tapasztalt kopok. Hogy magam dugjam fejemet a hurokba — ez ostobasag, nem pedig hosiesseg, ha egyaltalan van meg barminemu eselyem arra, hogy megusszam. Nagyon bizakodtam abban, hogy maradt meg eselyem.
Alulrol, a tamasztekul szolgalo betonszirmok felol nezve a torony joval masszivabbnak tunt, mint a tavolbol szemlelve. Pedig hat a moszkvaiak tobbsege alighanem soha eleteben nem ment fol a kilatoteraszra, szamukra a torony csupan egy az egbolton lathato, elmaradhatatlan sziluett maradt, gyakorlati es szimbolikus szempontokat szolgal, de semmi esetre sem pihenohely. Koros-korul ugy suvitett a szel, mintha egy bonyolult szerkezet aerodinamikai szelcsatornajaban lennenk, a hallaskuszob hataran pedig egy alig erzekelheto, elnyujtott hang sejlett — a torony hangja.
Megallvan elnezegettem a fejem folott levo racsokat, falnyilasokat, a kagyloalaku marasokkal konnyitett betont, a meglepoen kecses, rugalmas sziluettet. Hisz a szo szoros ertelmeben rugalmas: a betongyuruket kifeszitett drotkotelekre huztak. Ero es rugalmassag. Csakis benne lelheto, fol, az o sajatja.
Ezek utan beleptem az uvegajton.
Kulonos, de azt hittem, hogy sokan kivancsiak a 337 meter magasbol megcsodalhato ejszakai Moszkva latvanyara. De nem. Meg a liftben is egyedul voltam — egesz pontosan egy a kiszolgalo szemelyzet reszet kepezo novel.
— Azt hittem, hogy jo sokan lesznek — mondtam, mikozben baratsagosan mosolyogtam. — Mindig igy van ez maguknal estefele?
— Nem, altalaban dol a nep. — A no kulonosebb csodalkozas nelkul valaszolt, am egy arnyalatnyi ertetlenseget azert megiscsak kiereztem a hangjabol. Megerintette a gombokat, mire a zsilipes duplaajto zarulni kezdett. Aztan rogton bedugult a fulem es a padlora nehezultem, ahogy a lift folfele kezdett szaguldani — gyorsan, ugyanakkor meglepoen puhan. — Ugy ket oraja, hogy elult a roham.
Ket oraja.
Velheton az etterembol valo menekulesem kapcsan.
Ha abban a pillanatban ott allitottak fol a hadmuveleti torzset, hat nincs mit csodalkozni azon, hogy emberek szazai valtoztattak meg egyszeriben tervuket, akik pedig azert gyultek ossze egy meleg tavaszi napon, hogy beuljenek a felhokbe burkolodzo etterembe. Ha nem is latjak, azert megerzik.
Es van eleg eszuk ahhoz, hogy ne kozelitsenek a Setetekhez, meg ha kozuk sincs a tortentekhez.
Na persze egy setet magus abrazatat viselem. Az a fo kerdes, hogy megfelelo-e az effajta alca? A kopo majd szepen osszehasonlitja kulsomet az emlekezeteben orzott listaval, minden egyezik, o pedig megerzi az Ero jelenletet.
Vajon leas-e melyebbre is? Leellenorzi-e vajon az Ero profiljait, kideritendo, hogy Setet avagy Fenyparti vagyok-e, illetve azon belul is hanyas fokozatu?
Otven-otven szazalek eselyem van. Egyfelol ez nem kotelezo eljaras. Masfelol viszont — a kopok mindig es mindenutt rendre semmibe veszik az effajta eloirasokat. Vagy mert elviselhetetlenul unjak magukat, vagy meg csak most leptek szolgalatba es egyelore meg buzognak a tettvagytol.
Vegul is, ha ugy nezzuk, 50 a 100-bol — nagyon is nagy esely ahhoz kepest, ami akkor varna ram, ha a varos utcain probalnek meg elrejtozni a Nappali Orseg elol.
A lift megallt. Meg csak at se gondolhattam alaposabban az egeszet, a folemelkedes vagy 20 masodpercig tartott. De jo is lenne, ha a szokvanyos lakotelepi hazakban is ekkora sebesseg jarna…
— Megerkeztunk — szolt majdhogynem vidaman a no. Alighanem mert velhetoen a mai napon en voltam egyik utolso latogatoja az Osztankinoi Tevetoronynak.
A kilatoteraszra leptem.
Altalaban tele szokott lenni emberekkel. Rogton el lehet kuloniteni azokat, akik az iment ertek fol azoktol, akik mar egy ideje font tartozkodnak: a bizonytalan mozgas alapjan, ahogy nevetsegesen kozelitenek a panoramaablakhoz, meg ahogy a padloba sullyesztett, golyoallo uvegbol keszult ablakok szilardsagat probalgatjak felenken a cipojuk orraval.
Nagyjabol 20 fore saccoltam a latogatok szamat. Gyerekek egyaltalan nem voltak, es szinte lattam a toronyhoz erkeztukkor altaluk tamasztott hirtelen hisztiket, a zavarban levo es folbosszantott szuloket — a gyerekek erzekenyebben reagalnak a Setetekre.
