magus arnyekat — egy a terben szetkenodott, csoffadt rongydarabot. Folfele huztam az arnyekot, a testere vetettem, mialtal Setetemet a homaly masodik szintjere taszitottam.
Folkialtott, miutan szamara a vilag elvesztette megbizhatosagat. Aligha jutott el addig, hogy az elso szintnel melyebbre kelljen merulnie. Erre a kirandulasra en szolgaltattam az energiat, amde maguk az erzetek szamara jelentettek novumot.
A Setet vallara tamaszkodvan lefele taszitottam. En pedig folfele masztam, konyortelenul letaposva meggornyedt hatat.
„A nagy magusok mindig is masok vallain kapaszkodtak a magasba.”
— Ro-ha-dek! Anton, rohadek!
A Setet meg csak fol se fogta, ki is vagyok valojaban. Mindaddig nem ertette, mig meg nem fordult, hogy immar hanyatt fekve, mintegy labam tamasztekaul szolgalva, meg nem latta az arcom. Itt, a homaly masodik retegeben a durva alca persze nem mukodott. Szeme kitagult, egy rovid horgest hallatott, aztan folvonitott, mikozben a labamba kapaszkodott.
De hisz nem erti, mit teszek valojaban, s hogy miert is teszem.
Parszor belerugtam, sarkaimmal az ujjait es az arcat tapostam. Mindez nem veszelyes egy Masfele szamara, de nem is azon iparkodtam, hogy fizikai seruleseket okozzak. Lejjebb, lejjebb, zuhanj csak, mozdulj el a valosag osszes retegeben, az emberi vilagon es a homalyon altal, a terek ingatag szoveten keresztul. Nincs idom arra, meg persze kepessegem sincs, hogy teljeserteku parbajt vivjak veled, az Orsegek osszes torvenyet betartva — azon szabalyokat ifju Fenypartiak szamara talaltak ki, akik hisznek a Joban es Gonoszban, a dogmak rendithetetlensegeben, az elszamoltatas elkerulhetetlensegeben.
Amikor ugy lattam, hogy eleg melyre dongoltem a Setetet, elrugaszkodtam a leteritett testtol, majd folpattantam a hideg, nyirkos kodben es azzal kirantottam magam a homalybol.
Egyenest az emberi vilagba. Egyenest a kilatoterre.
Az uveglapon tuntem elo, guggolva lihegtem, mikozben tetotol talpig csuromvizesen hirtelen tamadt kohogesemet igyekeztem visszafojtani. Az idegen vilag esoje szalmiakso- es egett szagot arasztott.
Enyhe folzudulas hallatszott korulottem — a bameszkodo jonep visszahokolt, az emberek hatraleptek tolem.
— Minden rendben! — horogtem. — Halljak?
A szemukben sehogy se veltem holmi egyetertest folfedezni. A fal mellett allo egyenruhas ferfi, a biztonsagi or, a tevetorony derek beosztottja kove dermedt arccal epp a pisztolytaskajaba nyult fegyvereert.
— A maguk javat szolgalja — mondtam, mikozben egy ujabb kohogesi roham tort ram. — Ertik, amit mondok?
Engedelyt adtam az Eronek, hogy kiszakadvan megerintse a tudatukat. Az arcok egyszeriben kisimultak, szemmel lathatoan kezdtek megnyugodni. Az emberek lassacskan elfordultak, s ujbol az ablakokhoz tapadtak. A biztonsagi or megdermedt, kezet a kikapcsolt pisztolytaskan nyugtatta.
Csak ezek utan neztem a labam ele. Es egyszeriben megmerevedtem.
A Setet itt volt. A Setet uvoltott, szeme a fajdalomtol es rettenettol ket fekete foltta valt. Az uveg alatt logott, ujjai hegyen fuggeszkedett, melyek belekotottek az uvegbe, teste a szelloketek hatasara ingakent lengett, feher ingujja mero ver. Vesszeje tovabbra is ott fuggott az oven: a magus megfeledkezett rola. Most mar csak bennem bizhatott — en pedig a haromretegu golyoallo uveg tulfelen voltam, a kilatoter szaraz, meleg, vilagos heja mogott, tul Jon es Gonoszon. Bennem, a Fenyparti magusban, aki folotte ultem s epp fajdalomtol es felelemtol eszelos tekintetet meregettem.
— Azt hitted, hogy mindig tisztessegesen kuzdunk? — kerdeztem. Valamiert azt hittem, hogy meghallja, meg az uvegen es a szelzugason keresztul is. Folkeltem es azzal sarkammal az uveget kezdtem rugdalni. Egyszer, ketszer, haromszor — nem szamit, hogy a rugasok ereje elhal, mielott elerne az uvegbe nott ujjakat.
A Setet magus osszerezzent, keze megrandult, onkentelenul is felrehuzta volna a kozelito sarok elol — az osztoneinek engedelmeskedett, nem pedig a jozan eszenek.
A testszovet nem birta el.
