A feleseg hangja hatarozottan csengett. Vadlo hang. Szenvedo hang.
Makszim lepoccintette csikket a melybe. Elnezett az ejszakaba.
Setet, kozeleg a Setet.
Gyilkolt — ott, a veceben, a Setet magust. Az egyetemes Gonosz egyik legvisszataszitobb teremtmenyet. Egy embert, aki gonoszsagot es felelmet hordozott magaban. Kiszivta a kornyezeteben levok energiajat, idegen lelkeket gyurt maga ala, a feheret feketeve valtoztatta, a szeretetet gyulolette. Ahogy lenni szokott, parharcban az egesz vilaggal.
Csakhogy azelott ilyesmi nem tortent. Ket napja egyre csak ezekbe az ordogi fajzatokba botlik: vagy most masznak elo buzos oduikbol, vagy az o latasa javul rohamosan.
Tessek, most is.
Makszim kilenc emelet magassagabol nem az ejszakai fenyben uszo varost latta. Ezt latnak masok. A vak es gyamoltalan emberek. O viszont a fold folott himbalodzo Setet alvadekot latta. Nem tul magasan, ugy a tiz- tizenkettedik emelet magassagaban.
Makszim latta a Setet soron kovetkezo szulottjet.
Mint mindig. A szokasos. De miert ily gyakran, miert zsinorban? Ez mar a harmadik. Huszonnegy ora leforgasa alatt a harmadik!
A Setet pislakolt, ingott, mozgott. A Setet elt.
Hata mogott pedig Lena faradt, nyomorult, sertett hangon sorolta Makszim vetkeit. Aztan folkelt, az erkelyajtohoz lepett, mintha ketelkednek abban, hogy Makszim hallja. Rendben, am legyen. Legalabb nem ebreszti fol a gyerekeket, mar ha egyaltalan alszanak. Ez utobbiban Makszim valamiert ketelkedett.
Ha valoban hinne az Istenben. Igazabol. Amde ama gyonge hitbol, mely minden egyes tisztogato akcioja utan atjarta Makszimot, szinte mar semmi se maradt. Egy olyan vilagban nem letezhet az Isten, ahol a Gonosz ennyire virul.
De ha letezne is, vagy legalabb Makszim lelkeben ott lakoznek az igaz hit. Ott helyben terdre borulna, a piszkos, morzsalekos betonra, karjat a komor, ejszakai eg fele tarna, az eg fele, melyen meg a csillagok is halkan es busan ragyogtak. Es folkialtana: „Miert? Miert, Uram? Ez meghaladja eroimet, nem birom! Szabadits meg e tehertol, kerlek, szabadits meg! Nem az vagyok, akire szukseged van! Gyonge vagyok.”
Most aztan mar edesmindegy, akar kajabalhatna is. Nem o tette sajat magara e terhet. Igy hat nem is neki kell levennie. Ott lobog, ragyog elotte egy fekete langocska. A Setet egy ujabb csapja.
— Lena, megbocsass! — Felretolta feleseget es azzal belepett a szobaba. — El kell utaznom.
Lenaba mondat kozben szorult bele a szo, s a szemeben, ahol az elobb meg csupan ideges sertodottseg volt, egyszeriben ijedseg villant.
— Visszaterek. — Gyorsan az ajtohoz lepett, igyekezett elejet venni a kerdeseknek.
— Makszim! Makszim, varj!
Egy pillanat alatt valtott szidalmazasrol a konyorgesre. Lena a nyomaba vetette magat, megragadta a kezet, s az arcaba nezett — szanalmasan, hizelegve.
— De hat bocsass meg, bocsass meg nekem, annyira megijedtem! Bocsass meg, csupa badarsagot fecsegtem, Makszim!
Elnezte a feleseget, akibol egy szempillantas alatt elparolgott az agresszivitas, ott helyben kapitulalt, s most egyszeriben mindenre kesz, csak hogy o, az ostoba, zullott, aljas, ne lepjen ki a lakasbol. Mintha valami tukrozodnek az arcan — valami, ami jobban megijesztette Lenat, mint a banditak kozti leszamolas, amelybe belecsoppentek.
— Nem eresztlek! Sehova sem eresztlek! Elvegre itt az ej!
— Nem lesz semmi bajom — szolt Makszim lagyan. — Es halkabban, meg folebreszted a gyerekeket. Nemsokara visszaterek.
— Ha mar magaddal nem torodsz, gondolj legalabb a gyerekekre! Gondolj ram! — Lena villamgyorsan taktikat valtott. — Es ha megjegyeztek a kocsink rendszamat? Es h egyszer csak itt teremnek, hogy elokeritsek azt a nyanyat? Akkor mihez kezdjek?
— Senki sem jon ide. — Makszim valamiert tudta, hogy ez az igazsag. — Ha pedig megis… hat eleg eros az ajto. Es azt is tudod, kit kell folhivnod. Lena, eressz!