A kilatoszinten levok is elveszettnek es nyomottnak tuntek. Nem kototte le oket az alattuk elterulo, fenyarban uszo Moszkva, mely a maga hetkoznapi unnepelyessegeben ragyogott, meg ha ez a fenyuzes momentan pestis idejen megult torra emlekeztetett — akarhogy is vesszuk, a tor szepre sikeredett. Ennek azonban senki sem orvendett. A Setet fuvalma telepedett mindenre, ott honolt mindenutt: meg en se lattam, de erzekeltem — nyomasztott, akar a szengaz, mely szintelen, szagtalan, iztelen.
A labam ele neztem, elcsiptem az arnyekot es beleleptem. A kopo egesz kozel allt hozzam, ket lepesnyire, a padloba vagott uvegablakon. Kozben a szemet meresztette ram — barati, am kisse csodalkozo pillantassal. Nem valami magabiztosan mozgott a homalyban, en pedig megertettem, hogy a hadmuveleti torzs orzesere messze nem a legjobb eroket jeloltek ki. Eros, fiatal, szigoru szurke oltonyben es feher ingben, visszafogott koloritu nyakkendovel — inkabb tunt bankhivatalnoknak, semmint a Setet szolgalojanak.
— Szeva, Anton — szolt a magus.
Egy pillanatra elakadt a lelegzetem.
Ennyire ostoba lennek? Iszonyuan, mondhatni elviselhetetlenul naiv?
Vartak ram, idecsaltak, meg egy gyalogot folaldoztak a jatszmaban — ki tudja, mi modon, de meg egy reges-reg a homalyba tavozottat is bevontak.
— Miert jottel ide?
A szivem nagyot dobbant es egyszerre helyreallt a ritmusa. Nem olyan nyakatekert, sokkal egyszerubb.
A megolt Setet magus a druszam volt.
— Eszleltem valamit. At kene beszelnunk.
A kopo hunyoritott. Alighanem mas a beszedmodom. Ennek ellenere meg nem fogta fol.
— Anton, ki vele! Kulonben nem eresztlek at, magad is tudod.
— Muszaj atengedned — boffentettem talalomra. A mi Orsegunknel barkinek bejarasa volt, aki ismerte a hadmuveleti torzs elhelyezkedeset.
— Mire fol igy nagy hirtelen? — mosolygott, am a jobb kezevel mar nyult is lefele.
Az oven fuggo vesszeje csurig volt toltve. Csontvesszo, egy sipcsontbol metszettek cikornyasra, a vegen egy apro rubinkristallyal. Meg ha kiterek is elole es elrejtozom — az Ero ekkora kilovellese minden, a kozelben levo Masfelet folriaszt.
Folemeltem arnyekomat a padlorol, es a homaly masodik szintjebe leptem.
Hideg.
Gomolygo kod, azaz nem kod, hanem felhok. A fold folott szaguldo nyirkos, sulyos felhok. Itt mar eltunt az Osztankinoi Torony, a vilag elvesztette utolso emberi jellemzoit is. Egy lepest tettem elore — a felhovattan, a duzzado cseppeken, a lathatatlan osvenyen. Az ido lelassitotta a rohanast — a valosagban zuhantam, am oly lassan, hogy egyelore nem szamitott. Magasan az egen, elmosodott foltokkent utott at harom vilagito hold a felhofuggonyon — egy feher, egy sarga es egy vervoros. Szemem lattara szuletett, novekedett tuskes kisulesektol borzoltan egy villam, majd atcikazott a felhokon keresztul, elagazo csatornat egetve belejuk.
Az elmosodott arnyhoz leptem, mely kinos lassusaggal igyekezett az oven levo vesszejehez nyulni. Elkaptam a kezet — sulyos, merev, jeghideg kez. Nem birom ki. Vissza kell kuzdenem magam, a homaly elso szintjere, hogy aztan kezitusaba kezdjek. Ha kicsit is szerencses vagyok, hat van eselye annak, hogy en gyozok.
Feny es Setet, hisz nem vagyok muveletis! Soha nem torekedtem arra, hogy az elso vonalba keruljek! Hagyjatok meg nekem azt a melot, amit szeretek es tudok is csinalni!
Am a Feny es a Setet is hallgatott, ahogy mindig is hallgatnak, ha szolitod oket. Es csak egy csufolodo hang suttogta, mely olykor minden lelekben megszolal: „Senki sem igert tiszta munkat a szamodra.”
A labam ala neztem. A talpam mar vagy 10 centivel lejjebb volt, mint a Setet maguse. Zuhantam, immaron semmi tamasztekom nem akadt ebben a valosagban, itt mar nem volt semmifele tevetorony vagy barmino, ezen tereptargynak megfeleltetheto letesitmeny — nincs ily vekony szikla es ily magas fak sem leteznek.
De szeretnem, ha a kezem tiszta lenne, a szivem tuzes, a fejem pedig hideg! Am valamiert ez a harom tenyezo nem el meg egyutt. Soha. A farkas, a kecske es a kaposzta — ugyan hol lelhetni oly orult reveszt, aki egy csonakba teszi mind a harmat?
Es ugyan hol az a farkas, aki miutan befalta a kecsket, ellenall annak, hogy megkostolja a reveszt?
— Isten tudja — mondtam. Hangom belekotott a felhokbe. Leeresztettem a karomat, majd folkaptam a Setet