Egy pillanatra az uveg verbe borult, amit aztan abban a pillanatban lesoport a szel. Csupan a Setet magus sziluettje latszott, amint egyre kisebbedve, a szelben bucskazva tavolodik. Valahova a Harom Kismalac Bar fele sodrodhatott — divatos egy szorakozohely a torony labanal.
A tudatomban ketyego lathatatlan ora egyet kattant es, azzal maris felere csokkent a rendelkezesemre allo ido.
Leleptem az uvegrol, korbevanszorogtam, mikozben ugyet se vetettem az emberekre — maguktol is felreleptek az utambol —, annal inkabb a homalyra. Nem, tobb orszem nincs errefele. Mar csak azt kell kiokumulalni, hol van a hadmuveleti torzs. Font, a torony szolgalati helyisegeiben, a muszaki berendezesek kozt? Nem hinnem. Inkabb valami kenyelmesebb helyre tippeltem.
Meg egy biztonsagi or allt az etterembe vezeto lepcso mellett. Egy pillantasom is eleg volt ahhoz, hogy megertsem: mar a hatasuk ala vontak, nem is olyan reg. Meg szerencse, hogy csak egesz feluletesen hatottak ra.
Es nagyon helyes, hogy egyaltalan szuksegesnek ereztek, hatasuk ala vonni. Elvegre ez is egy ketelu fegyver.
A biztonsagis mar epp szora nyitotta volna szajat, hogy foluvoltson.
— Hallgass! Indits! — parancsoltam kurtan.
Igy aztan egy hangot se hallatva a biztonsagi or utanam indult a lefele vezeto lepcson.
Bementunk a mosdoba — a torony egyik kis ingyenes attrakcioja, Moszkva legmagasabban elhelyezkedo piszoarja nehany vecekagyloval egyetemben, ha az embernek netan kedve szottyanna otthagyni nyomat a felhok kozt… Vegighuztam tenyeremet a levegoben — nadragjat gombolva egy pattanasos kamasz ugrott ki az egyik fulkebol, a piszoarnal allo ferfi pedig folkrakogott, de felbeszakitotta foglalatossagat es azzal uveges tekintettel kivanszorgott a helyisegbol.
— Vetkozz! — utasitottam a biztonsagi ort, majd nekialltam lehuzni magamrol a nedves pulovert.
A pisztolytaska felig nyitva maradt, a „sivatagi sas”[36] joval nagyobbnak bizonyult a regmult korok Makarov pisztolyanal. Ez azonban kulonosebben nem idegesitett. A legfontosabb, hogy az egyenruhat mintha ram ontottek volna.
— Ha loveseket hallasz — mondtam a biztonsagisnak —, akkor szepen lemesz, es teljesited a kotelessegedet. Erted?
Bolintott.
— A Feny fele forditlak — ejtettem ki a toborzo formulat. — Tagadd meg a Setetet, vedd a Fenyt. Tekintetet adok, mellyel elvalaszthatod a Jot a Gonosztol. Hitet adok, hogy kovesd a Fenyt! Mereszseget adok, hogy osszecsapj a Setettel.
Valamikor azt hittem, soha nem lesz modom elni azon jogommal, hogy onkenteseket toborozzak. Ugyan mifele szabad valasztasra nyilik mod a valodi Setetben? Hogy is lehetne az embereket barmely oldalra allitani a mi jatekunkban, ha maguk az Orsegek is ezen gyakorlat ellensulyozasara jottek letre?
Most viszont ingadozas nelkul cselekedtem. Azt a kibuvot hasznaltam ki, amit a Setetek tettek lehetove azaltal, hogy megbiztak a biztonsagist: orizze hadmuveleti torzsuket, persze csak ugy a biztonsag kedveert, ahogy lakasban is tartanak kiskutyat — nem mintha tudna harapni, de csaholasra megteszi. Es ez a huzasuk tette lehetove, hogy a biztonsagi ort a masik oldalra allitsam, magam utan vonjam. Hiszen se jo, se gonosz nem volt, csupan a leghetkoznapibb ember: mersekelten szeretett feleseggel, idos szulokkel, akikrol nem feledkezett meg gondoskodni, egy kislannyal es egy majdnem felnott fiuval az elso hazassagbol, Istenbe vetett gyonge kis hittel, kusza erkolcsi elvekkel, s nehany szokvanyos vagyalommal — egy hetkoznapi, derek ember.
Egy darabka agyutoltelek a Feny es a Setet seregei kozt.
— A Feny legyen veled! — mondtam. S a szannivalo kisember rabolintott, midon arca folragyogott. A szemeben rajongas gyulladt. Par oraval ezelott pont igy nezett a Setet magusra, aki epp hanyagul odavetette parancsat, mikozben folmutatta a fenykepemet.
Egy perc mulva a biztonsagi or, nedves es budos ruhamba oltozotten a lepcsonel allt. En pedig elindultam lefele, mikozben azt probaltam kitalalni, mihez fogok, ha Zavulonba botlom a torzson. Vagy egy vele egy szinten allo magusba?
Akkor aztan egy masodperc alcazasra se futja majd a kepessegeimbol.
A Bronzterem. Az ajton belepve korulneztem ebben a bena korkoros „etkezokocsiban”. A korgyuru a rajta