A feleseg elallta az ajtot, szetterpesztett karokkal, lehajtott fovel, es valamiert hunyoritva, mintha attol tartana hogy a ferje mindjart odasoz.
Makszim ovatosan megcsokolta az orcajat es azzal felretolta az utbol. Kilepett az eloszobaba, immar egy teljese zavart tekintet kisereteben. A lanya szobajabol kellemetlen, nehezkes zene szurodott ki — ezek szerint nem alszik, bekapcsolta a magnot, csak hogy tulharsogja szulei haragos hangjat, Lena hangjat.
— Ne tedd! — suttogta felesege konyorgon a nyomaba.
Dzsekit huzott, futo pillantast vetve, hogy minden a helyen van-e belso zsebeben.
— Egyaltalan nem torodsz velunk! — kialtotta puszta megszokasbol fojtott hangon Lena, mintha mar semmiben se hinne. Lanyuk szobajaban folerosodott a zene.
— Ez viszont egyaltalan nem igaz — mondta nyugodtan Makszim. — Eppenseggel ratok gondolok. Megovlak.
Levagtatott egy emeletnyit a lepcson, nem akarta megvarni a liftet, megis utolerte felesege kialtasa, amin meglepodott: Lena nem szerette masok elott teregetni a csaladi szennyest, es soha nem veszekedett a lepcsohazban.
— Inkabb szeretnel, semmint ovnal!
Makszim vallat vont, es azzal folgyorsitotta lepteit.
Pontosan itt alltam a telen.
Minden ugyanigy volt, a kihalt kapualj, hatam mogott az autok zaja, a fenyszorok tompa fenye. Csak most sokkal hidegebb van. Minden egyszerunek es vilagosnak tunt, mint az egyszeri amcsi rendornek, aki eloszor megy orjaratba.
Betartatni a torvenyt. Uldozni a Gonoszt. Megvedeni az artatlanokat.
De jo is lenne, ha minden ilyen egyszeru es vilagos maradna, mint 12, vagy teszem azt 20 evesen. Ha a vilagban tenyleg csak ketfele szin leteznek: fekete es feher. Csak hat meg a hangzatos csillagos-savos eszmeken nevelodott legbecsuletesebb es legnyiltszivubb rendor is elobb-utobb megerti: az utcakon nem csupan Setet es Feny talalhato. Ezen kivul leteznek megallapodasok, engedmenyek, egyezsegek. Informatorok, csapdak, provokaciok. Elobb vagy utobb foladja az oveit is, idegen zsebekbe heroinos zacskokat csempesz, veseket ver le, de azert csak ovatosan, hogy ne maradjon nyoma…
S mindezt — azokert a legegyszerubb szabalyokert.
Betartatni a torvenyt. Uldozni a Gonoszt. Megvedeni az artatlanokat.
Nekem is meg kellett ezt ertenem.
Vegigmenven a keskeny teglajardan, belebotlottam a fal mellett hevero szakadt ujsagba. Itt egett porra a szerencsetlen vampir. Tenyleg szerencsetlen, a bune csupan annyi volt, hogy hagyta magat szerelembe esni. Nem a vampircsajba, nem egy emberbe, hanem az aldozataba, a taplalekaba.
Itt lottyintettem ki a kis uveg vodkat, megegetve a no arcat, akit mi, az Ejszakai Orseg eledelul utaltunk ki a vampiroknak.
De szeretik is ok, a Setetek mondogatni: „Szabadsag!” Mily gyakran kenyszerulunk onmagunk elott magyarazkodni, hogy a szabadsagnak igenis vannak korlatai.
Es alighanem mindez helyesen van igy. Azon Setetek es Fenypartiak szemszogebol, akik ott elnek az emberek kozt, lehetosegeiket tekintve meghaladjak ugyan oket, amde semmiben se kulonboznek torekveseikben. Azok szemszogebol, akik a szabalyozott eletet valasztottak, nem pedig az ellenallast.
De eleg csak a hatarvonalra allni, ama lathatatlan hatarvonalra, ahol mi, a jarorok allunk, elvalasztva a Setetet a Fenytol…
Ez egy haboru. A haboru pedig mindig bunos. Mindig, minden korban, s nem csupan a hosiesseg es az onfelaldozas helye, de az arulase, az aljassage, es a hatbatamadasoke is. Kulonben egyszeruen keptelenseg harcolni. Kulonben mar eleve vesztettel.
De hat vegul is mi ez az egesz? Miert erdemes kuzdeni, miert van jogom kuzdeni, amikor a hataron allok, kozeputt, Feny es Setet kozt? A szomszedaim — vampirok! Sohasem gyilkoltak — legalabbis Kosztya bizonyosan nem. Az emberek szemszogebol nezve derek emberek. Ha pedig a cselekedeteik alapjan iteljuk meg oket — hat joval becsuletesebbek a fonoknel vagy Olganal.
