Aligha letezhet rosszabb helyzet annal, mint amibe most keveredtem. Elobb a testcsere, majd indulas egy „szemtanuval” holmi nepes etterembe, hogy aztan most itt alljak teljesen egyedul, egy Setet magus teteme folott, akit a Duvad olt meg.
— Gyere, Pavlik! — hallottam a hatam mogul. Megfordultam — a Setet magussal egy asztalnal ulo asszony lepett a folyosora, kezenel fogva vezetve kisfiat.
— Nem akarok, anyu! — rikkantotta toporzekolva a gyerek.
— Bemesz es megmondod a papanak, hogy hianyoljuk — mondta turelmesen az asszony. A kovetkezo pillanatban folemelte a fejet es megpillantott engem.
— Hivjanak valakit! — kialtottam ketsegbeesetten. — Telefonaljon! Valaki rosszul lett! Vigye innet a gyereket es hivjon valakit!
Alighanem a teremben is meghallottak, Olga hangja meglehetosen athato volt. Egy csapasra csond lett, csupan az elnyujtott nepzenet lehetett hallani, am a hangok kivehetetlen mormogasa elcsitult.
Hat persze, hogy nem hallgatott ram. Odarohant, felrelokott az utbol, a ferje teste melle roskadt, es fennhangon siratni kezdte — kifejezetten siratni —, folfogta a tortenteket, am a kezevel egyre csak matatott: kigombolta az eltepett inggallert, cibalta a mozdulatlan testet. Aztan az asszony pofozni elkezdte a magust, mintha abban remenykedne, hogy az csak tetteti magat vagy csupan elajult.
— Anyu, miert utod a papat? — rikkantotta vekony hangon Pavlik. Nem annyira ijedt volt, mint inkabb csodalkozott, nyilvanvalo, hogy meg soha nem latott veszekedest. Bekes egy csalad lehetett.
Vallanal fogva ovatosan kezdtem oldalra huzni a kisfiut. A folyosora pedig maris ozonleni kezdett a jonep. Eszrevettem Szvetat, amint kikerekedett szemmel kozelit — rogton atlatta, mi tortent.
— Vigye arrebb a gyereket! — szoltam a pincernek. — Ez az ember alighanem meghalt.
— Ki talalta meg a testet? — kerdezte nagyon nyugodtan a pincer. Most a legkisebb akcentusa sem volt — nem ugy, mint amikor folszolgalt az asztalunknal.
— En.
A pincer bolintott, mikozben ugyesen tovabbadta a fiucskat — aki mar sirva is fakadt, folfogvan, hogy kicsinyke es kellemesen berendezett vilagaban valami rossz dolog tortent — az ettermi szemelyzet egyik noi tagjanak.
— Mit keresett a ferfiveceben?
— Nyitva volt az ajto, es meglattam, ahogy ott fekszik — hazudtam gondolkodas nelkul.
A pincer bolintott, mintegy elfogadvan az esemenyek tortentenek ilyeten modjat. Ugyanakkor erosen megmarkolt a konyokomnel fogva.
— Muszaj lesz megvarnia a rendorseg kierkeztet, kisasszony.
Szvetlana atverekedte magat hozzank, s az utolso szavak hallatan osszehuzta a szemet. Mar csak ez hianyzott: hogy nekialljon a korulottunk levok emlekezetet tisztogatni!
— Hogyne, hogyne. — Egy lepest tettem, mire a pincer kenytelen-kelletlen elengedte a karomat es utanam indult. — Szvetka, remes egy latvany, egy halott van ott!
— Olja! — Szveta helyesen reagalt. Atolelte a vallamat, a pincerre meltatlankodo pillantast vetett, aztan kivonszolt az ettermi reszbe.
Ebben a pillanatban, mikozben a sovar, kivancsi tomegen szuszakoltuk at magunkat, keresztulcikazott a kisfiu. Bombolve rohant az anyjahoz, akit epp akkor probaltak elhuzni a tetemtol. A zurzavart kihasznalva az asszony ismet halott ferjehez omlott, majd pedig nekiallt razni a testet:
— Kelj fol! Gena, kelj fol! Kelj fol!
Megereztem, ahogy Szvetlana osszerezzent, mikozben a jelenetet nezte. Odasugtam:
— Na? Tuzzel-vassal irtsuk a Seteteket?
— Miert tetted? Hisz igy is ertettem volna! — suttogta duhodten Szvetlana.
— Micsoda?!
Egymas szemebe neztunk.
— Nem te voltal? — kerdezte bizonytalanul Szveta. — Bocsass meg, elhiszem.
Akkor ertettem meg, hogy most aztan vegkepp nyakig belekeveredtem.
A nyomozo nem tanusitott kulonosebb erdeklodest irantam. Szemebol pedig a mar kialakult velemenyet olvashattam ki — termeszetes halal. Gyonge sziv, kabitoszerekkel valo visszaeles, satobbi. Nem volt, de nem is lehetett benne szemernyi egyutterzes sem egy olyan emberrel kapcsolatban, aki draga ettermekbe jar.
