vegelgyengulesben. Amig nem tudjak majd azon konnyedseggel a Gonosz fele taszitani az embereket, mint most teszik.
— De hisz ez egyet jelent a megadassal, Anton!
— Semlegesseg.
— Tudod, ez a Duvad, aki maganyosan hozza a fraszt a Setetekre, joval szimpatikusabb nekem. Am legyen, szegje meg a Megallapodast, nem banom, meg ha akaratlanul alanktesz is! Elvegre a Setettel hadakozik, erted, hadakozik! Egy szal maga mindenkivel szemben!
— Es arra nem gondoltal, hogy a Setetek legyilkolaszasa ellenere miert nem lep kapcsolatba velunk?
— Nem.
— Nem vesz eszre bennunket, Szvetlana. Total nem lat bennunket.
— De hisz autodidakta.
— Igen. Talalekony egy autodidakta. Egy rendszertelen idokozonkent jelentkezo kepessegekkel biro Masfele. Kepes eszrevenni a Gonoszt. Nem kepes folismerni a Jot. Meg ez sem riaszt el tole?
— Nem — mondta komoran Szvetlana. — Bocsass meg, de nem ertem, kikhez is huzol valojaban, Olja, akarom mondani, Anton. Egeszen ugy kezdtel beszelni, mintha Olga lennel.
— Semmi vesz.
— A Setet elment valahova — szolt Szvetlana, miutan atkemlelt a vallam folott. — Elszivni a mas erejet, gonosz bubajt muvelni. Mi pedig kozbe sem avatkozunk.
Konnyeden megfordultam. Meglattam a Setetet — igy kulsore tenyleg nem tunt tobbnek harmincnal. Izleses oltozek, elbuvolo alak. Az asztalnal, ahol eddig ult, egy fiatal no maradt ket gyerekkel — a fiucska hetevesforma lehetett, a leanyka valamivel kisebb.
— Leereszti a faradt olajat, Szveta. Pisilni megy. Mellesleg a csaladja folottebb szokvanyos. Semmifele extra kepessegek. Szerinted oket is likvidalni kene?
— Nem esik messze az alma a fajatol…
— Ezt inkabb Gariknak mondd! Az apja Setet magus. Es mind a mai napig el.
— Eppenseggel akadhatnak kivetelek.
— Masbol sem all az elet, mint kivetelekbol.
Szvetlana elhallgatott.
— Ismerem ezt a feszito erzest, Szveta. Jot tenni, es kozben uldozni a Gonoszt. Most es mindorokke. En is ilyen vagyok. De ha nem erted meg, hogy ez zsakutcaba vezet — akkor a homalyban vegzed. Es kozulunk valaki kenytelen lesz veget vetni foldi letezesednek.
— Viszont lesz idom veghezvinni.
— Tudod, hogy neznek ki majdan kivulrol szemlelve a tetteid? Egy pszichopata, aki normalis, jo embereket gyilkol valogatas nelkul. Lelekbe markoloan verfagylalo beszamolok az ujsagokban. Hangzatos gunynevek — „moszkvai Borgia”, teszem azt. Es annyi Gonosz erzest hintesz el az emberi szivekben, amennyivel egesz brigadra valo Setet magus sem boldogulna egy ev alatt.
— Miert van mindenre kesz valaszotok? — kerdezte Szvetlana keseruen.
— Hat azert, mert letudtuk a tanuloidot. Es tuleltuk. Legalabbis a tobbseg… tulelte.
Odaintettem a pincert, az etlapot kertem, majd igy szoltam:
— Vegezetul egy-egy koktel? Hogy aztan eltuzzunk innet. Valassz!
Szvetlana bolintott, mikozben az itallapot tanulmanyozta. A pincer, egy magas, napbarnitott, nem orosz srac, mellettunk varakozott. Epp eleget lathatott mar, s ket leanyzo, melyek kozul az egyik ferfikent viselkedett, igazan nem hozta lazba.
— „Alter Ego” — mondta Szvetlana.
Ketkedessel ingattam a fejem — pont a legerosebb koktelok kozul valasztott. De nem alltam neki vitatkozni.
— Ket koktelt es a szamlat!
Mialatt a mixer koktelunkat keverte, a pincer pedig a szamlaval bajmolodott, nyomaszto csendben ucsorogtunk. Vegul Szvetlana megkerdezte:
— Rendben, a koltokkel kapcsolatban minden erheto. Potencialis Masfelek. Es mi van a gonosztevokkel? Caligula, Hitler, a maniakus gyilkosok?
