modjan hadakozik a Gonosszal. Egyszeruen mindent el kell magyaraznunk neki.
— Keso, Anton. Keso. Elszalasztottuk a folbukkanasat. Most viszont olyan nyomot hagyott maga utan… Emlekszel, hogyan vegezte az a vampircsaj?
Bolintottam:
— Beke poraira.
— Pedig o joval kevesebb buntettet hajtott vegre… a Setetek szemszogebol. Es szinten nem ertette, mi megy vegbe. Am a Nappali Orseg elismerte bunosseget.
— Vajon veletlenul ismerte el? — kerdezte Szvetlana. — Vagy pedig… holmi peldastatualas vegett?
— Ki tudja? Anton, meg kell talalnod Duvadot.
Folkaptam a tekintetemet.
— Megtalalni es aztan atadni a Seteteknek — mondta kemenyen a fonok.
— Miert en?
— Mert erkolcsileg csakis neked van jogosultsagod ehhez. Leven teged tamadnak. Te pedig csupan vedekezel. Egyikunk sem birna ki, ha at kellene adnia egy Fenypartit, lett legyen bar osztonos, autodidakta, a tetejebe meg csunyan atejtettek… Tul nagy sokk lenne. Te viszont kibirod.
— Nem vagyok errol meggyozodve.
— Kibirod. Es vedd eszedbe: ez az egy ejszaka all a rendelkezesedre. A Nappali Orseg most mar nincs mire varjon, reggelre mar hivatalosan is vadlott leszel.
— Borisz Ignatyjevics!
— Emlekezz! Idezd fol, kik voltak az etteremben! Ki ment a Setet magus nyomaban a vecere?
— Senki. Ebben biztos vagyok, egesz ido alatt szemmel tartottam, hogy kijon-e — szolt kozbe Szvetlana.
— Ezek szerint Duvad a veceben varta a magust. Am neki is ki kellett jonnie. Emlekeztek? Szveta, Anton?
Hallgattunk. En — egyaltalan nem emlekeztem. Igyekeztem nem ranezni a Setet magusra.
— Egyetlen ember jott ki — mondta Szvetlana. — Egy ilyen, na…
Elgondolkodott.
— Semmilyen, abszolut semmilyen. Atlagos ember, mintha millionyi egybevett arcbol kevertek volna ki. Csak egy pillanatra lattam es rogvest el is felejtettem.
— Emlekezz! — kovetelte a fonok.
— Borisz Ignatyjevics, nem tudok. Csak egy ember. Ferfi. Kozepkoru. Meg csak fol se fogtam, hogy Masfele.
— Osztonos Masfele. Meg csak be sem lep a homalyba, a hataran egyensulyoz. Szveta, emlekezz! Az arcara vagy valamilyen ismertetojegyere.
Szvetlana vegigsimitott ujjaval a homlokan.
— Amikor kijott, leult egy asztalhoz, ahol egy no ult. Egy szep, szoke haju no. Epp sminkelte magat, meg meg is jegyeztem, hogy a kozmetikuma „Lumene” markaju: olykor magam is ezt hasznalom, olcso, nem jo fajta.
Mindenek dacara muszaj elmosolyodnom.
— Es elegedetlen volt — folytatta Szveta. — Mosolygott, de olyan kenyszeredetten. Mintha legszivesebben maradna, kozben meg mennie kene.
Ujfent elgondolkodott.
— A no auraja! — kialtott fol hirtelen a fonok. — Emlekszel ra! Hoci a lenyomatot!
Folemelte hangjat es a hangneme is megvaltozott. Persze senki sem hallotta meg az etteremben. Am az emberek arcai gorcsos grimaszba randultak, a talcat egyensulyozo pincer megbotlott, foldre ejtven egy uveg bort es ket kristalypoharat.
Szvetlana megrazta a fejet — a fonok oly fesztelenul ejtette transzba, mintha bizony koznapi ember lenne. Lattam, amint kitagulnak a pupillai es egy konnyed szivarvanyos sav ivel a leany es a fonok arcai kozott.
— Koszonom, Szveta — mondta Borisz Ignatyjevics.
— Ugyi voltam? — kerdezte csodalkozva a leany.
