fator. Mar gyermekkoraban is farigcsalt fegyvereket, bar akkor meg nem ertette, de mar erezte: ez nem csupan holmi jatekszer.
A tor mar varta.
Ki lehet az?
— Maksz! — Jelena hangjabol szemrehanyas erzodott. — Merrefele lebegsz?
Koccintottak poharaikkal. Rossz elojel, ha a ferj a felesegevel koccint — nem lesz penz a csaladban. De Makszim nem szenvedett a babonaktol.
Ki lehet az?
Eloszor ket leanyzot gyanusitott meg. Mindketten szimpatikusak voltak, meg szepek is, de mindegyik a maga modjan. Az alacsonyabb sotethaju, teltebb, kisse szogletes ferfimozdulatokkal — szo szerint csordultig volt energiaval. Csak ugy aradtak belole a szexualis fluidumok. A masik vilagoshaju, kisse magasabb — nyugodtabb, kimertebb alkat. A szepsege is egeszen masfajta volt, nyugalmat araszto.
Makszim megerezte felesege figyelo tekintetet es elkapta a szemet.
— Leszbik — mondta megvetoen a felesege.
— Hogy mi?
— Nezz csak rajuk! Az a fekete, a farmerban… kikopott pasi!
Es tenyleg. Makszim bolintott, majd illendo arckifejezest vett fol.
Nem ok azok. Megsem ok. Akkor hat kicsoda?
A terem sarkaban megszolalt egy telefon — es maris tucatnyi ember nyult onkentelenul is a mobiljahoz. Makszim odafulelt — es egyszeriben elakadt a lelegzete.
A szaggatottan es halkan beszelo ferfi nem egyszeruen a Gonosz volt. Teljes egeszeben egy fekete lepel burkolta be, mely az emberek szamara lathatatlannak bizonyult, amde Makszim erzekelte.
Veszelyerzet aradt felole, meghozza egy elkozelgo, rettenetes veszely erzete.
A mellkasaban hasogatni kezdett.
— Tudod, Lena, legszivesebben egy lakatlan szigeten elnek — mondta maga elott is varatlanul Makszim.
— Egyedul?
— Veled, a gyerekekkel. De senki mas ne legyen ott. Senki mas.
Egyhajtasra kiitta borat, a pincer pedig rogton utantoltott.
— En nem szeretnek — mondta.
— Tudom.
Zsebeben a tor egyszeriben elnehezult es atforrosodott. Izgalomba jott — hirtelen tamadt, s mar-mar a szexualis gerjedelemhez foghato. Kielegules utan kialtott.
— Emlekszel Edgar Allan Poe-ra?[28] — kerdezte Szvetlana.
Varakozasom ellenere egesz konnyen beengedtek. Vagy az ettermi szabalyok lettek demokratikusabbak, vagy a vendegfolhozatal volt gyer aznap este.
— Nem. Tulsagosan reg halt meg. Viszont Szemjon meselte…
— Jaj, hat nem magarol Poe-rol beszelek. Hanem a novellairol.
— „A tomeg embere” — kapcsoltam.
Szvetlana elnevette magat:
— Igen. Most eppen ebben a helyzetben leledzel. Kenytelen vagy nyilvanos helyeken lezengeni.
— Mar amig herotom nem lesz toluk.
Ittunk egy poharka Bailey’st, aztan rendeltunk valamit enni is. Pincerek alighanem az elvarhato kovetkeztetest vontak le latogatasunk kapcsan: ket tapasztalatlan prosti munkat keres — am oszinten szolva nekem aztan tokmindegy volt.
— O is Masfele volt?
— Poe? Velhetoen igen, de nem hasonult.
„Egynemely letezo, testetlenul kisertve / Kettos eletet el: el- s visszatancol / Iker-valojaba es -semmijebe, / Anyagbol s fenybol, alakbol meg arnybol.” — szavalta halkan Szvetlana.
Csodalkozva neztem ra.
— Ismered?
— Hogy aszondja… — Egnek emelt tekintettel unnepelyes szavalatba fogtam:
Egy masodpercig egymasra meredtunk, aztan egyszerre nevettuk el magunkat.
— Egy kis irodalmi parbaj — mondta kajanul Szvetlana. — Az allas: egy-egy. Kar, hogy nincs kozonseg. Es vegso soron miert maradt Poe nem hasonult allapotban?
— A koltok kozt eleve sok a potencialis Masfele. De egynemely jeloltet jobb, ha emberkent hagyunk elni. Poe tulsagosan is ingatag pszichikummal birt, az effeleket kulonleges kepessegekkel folruhazni egyet jelentene azzal, hogy a piromaniast meglepnenk egy kannara valo napalmmal. Meg csak meg se kockaztatom a foltetelezest, kinek az oldalara allott volna. Alighanem orokre a homalyba tavozik, meghozza igen hamar.
— Es milyen ott az elet? Marmint azok szamara, akik eltavoztak?
— Nem tudom, Szvetlana. Es velhetoen senki sem tudja. Idonkent talalkozhatni veluk a homalyvilagban, de szokvanyos ertelemben vett kommunikaciora nem kerul sor.
— Jo lenne tudni. — Szvetlana elgondolkodon korulhordozta tekintetet a termen. — Eszrevettel itt Masfelet?
— Az oreg a hatam mogott, aki mobilon beszel?
— Miert mondod oregnek?
— Mert nagyon is az. Hisz nem a szememmel nezem.
Szvetlana az ajkaba harapvan hunyoritott. Mindenfele apro ambiciok kezdtek eledezni benne.
— Egyelore nem megy — vallotta be. — Meg csak az se jon le, hogy akkor most Fenyparti vagy Setet?
— Setet. Nem a Nappali orsegbol, de Setet. Kozepes erossegu magus. Mellesleg szolvan o is eszrevett bennunket.
— Es akkor most mihez kezdunk?
— Marmint mi? Semmihez.
— De hisz egy Setettel van dolgunk!
— Igen, mi pedig… Fenypartiak vagyunk. Es akkor mi van? Mint az Orseg munkatarsai jogunkban all ellenorizni az iratait. Melyek velhetoen rendben vannak.
— Es mikor van jogunk kozbeavatkozni?
— Hat, teszem azt, ha most egyszerre folpattan, es szettart karral demonna valtozik, hogy aztan elkezdje leharapdosni mindenkinek a fejet…
— Anton!
— Ezt teljesen komolyan mondtam. Semmi jogunk nincs megzavarni egy tisztes Setet esti kikapcsolodasat.
A pincer kihozta rendelesunket, ugyhogy elhallgattunk. Szvetlana kulonosebb etvagy nelkul kezdett az evesbe. Aztan csak kibukott belole, durcasan, akarha egy hisztis gyerek volna:
— Es sokaig fog az Orseg meg igy megalazkodni?
— Marmint a Setetek elott?
— Igen.
— Amig donto folenyre nem teszunk szert. Amig a Masfelekke valo emberek meg csak futolag sem vacillalnak azon, hogy mit valasszanak: a Fenyt vagy a Setetet. Amig a Setetek ki nem halnak aggkori