— Emberek.
— Mindannyian?
— Torvenyszeruen. Nekunk megvannak a sajat gonosztevoink. A neveik semmit se mondanak az embereknek, egyebkent meg nemsokara ugyis tortenelmi studiumok kovetkeznek a tanulmanyaitokban.
Az „Alter Ego” jol sikerult. Ket sulyos, egymassal nem keveredo folyadekreteg uszott a kehelyben, egy fekete es egy feher: edes szilvalikor es keseru barnasor.
Keszpenzzel fizettem — nem szeretek elektronikus nyomokat hagyni —, aztan folemeltem kelyhemet.
— Az Orsegre!
— Az Orsegre! — egyezett bele Szvetlana. — Es a szerencsedre, hogy sikeresen kikeveredj ebbol a tortenetbol!
Legszivesebben arra kertem volna, hogy kopogja le a mondottakat. De megalltam. Megittuk a koktelokat — ket hajtasra: eloszorre puha edesseg, masodjara konnyu keseruseg.
— Megjarja — mondta Szveta. — Tudod, tetszik nekem ez a hely. Lehetseges volna, hogy megiscsak maradjunk meg?
— Moszkvaban sok kellemes hely van. Keressunk egy olyat, ahol nincsenek ejtozo feketemagusok!
Szveta bolintott:
— Mellesleg szolvan, meg nem jott vissza.
Az oramra pillantottam. Hat igen, ennyi ido alatt akar par vodorre valot faradt olajat is leereszthetett…
Am az egeszben az volt a legkellemetlenebb, hogy a magus csaladja tovabbra is az asztalnal uldogelt. Es az asszony most mar nyilvanvaloan aggodni kezdett.
— Szveta, mindjart jovok.
— Ne feledd, hogy ki vagy! — suttogta a nyomomba.
Igen. Valo igaz, csak ugy besetalni egy Setet magus utan a vecebe — kisse fura lett volna a reszemrol.
Megis atvagtam a termen, menet kozben a homalyba pillantottam. Az lett volna a kezenfekvo, ha latom a magus aurajat, de koros-korul csak szurke pusztasagot lattam, a szokasos aurakkal szinezve: elegedett, gondterhelt, parazna, reszeg, oromteljes aurak.
Hisz csak nem oldott kereket, lehuzva magat a vecen!
Csupan az epulet falain tul, valahol a belorusz kovetseg tajekan villodzott egy aprocska lang — egy Masfele auraja. De nem a Setet maguse, annal joval gyongebb, es a szine is mas.
Hova tunhetett?
A ket ajto kozt vegzodo szuk folyoso ures volt. Egy pillanatig meg haboztam — mi van, ha egyszeruen nem vettuk eszre, s magusunk a homalyon keresztul tavozott, hatha akkora erovel bir, hogy kepes teleportalodni? —, aztan kinyitottam a ferfivece ajtajat.
Nagyon tiszta volt minden, nagyon vilagos, egy kicsit szuk volt a hely, s a viragillatu legfrissitot folottebb erosen lehetett erezni.
A Setet magus kozvetlenul az ajto mellett fekudt, szettart karja megakadalyozta, hogy teljesen kinyissam. A magus arckifejezese zavart volt, ertetlenseget tukrozott, nyitott tenyereben egy vekony kristalycso csillogasara lettem figyelmes. Nyilvan a fegyverehez kapott, de mar tulsagosan keson.
Vernek nyoma se volt. Semmit se lattam, s amikor ismet a homalyba neztem, legkisebb nyomat se leltem magianak a terben.
A Setet magussal mintha egy banalis szivroham vagy gutautes vegzett volna, mintha bizony kepes lenne effajta halalra…
De volt meg egy reszlet, ami teljesseggel cafolta ezt a lehetoseget.
Egy kis vagas az inge gallerjan. Keskeny, akarha borotvaval ejtettek volna. Mintha torkon szurtak volna egy kessel, mikozben konnyeden folsertettek a ruhajat is. Csak epp a borfeluleten nyoma sem volt semmifele serulesnek.
— Rohadekok — suttogtam, magam sem tudvan, kinek is cimezzem az atkot. — Rohadekok!
