fonoknek utobbi nem okozna problemat. A gyilkost atadnak a Torvenyszeknek, Szvetlana pedig nem vergodne a valasztas csapdajaban: nem szakadna szet a segitsegnyujtas es a csetepatebol valo kimaradas vagya kozott, en meg szemberohognem Zavulont.
De hat hogyan, ugyan mikepp is lehetne megtalalni a hatalmas varosban egy embert, kinek kepessegei spontan modon jelentkeznek? Follobbannak — es kialszanak. Gyilkossagtol gyilkossagig, a Gonosz folott aratott egyik hiabavalo gyozelmetol a masikig? Ha tenyleg tudnak rola Setetek — akkor ez a legfelsobb szintu vezetoseg titka.
Nem pedig ezeke a semmisegekkel szorikazo Seteteke.
Megvetoen neztem korul.
De hisz ez az egesz komolytalan!
Az orkopo, akit konnyuszerrel megoltem. A harmadik fokozatu magus, aki a mi megfigyelonkkel kotekedik szenvedelyesen, s kozben fittyet hany a kulvilagra. Ezek az ifjoncok a szamitogepes terminaloknal, akik fennhangon kajabalnak:
— A Cvetnoj sugarut ellenorizve!
— Rajta vagyunk a Polezsajevszkajan!
Igen, ez a hadmuveleti torzs. Olyan bena es hozza nem erto, amilyen tapasztalatlanok a varosban ram vadaszo Setetek. Igen, kivetettek a halot, epp csak senkit nem izgat a rajta tatongo lyukak szama. Minel inkabb megprobalok kitorni a korvadaszatbol, minel jobban vergodom, annal jobb a Setetnek. Persze a fo jatszma szempontjabol. Szvetlana nem fogja kibirni. Megtorik. Segiteni probal, miutan erzekeli magaban a valodi Ero szuleteset. Es a mieink kozul senki se fogja tudni megallitani — kozvetlenul. Es vegeznek vele.
— Volgogradszkij sugarut.
Hisz akar itt helyben leszurhatnam es lelohetnem mindannyiukat! Az utolso szalig! Ezek itt a Setet selejtje, luzerek, balekok — eleve teljesseggel remenytelenek, vagy legalabbis tul sok fogyatekossaggal birnak. A Seteteknek nemhogy nem kar ertuk — csak zavarjak oket, folyton lab alatt vannak. A Nappali Orseg nem holmi ejjeli menedekhely, amire viszont neha inkabb mi hasonlitunk. A Nappali Orseg megszabadul az utjaban alloktol, meghozza altalaban mi vegezzuk el a szukseges ritkitast. Mikozben ennek soran meg tromfokhoz is jutnak, folhatalmazast nyernek valaszlepesek megtetelere, az egyensuly megvaltoztatasara.
S az a homalybeli alak, mely az Osztankinoi Tevetoronyra mutatott — szinten a Setet szulottje. Egyfajta tulbiztositas, hatha nem jovok ra magamtol, hova is kene mennem harcba szallni.
A tenyleges akciot viszont egyetlen egy Masfele koordinalja.
Zavulon.
Persze nyoma sincs semmifele gonoszsagnak benne irantam. Ugyan mit keresnenek egy effajta komoly jatszmaban holmi bonyolult es karos erzelmek? A magamfajtakat akar szorostul-borostul falatozza reggelire, tucatjaval soporte le a tablarol, hogy aztan a sajat jatekfigurait allitsa a helyukre.
Vajon mikor ismeri fol, hogy ez a jatszma mar lefutott, s immaron eljott a vegjatek ideje?
— Van tuze? — kerdeztem, miutan visszatettem a korsot es magamhoz ragadtam a pulton hevero cigarettacsomagot. Valaki ittfelejthette — meglehet, egy onkivuleti allapotban elmenekulo ettermi vendeg, de az is lehet, hogy a Setetek egyike.
Tigrincs szeme adazul follobbant, ahogy megfeszult. Megertettem, hogy meg egy pillanat — s a varazslono atesik a harci transzformacion. Alighanem o is folmerte az ellenfel erejet es komoly eselye volt a sikerre.
De erre nem volt szukseg.
A Setet magus, a harmas szintu oreg magus hanyagul felem nyujtotta ongyujtojat. A „Ronson” dallamosan kattant, mikozben egy langnyelvecsket oltott ki magabol, s Setet pedig folytatta:
— Mindazon vadak, melyekkel a Setetet folyamatosan illetitek: kettos jatek, alnoksag, provokaciok, egyazon celt szolgaljak. Hogy elleplezzetek tulajdon eletkeptelensegeteket. Ertetlenul alltok a vilagban, fol sem fogjatok a torvenyeit. Vegso soron pedig nem ertitek az embereket! Ideje lenne elismernetek, hogy a Setet joval pontosabb prognozissal tud szolgalni, az emberi lelek termeszetes hivo szavainak nyomon kovetese pedig vegso soron a mi oldalunkra allitja oket… es mive lesz a ti erkolcsotok? Az eletfilozofiatok? He?