— Igen. Vedd ugy, hogy hetedik fokozatu magus vagy! Majd lejelentem, hogy szemelyesen nalam tetted le a vizsgat. Anton!
Most en neztem a fonok szemebe.
Egy loket.
Az emberek elott lathatatlan energiaszalak aradasa.
A kep.
Nem, nem lattam a Duvad baratnojenek arcat. Egy aurat lattam, ami joval tobbet er. Kekes-zold keveredo retegek, akar a fagyi egy szilkeben, aprocska barna potty, feher csik. Az aura meglehetosen osszetett, emlekezetes, egeszeben veve meg szimpatikusnak is mondhato. Egyszer csak kezdtem rosszul erezni magam.
Szerelmes bele.
Szereti es haragszik ra valamiert, attol tart, hogy a masik kiszeretett belole — s megis tur es hajlando a tovabbiakban is turni.
A no nyoman megtalalom Duvadot. Es atadom a torvenyszeknek — a biztos halalba.
— N-nem — mondtam.
A fonok egyutterzon nezett ram.
— Hisz a no nem tehet semmirol! Raadasul szereti, hisz maga is latja!
Melabus zene szolt korulottunk, s az emberek kozul senki sem reagalt folkialtasomra. Akar a foldon is fetrenghetnek, vagy becsuszhatnek masok asztala ala — folhuznak a labukat es folytatnak az indiai etkek fogyasztasat.
Szvetlana minket nezett. Megjegyezte az aurat, am dekodolni mar nem tudta: az mar a hatodik fokozat.
— Akkor te pusztulsz el — mondta a fonok.
— Tudom is, hogy miert.
— Es azokra nem gondolsz, akik teged szeretnek, Anton?
— Ehhez nincs jogom.
Borisz Ignatyjevics egy sanda mosolyt eresztett meg:
— Te hos! Huh, micsoda hosok vagyunk itt mindannyian! A praclink tiszta, szivunk mero arany, labunk ganet nem tapodott. Emlekszel a nore, akit innet elvezettek? Emlekszel a siro gyerekekre? Ok aztan nem Setetek. Koznapi emberek… mi pedig fogadalmat tettunk, hogy megvedjuk oket. Mennyit merlegeljuk minden egyes tervbe vett akcionkat? Miert van az, hogy az elemzoink (bar kulonosebb sajnalatra nem szorulnak, en is percenkent elatkozom oket) otvenevesen mar beleoszulnek a munkaba?
Amikepp nemreg en hordtam le Szvetlanat, hatarozottan es folenyesen dirigalva neki, most hasonkepp engem osztott ki a fonok.
— Az Orsegnek szuksege van rad, Anton! Szvetara is! Amde egy pszichopatara, meg ha joindulatu is, nincs szuksegunk! Fogsz a kezedbe valami kis torfelet, azt’ gyerunk a kapualjakba meg a vecekbe Seteteket hajkuraszni… nem kunszt. Csak nem gondolni a kovetkezmenyekre, tartozkodni a bun sulyanak merlegelesetol. Hol is huzodik a mi frontunk valojaban, Anton?
— Az emberek kozt — sutottem le a szemem.
— Kiket vedelmezunk?
— Az embereket.
— Nem letezik az absztrakt Gonosz, ez az, amit ertened kene! A gyokerei itt vannak… korulottunk, ebben a nyajban, amely mar egy oraval a gyilkossag utan itt mulatozgat kerodzve! Ez az, amiert harcolnod kell. A Setet valojaban egy hidra, s minel tobb fejet nyisszantod le, annal tobbet noveszt! A hidrakat ehhalallal pusztitjak el, erted? Ha megolsz szaz Setetet… hat ezer tamad a helyukbe. Ezert bunos ez a Duvad! Ezert van az, hogy te, kifejezetten te fogod megtalalni, Anton. Es rabirod, hogy torveny ele alljon. Magamagatol avagy kenyszerusegbol.
A fonok egy csapasra elhallgatott. Hirtelen folkelt.
— Lanyok, indulas!
Mar fol se vettem az effajta modort. Folpattanvan magamhoz kaptam a retikulomet — akaratlanul,
