolguk van. Millioszorta konnyebb, minden bajukkal, problemajukkal, gondjukkal egyetemben, melyek a Masfelek szamara nem is leteznek. Az emberek elott nem allott a valasztas lehetosege: lehetnek akar josagosak, de gonoszak is, minden a pillanattol fugg, a kornyezettol, a nemregiben olvasott konyvtol, az ebedre elfogyasztott bifsztektol. Hat ezert van, hogy ennyire konnyu iranyitani oket — meg a legrosszindulatubb gazembert is konnyu a Feny fele forditani, s a legjosagosabb nemeslelku embert is a Setetbe taszithatni. Mi viszont — megtettuk a magunk valasztasat.
— Hisz en is megtettem, Anton. Mar jartam a homalyban.
— Igen.
— Akkor miert van az, hogy nem ertem, hol a hatar, miben kulonbozom teszem azt egy jottment boszorkanytol, aki holmi fekete miseket latogat? Miert teszem fol e kerdeseket?
— Mindig is fol fogod tenni oket. Eloszor… fennhangon. Azutan… magadban. Es ez nem mulik el, soha. Ha szerettel volna megszabadulni a kinzo kerdesektol… akkor rossz oldalt valasztottal.
— Azt valasztottam, amit akartam.
— Tudom. Ezert aztan… turj!
— Egesz eletemben?
— Igen. Hosszu lesz, de igy sem fogod soha megszokni. Soha nem szabadulsz meg a kerdestol: vajon mennyire helyes a megtett cselekedet?
3. FEJEZET
MAKSZIM nem szerette az ettermeket. Es ez megintcsak a termeszetebol fakadt. Sokkal vidamabban es komfortosabban erezte magat a kulonfele barokban es klubokban, olykor meg a dragabbakban is megfordult, csak a tulzottan kimert helyektol odzkodott. Persze nemelyek a legfenyuzobb etteremben is ugy viselkednek, ahogy a voros komisszarok a burzsujokkal folytatott targyalasok soran: modor nuku, de meg csak nem is vagynak arra, hogy szert tegyenek ra. De hat miert idomulnak az uj oroszokrol[27] szolo viccek szereploihez?
Ugyanakkor a mult ejszakat muszaj volt valahogy elsimitania. A felesege vagy elhitte a „fontos uzleti talalkozot”, vagy ugy tett, mint aki elhiszi. Nemi konnyed lelkiismeret-furdalas azert visszamaradt. Persze, ha tudna a felesege! Ha akar csak arra lenne kepes, hogy foltetelezze, ki is valojaban a ferje es mivel foglalkozik!
Makszim semmifele magyarazattal nem tudott szolgalni. Es nem maradt mas hatra, mint a kulonos ejszakai tavolletet ama modszerekkel elsimitani, melyeket minden tisztesseges ferfiember bevet a soron kovetkezo felrelepes utan. Ajandekok, figyelmesseg, nagyvilagi elet. Peldanak okaert egy johiru, presztizzsel biro etterem, valasztekosan egzotikus konyhaval, kulfoldi szemelyzettel, elegans enteriorrel, vegelathatatlan hosszusagu borvalasztekkal.
Erdekes, Jelena valoban ugy hiszi, hogy a minap megcsalta? E kerdes foglalkoztatta ugyan Makszimot, de azert nem akkora mertekben, hogy hangosan is foltegye. Mindig hagyni kell valami elhallgatottat. Meglehet, valamikor tan az igazsagot is megtudja a felesege. Megtudja — es meg buszke is lesz ra.
De az is lehet, hogy mindez csupan hiu remeny. Tudataban volt ennek. A hemzsego Gonosz es Setet szulotteivel teli vilagban o volt az egyetlen Fenyparti lovag, vegtelenul maganyos, mivel senki sem akadt, akivel megoszthatta volna az idonkent foltarulkozo igazsagot. Eleinte Makszim meg remenykedett abban, hogy talalkozik egy magafajtaval: latoval a vakok orszagaban — egy orkutyaval, aki kepes arra, hogy kiszimatolja a gondtalan birkanyaj korul olalkodo, baranyborbe bujt farkast.
Nem. Nem, sehol sem voltak, senki nem akadt, aki melle allhatott volna.
Es megsem tett le a remenyrol.
— Mit gondolsz, erdemes ezt rendelni?
Makszim az etlapra sanditott. Fogalma sem volt arrol, mi lehet az a „malaji bluzocska”. Am ez meg soha nem akadalyozta meg abban, hogy kovetkezteteseket vonjon le. Vegso soron, akarhogy is nezzuk, az etel osszetevoit foltuntettek.
— Csak nyugodtan. Husfeleseg tejszines martasban.
— Marhahus?
Elsore nem fogta fol, hogy Jelena trefal. Aztan valaszolt a hitvesi mosolyra.
— Feltetlenul.
— Es ha megis marhahust rendelnek?
— Udvariasan elutasitanak — jatszotta meg Makszim a lehetoseget. A felesege szorakoztatasaval jaro bibelodes azert nem volt annyira megerolteto. Inkabb kellemesnek volt mondhato. Es megis — most legszivesebben alaposan kifigyelte volna a termet. Valami nincs itt rendben. Valami erzodott a felhomalyban, hideg futkarozott a hatan, mely arra kesztette, hogy hunyorogva figyeljen, es figyeljen, es figyeljen…
Csak nem?
Altalaban a kuldetesek kozt honapok teltek el, fel ev is akar. De ugy, hogy mar masnap…
Am a tunetek tulsagosan ismerosnek tuntek.
Makszim kezet a zakoja belso zsebebe sullyesztette, mintha csak a tarcajat szeretne megigazitani. A valosagban azonban masvalami foglalkoztatta — egy gondosan, de kulonosebb ekitesek nelkul faragott aprocska