Ragyujtottam, udvariasan biccentettem, s azzal a lepcsohoz mentem. Tigrincs zavartan nezett a nyomomba. Fogd mar fol, talald mar ki, hogy miert is tavozom.
Amit csak megtudhattam itt, azt mar tudom.
Pontosabban — majdnem mindent.
A notebookjaba temetkezo, rovidre nyirt papaszemes csavo fole hajolva ugybuzgon megkerdeztem:
— Mely korzeteket zarjuk le utoljara?
— A Fuveszkertet meg a VDNH-t — felelte fol sem pillantva. A kurzor ott csuszkalt a kepernyon. A Setet parancsokat osztogatott, elvezte a hatalmat, ahogy Moszkva terkepen voros pottyoket tologatott. Szeretett baratnojetol konnyebb lett volna elszakitani, semmint a mostani elfoglaltsagatol.
Hisz ok is tudnak szeretni.
— Kosz — mondtam es azzal ego cigimet a teli hamutalba: tettem. — Sokat segitettel.
— Piha! — hessentett arrebb fol se nezve az operator. Kidugott nyelvvel csippentette fol terkepen a soron kovetkezo pottyot: egy hajtovadaszatra indulo Setet kozkatonat. Ugyan minek orulsz, te hulye, hisz az, aki az egeszet kavarja, soha nem bukkan fol a terkepeden. Inkabb olomkatonakkal jatszadoznal, a hatalmi mamor ugyanugy meglenne…
A csigalepcsohoz surrantam. Az a harag, amivel idefele jottem — gyilkolni es mindenek elott megoletni —, mar elparolgott. Alighanem igy erez az a katona is, akit a harc heveben egyszer csak jeges nyugalom fog el. Ezert szunik meg a sebesz kezenek reszketese, amikor betege a muto asztalon haldokolni kezd.
Mifele variaciokat vettel figyelembe, Zavulon?
Hogy belegabalyodom a hajtovadaszat halojaba, a vergodesemre pedig osszecsodulnek a Fenypartiak es a Setetek, mind egy szalig, de kulonosen Szvetlana?
Fujhatjatok — ez a vonat mar elment.
Hogy megadom magam vagy elfognak, mire kezdetet veszi egy raeros, kimerito eljaras, amely aztan Szvetlana esztelen follobbanasahoz vezet a Torvenyszeken?
Fujhatjatok.
Hogy harcba bocsatkozom az egesz muveleti torzskarral, amely csakis luzer magusokbol all, kenterbe verem oket, amde haromszaz-valahany meter magassagban csapdaba esem, Szvetlana pedig a toronyhoz ront?
Fujhatjatok.
Hogy vegigmegyek a torzson, kideritem, hogy Duvadrol itt senki nem tud semmit, aztan meg huzom az idot?
Meglehet.
A kor egyre szukul, tudom. A kulvarosokban mar be is zarult a varost elkerulo korgyuru menten, aztan a varos korzetekre osztottak, levalasztottak a foutvonalakat. Meg nem keso atfutni a legkozelebbi, tuz ala nem vett videkekre, fedezeket talalni, megprobalni elrejtozni: hisz az egyetlen tanacs, amit a fonok adhatott — tartsak ki, huzzam az idot, amig az Ejszakai Orseg Duvad nyomat hajkuraszva cikazik.
Hisz nem veletlenul terelsz abba a keruletbe, ahol az a kis teli csetepate megesett velunk. Igy van? Nem tudok megfeledkezni rola, s ezek szerint igy vagy ugy, de az emlekeim hatasa alatt fogok cselekedni.
A kilatoter mar ures volt. Teljesen. Az utolso latogatok megszoktek, szemelyzet sehol — csak az altalam toborzott ember allt a lepcso mellett, pisztolyat a kezeben szorongatva, mikozben ego szemmel bamult lefele.
— Ismet csereljunk ruhat! — utasitottam. — Fogadd a Feny halajat! Aztan mindent elfelejtesz, amirol csak beszeltunk. Hazamesz. Csak arra emlekszel majd, hogy atlagos egy nap volt, akar a tegnapi. Semmi rendkivuli nem tortent.
— Semmi rendkivuli nem tortent — hadarta egy szuszra a biztonsagi or, mikozben levetette a ruhamat. Az embereket oly konnyu a Feny vagy a Setet fele forditani, amde leginkabb akkor boldogok, ha megengedik nekik, hogy onmaguk legyenek.
6. FEJEZET
A TORONYBOL kijovet zsebre dugott kezzel acsorogtam egy kicsit. Alltamban elneztem a fenyszorokbol