— A tetem igy is fekudt?
— Igy fekudt — erositettem meg faradtan. — Remes!
A nyomozo vallat vont. Semmi rettenetest nem latott egy holttestben — amely raadasul meg csak ossze sem volt verezve. De azert nagylelkuen megerositette:
— Igen, szornyu latvany. Volt valaki a kozelben?
— Senki. De aztan megjelent az asszony, a tetem felesege, a gyerekkel.
Egy sanda mosoly honoralta szandekosan osszefuggestelen mondandokamat.
— Koszonom, Olga. Elofordulhat, hogy meg keresni fogom. Ugye nem szandekozik elhagyni a varost?
Eroteljesen megraztam a fejem. A rendorseg a legkisebb mertekben sem nyugtalanitott.
Viszont a fonok, aki a sarokasztalnal uldogelt nagy szerenyen — annal inkabb.
Miutan nalam vegzett, nyomozonk „a tetem felesege” fele indult. Borisz Ignatyjevics pedig rogvest az asztalunkhoz lepett. Velhetoen valamifele konnyed elterelo igezettel volt vedve, ugyet se vetett ra senki.
— Kiszorakoztatok magatokat? — csak ennyit kerdezett.
— Mi? — pontositottam a biztonsag kedveert.
— Igen. Ti. Egesz pontosan: te.
— Kovettem az osszes kiadott utasitast — suttogtam, mikozben ereztem, ahogy megy fol bennem a pumpa. — Ezt a magust egy ujjal sem bantottam!
A fonok folsohajtott.
— Ebben nem ketelkedem. Amde az egesz tortenet tudataban ugyan mifele hoborttol vezereltetve settenkedtel egymagad egy Setet nyomaban… te, az Orseg hivatasos munkatarsa?
— Ki lathatta elore? — haborodtam fol. — Kicsoda?
— Te. Ha mar ilyesmire adtuk a fejunket… e helyt a pelda nelkul valo alcazasra gondolok. Mik is voltak azok a bizonyos utasitasok? Egy percre sem szabad egyedul maradnod! Ha alszol… hat Szvetlanaval egyetemben. Meg zuhanyozni is kettesben kell! Es vecere is egyutt jarni. Hogy minden, minden egyes pillanatban legy… — A fonok folsohajtott es azzal elhallgatott.
— Borisz Ignatyjevics — kapcsolodott varatlanul beszelgetesunkhoz Szvetlana. — Ennek most mar semmi jelentosege sincs. Inkabb gondoljuk at, hogyan is tovabb.
A fonok enyhen csodalkozo pillantast vetett ra. Bolintott:
— Igaza van a leanyzonak. Gondolkodjunk! Kezdjuk azzal, hogy a szituacio egyszeruen katasztrofalis. Ha eddig Antonra kozvetett gyanu arnyeka vetult, hat akkor most gyakorlatilag horogra akadt. Ne ingasd a fejed! Egy friss tetem mellett allva lattak meg tobben is. Egy Setet magus tetemerol van szo, akit ugyanazzal a modszerrel oltek meg, mint az osszes elozo aldozatot. Hogy ezek utan is megovjunk a vadtol… immaron nem all modunkban. A Nappali Orseg a torvenyszekhez fog fordulni, es az emlekezeted atvizsgalasat fogja kovetelni.
— Es ez nagyon veszelyes? — kerdezte Szvetlana. — Ugye? Viszont kiderul, hogy Anton artatlan.
— Kiderul. Es mellesleg a Setetek birtokaba jutnak mindama informacionak, amelyhez hozzaferese volt. Szvetlana, el tudod kepzelni, mennyi mindent tud az orseg vezeto programozoja? Meg ha nincs is mindennek a birtokaban… csak rapillant az adatokra, foldolgozza oket, nyomban el is felejti. Am a Seteteknek is megvannak a maguk szakemberei. Es amikor majd a folmentett Anton kilep a birosagi terembol (tegyuk fol, hogy kibirja tudatanak kiforditasat), a Nappali Orseg kepben lesz az osszes akcionk tekinteteben. Erted, hogy mi zajlik itt valojaban? Az uj Masfelek oktatasanak es folkutatasanak modszertana, a hadmuveleti kielemzesek, az ember-hirszerzok halozata, a vesztesegek statisztikaja, a munkatarsak szemelyi adatai, a penzugyi tervek…
Rolam beszeltek, en pedig ugy ultem ott, mintha kozom se lenne a tortentekhez. Es egyaltalan nem a cinikus oszinteseg volt a dolog veleje, hanem maga a teny: a fonok Szvetlanaval tanacskozott, egy kezdo magussal, nem pedig velem, a potencialisan harmadosztalyu magussal.
Ha a tortenteket egy sakkpartihoz hasonlitjuk, akkor a folallas bosszantoan egyszeru volt. En egy futo vagyok, az Orseg szokvanyos, derek kifutoja. Szvetlana pedig — gyalog. Am olyan gyalog, mely mar keszen all arra, hogy kiralynove valjek.
