allitani a kepemmel, nem is kene tobb.
Megis abban remenykedtem, hogy van meg fel-egy oram addig, mig a Nappali orseg be nem veti ezt a fogast.
Vegso soron milyen egyszeru is minden. Immaron mily elegansan is oldodik meg a fejtoro. A fejemet ingatva elmosolyodtam, mire egy punkforma fiatal srac maris kerdo pillantast vetett ram. Nem, baratocskam, tevedsz. Ez a szexi test onnon gondolatainak orvend.
Oszinten szolva rogton ra kellett volna jonnom, alighogy kezdtek osszefutni korulottem az intrika fonalai. Es a fonoknek persze igaza van. Nem kepviselek akkor erteket, hogy erdemes lenne miattam egy tobb evre szolo, veszelyes, pusztito kombinaciot kiotolni. Masrol van itt szo, egeszen masrol.
A sajat gyongesegeinkkel probalnak lepre csalni. A josag es a szeretet reven.
Es sikerult is nekik, legalabbis majdnem.
Hirtelen iszonyuan megkivantam a cigit, olyannyira, hogy meg a szam is megtelt nyallal. Kulonos, mert ritkan gyujtottam ra, alighanem ez Olga szervezetenek reakcioja. Elkepzeltem ot 100 evvel ezelott — egy elegans uriholgy, amint szipkaval szivja vekony cigarettajat, valahol egy irodalmi szalonban, Blok[30] vagy Gumiljov[31] tarsasagaban.
Mosolygosan epp a szabadkomuvesseg kerdeseit taglalja, a nepfelseg elvet, a lelki tokely fele vezeto utat…
De hat hova vezet mindez?
— Nincs egy cigije? — szolitottam meg a mellettem elhalado sracot: eleg jolszitualtnak tunt ahhoz, hogy mondjuk ne „Arany Java”-t, vagy valami effajta kapadohanyt szivjon.
Csodalkozo tekintettel ugyan, de megis felem nyujtott egy csomag „Parlament”-et.
Kivettem egy cigit, halas mosollyal nyugtaztam a gesztust, majd pedig egy konnyed igezetet bocsatottam magamra. A jarokelok tekintetei egy csapasra lesiklottak rolam.
Ezt mar szeretem.
Osszpontositvan a cigaretta vegenek homersekletet ketszaz fokig emeltem, majd letudoztem. Nincs mit tenni, varunk. Kozben pedig megszegjuk a renduletlennek hitt kisded szabalyokat.
Az emberfolyam lassan mozgott, mintegy meteres tavolsagot tartva tolem. Ertetlenul szaglasztak a levegobe, fol nem foghattak, honnet a dohanyfust szaga. En pedig csak cigiztem, lehamuztam a labamat, mikozben elneztem az otlepesnyire allo rendort, s az eselyeimet latolgattam.
Ahhoz kepest nem is allok olyan rosszul. Sot. Es ez egy kisse zavart.
Ha a cselszovevenyt harom even at keszitettek elo, akkor a megvilagosodasomat magaba foglalo lehetoseggel szinten szamolniuk kellett. Es valaszlepessel is kellett keszulniuk — csupan az a kerdes, hogy mifelevel?
A csodalkozo tekintetet elsore eszre se vettem. Am amikor tudatosodott bennem, hogy ki is nez engem, egyszerre osszerezzentem.
Jegor.
A kissrac, egy gyongecske Masfele, aki fel evvel ezelott az Orsegek kozti nagy csetepateba keveredett. Akit mindket oldal atvert. Egy nyilt kartya, melyet mindezidaig nem osztottak le a jatekosoknak. Koztunk legyen szolva, az effajta lapokert nem igazan szoktak marakodni.
A kepessegeibol arra futotta, hogy atlasson hanyagul folvett alcamon. Maga a talalkozas annyira nem is lepett meg. A vilagban lepten-nyomon veletlenekbe botlunk, amde ezen kivul leteznek elore meghatarozott dolgok is.
— Szervusz, Jegor — szoltam meggondolatlanul. Szettartam az igezetet, s azzal a fiut is a nemtorodomseg korebe vontam.
Osszerezzent, korulnezett. Ram meredt. O persze nem latta Olgat emberi mivoltaban. Csupan hobagoly kepeben.
— Ki maga es honnet ismer engem?
