— Igen.
— Igen, igen, igen! Es mindezek soran egyikunket sem figyelmeztettek?
— Szvetlankanak epp ideje folnoni. Nem pedig egyesevel venni a lepcsoket. — Olga szemeben egy aprocska lang lobbant fol. — Anton, a baratom vagy. Megmondom oszinten. Ertsd meg, most nincs ido arra, hogy teljeserteku nevelest adjunk egy noi Hatalmasnak. Marpedig szukseg van ra, nagyobb szukseg, mint ahogy azt el tudnad kepzelni. Neki pedig lesz ereje hozza. Megedzodik, megtanulja, mikepp gyujtse ossze es hasznalja az erejet, s ami a legfontosabb: megtanulja, mikepp fogja vissza magat.
— Es ha en kozben elpusztulok… akkor ez csak fokozza az akaratat es noveli gyuloletet a Setet ellen?
— Igen. De nem fogsz elpusztulni, errol meg vagyok gyozodve. Az Orseg keresi Duvadot, mindenki talpon van. Atadjuk a Setetnek, s akkor ejtik ellened a vadat.
— Viszont elpusztul egy idejeben nem hasonult Fenyparti magus. Szerencsetlen, maganyos, agyonhajszolt… akinek meggyozodese, hogy egymagaban szall szembe a Setettel.
— Igen.
— Ma valahogy mindenben egyetertesz velem — mondtam a leheto legnyugodtabban. — Olga, es mi van akkor, ha mindaz, amit itt uztok, kozonseges aljassagnak bizonyul?
— Nem. — A hangjaban nyoma sem volt a ketelynek. Ezek szerint a tetek folottebb nagyok.
— Meddig kell tartanom magam, Fenyparti?
Osszerezzent.
Valamikor reges-regen ez volt a bevett megszolitas az Orsegben: Fenyparti. Fenyparti — vajon miert veszitette el idovel korabbi jelenteset, vajon miert hangzik ez ma oly sutan, mint a „gentleman” megszolitas a sorosbode korul rajzo koszos hajlektalanok koreben?
— Legalabb reggelig.
— Az ejszaka tobbe mar nem a mi idonk. Ma az osszes Setet ellepi Moszkva utcait. Es teljes joggal teszik majd, amit tesznek.
— Csak addig, amig megtalaljuk Duvadot. Tarts ki!
— Olga… — hozzaleptem, tenyerembe fogtam az arcat, egy pillanatra teljesen megfeledkezven a koztunk levo korkulonbsegrol (ugyan mit szamitanak az evezredek a vegtelen ejszakahoz kepest), az eronk kozti kulonbsegrol, a tudasunkban mutatkozo kulonbsegrol. — Olga, te magad vajon elhiszed-e, hogy megerem a reggelt?
A varazslono hallgatott.
Bolintottam. Tobbe mar nem volt mirol beszelnunk.
A minidiszk-lejatszomat egy gombnyomassal veletlen lejatszasra allitottam. Es nem azert, mert a dal nem felelt meg a hangulatomnak, ellenkezoleg.
Szeretem az ejjeli metrot.[33] Magam sem tudom, miert. Nincs semmi kulonosebb latnivalo, kiveve az unalomig ismeros reklamokat es a megfaradt, egyhangu emberi aurakat. Motorzugas, leghuzatok a nyitott ablakokbol, doccenok a sineken. Fasult varakozas az allomasra, ahol majd le kell szallnod.
Mindezek ellenere szeretem.
Oly konnyu bennunket lepre csalni a szeretetunkkel!
Osszerezzentem, foltapaszkodtam, az ajtohoz leptem. Oszinten szolva ugy terveztem, hogy a vegallomasig megyek.
— „Rizsszkaja”. Kovetkezo megallo az „Alekszejevszkaja”.
Megjarja.
Mar a mozgolepcson alltam, amikor szembejovet egy konnyed erofuvallatot ereztem. Vegigpasztaztam szememmel a lefele jovo mozgolepcsot — es majdnem kapasbol kiszurtam a Setetet.
Nem, ez nem a Nappali orseg torzsallomanyu munkatarsa, viselkedesre sem olyan. Egy aprobb kaliberu magus, olyan negyedik-otodik szintu, inkabb otodik: nagyon izmozott, mikozben a kornyezeteben levoket szkennelte. Egeszen ifju, a huszas evei elejen jarhat, hosszu vilagosszin hajjal, gyurott dzsekije szettarva, arcra kellemes, meg ha feszult is.
Vajon mi indithatott arra, hogy berukkolj a Setethez? Mi tortent azelott, hogy eloszor a homalyba leptel? Hajbakaptal a baratnoddel? Osszevesztel a szuleiddel? Vizsgaidoszak alatt meghuztak a foiskolan, vagy kettest adtak az iskolaban? Netan a tyukszemedre hagtak a trolibuszon?
Az a legszornyubb, hogy kulsore meg sem valtoztal. Ranezesre tan meg jobb is lettel. A barataid pedig csodalkozva azon kaptak magukat, milyen jo is veled egy tarsasagban lenni, es ha veled egyetemben vagnak bele valamibe, hat az bizton sikerul. A baratnod pedig hirtelen egy sor uj erteket fedezett fol benned. A szuleid nem gyoznek orulni eszesedve komolyodo fiacskajukon. A tanaraid el vannak ragadtatva egy ily tehetseges tanulotol.
Es senki se tudja, mekkora sapot szedsz a kornyezetedben levoktol. Mifele hatassal bir rajuk a josagod, a trefaid, az egyutterzesed.
Lehunyt szemmel a gumikorlatra tamaszkodtam. Faradt vagyok, kisse spicces, ugyet sem vetek semmire, zenet hallgatok.
A Setet tekintete atsiklott folottem, lejjebb tevedt, majd visszakozvan megremegett.
Nem volt idom folkeszulni, elvaltoztatni a kulsomet, eltorzitani az auramat. Nem szamitottam arra, hogy maris elkezdik a metrobeli kutatast.
Hideg, athato erintes — akar egy szelloket. A srac epp a rolam valo korozvenykep behasonlitasat vegezte, melyet alighanem Moszkva osszes Setetjenek megkuldtek. Jaratlan volt a hasonlitgatasban, a vedelemrol is megfeledkezett — eszre sem vette, amint tudatom a homalyban vagott osvenyen keresztul besiklott, s megerintette a gondolatait.
Arra szamitottam, hogy legalabb a tudata zugaban masfajta gondolatokat is talalok. Mondjuk arrol, hogy ellenseg vagyok, hogy szemben allok a Setetekkel. Hogy hozza hasonlokat gyilkoltam.
De nem. Semmi. Csakis magara gondolt.
Mielott az ifju magus bevetette volna ugyetlen csapjait, kirantottam a magameit. Igy ni. Kulonosebb kepessegekkel nem bir, a Nappali Orseggel innet a metrobol nem tud kapcsolatba lepni. Meg aztan miert is akarna. Szamara en egy agyonhajszolt vad vagyok — meghozza ez a vad meg csak nem is veszelyes: inkabb hazinyul, semmint farkas. Gyerunk, baratocskam.
Kiertem a metrobol, a bejarat mellett felrealltam es megkerestem az arnyekomat. Az elmosodo sziluett a fold fole lebegett, en pedig beleleptem.
Homaly.
A jarokeloket mintha attetszo kodfatyol vonna be, az autok egyszerre teknosmod kezdtek cammogni, a fenyszorok fenye sotetebb tonusuva lett, nyomasztoan nehezkesse valt. Mindenutt csend, a hangok egy suket, alig