Hat igen, kicsit folnott mar. Nem kulsore, hanem belul, mondhatni lelekben. Tovabbra sem ertettem, hogy sikerult mindmostanaig elkerulnie a vegleges elkotelezodest, hogyhogy nem all sem a Feny, sem pedig a Setet oldalara. Hisz bejarasa volt immaron a homalyba, meghozza olyan korulmenyek kozt jarta meg, hogy akarmi is lehetett volna belole. Amde az auraja tovabbra is tiszta maradt, semleges.
Sajat sors. De jo is, ha valakinek sajat sorsa van.
— Anton Gorogyeckij vagyok, az Ejszakai Orseg munkatarsa — mondtam lazan. — Emlekszel ram?
Hat persze, hogy emlekszik.
— De…
— Ugyet se vess ra! Ez egy alca, valtogatni tudjuk a testeinket.
Arra gondoltam, vajon nem lenne-e erdemes folidezni az illuzio-kurzust, hogy ideiglenesen visszanyerjem elozo alakomat. De erre vegul is nem volt szukseg — a fiu elhitte nekem. Talan azert is, mert emlekezett a fonok alakvaltoztatasara.
— Mit akar tolem?
— Semmit. A tarsamat varom, egy holgyet, aki jelen testem valodi gazdaja. Teljesen veletlenul talalkoztam veled.
— Gyulolom a maguk Orsegeit! — kialtotta Jegor.
— Ahogy gondolod, de tenyleg nem szaglasztam utanad. Ha akarsz, eridj csak!
Na ezt viszont joval nehezebben sikerult elhinnie, mint a testcseret. A fiu szemoldoket rancolvan gyanakvon korulnezett. Hat persze, hogy nehezere esett elmennie. Megerintette egy rejtely, olyan eroket erzett meg, melyek az emberi vilag folott allanak. Es visszautasitotta ezen eroket, meg ha csak ideiglenesen is.
Kepzelem, mennyire szeretett volna kitanulni ezt-azt — ha csak aprosagokat is, buvesztrukkoket a pirokinezis es telekinezis reven, szuggeralast, gyogyitast, atkozast: pontosan nem tudom, hogy mit, de biztos, hogy akarta. Nem csak tudni mindezekrol, de gyakorolni is.
— Tenyleg nem szaglaszik utanam? — kerdezte vegul.
— Nem szaglaszom. Nem tudunk hazudni… kozvetlenul nem.
— Es ezt honnet tudjam, hatha ez is hazugsag? — mormogta felrenezve a srac. Logikus.
— Sehonnet — hagytam ra. — Ha akarod: elhiszed.
— Szeretnem elhinni — mondta, mikozben tovabbra is a padlot meregette. — De emlekszem, mi tortent ott a teton. Ejjelenkent visszater almomban.
— Nem kell tartanod a vampircsajtol — mondtam. — Elhunyt. A birosag itelete ertelmeben.
— Tudom.
— Honnet? — csodalkoztam ra.
— Folhivott a maga fonoke. Az, amelyik szinten teste valtott.
— Errol nem tudtam.
— Egyszer akkor hivott, amikor senki mas nem volt otthon. Azt mondta, hogy kivegeztek a vampircsajt. Es azt is mondta, hogy mivel potencialis Masfele vagyok, meg ha nem is kotelezodtem el, kivettek az emberek jegyzekebol. Es soha tobbe nem huzhatnak sorsot felolem, nem kell felnem.
— Hat persze, hogyne — erositettem meg.
— En pedig megkerdeztem, hogy a jegyzeken rajta maradtak-e a szuleim.
Na erre mar nem tudtam hirtelenjeben mit mondani. Tudataban voltam, mi volt erre a fonok valasza.
— Rendben, megyek. — Jegor hatralt egy lepest. — Kozben vegigegett a cigije.
Eldobtam a csikket, bolintottam:
— Honnet jossz? Kesore jar.
— Edzesrol, uszni jarok. Nem, de mondja meg, tenyleg maga az?
— Emlekszel a trukkre az eltort poharral?
Jegor halvanyan elmosolyodott. Az emberekre a legolcsobb trukkok gyakoroljak a legnagyobb hatast.
— Emlekszem. Viszont… — Elhallgatott, mikozben elnezett mellettem.
Megfordultam.
Fura onmagadat kivulrol latni. Egy srac az en arcvonasaimmal, a jarasommal, az en farmeromban es puloveremben, az oven egy discman, a kezeben pedig egy kis taska, mosolya — konnyed, alig eszreveheto, szinten az enyem. De meg a szeme, ez a hamis tukor, az is az enyem.
— Szervusz, Anton — mondta Olga. — Jo estet, Jegor.
