Hol a hatar? Hol a mentseg? Hol a megbocsatas? Nem tudom a valaszt. Semmit se tudok mondani, meg sajat magamnak sem. Sodrodom az arral, a regi meggyozodesek es dogmak jovoltabol. Hogy lehetnek kepesek folytonos osszecsapasokra a tarsaim, az Orseg muveletis munkatarsai? Mifele magyarazatokat lelnek onnon tetteikre? Ezt se tudom. Am a donteseik nem segitenek rajtam. Itt mindenki magaert felel, akarcsak a Setetek hangzatos lozungjaiban.
Es ami a legkellemetlenebb: megereztem, hogy ha nem ertem meg, nem tapintom ki ezt a hatart, az a vesztemet jelenti, karhoztatott leszek. Es nem csak en egyedul. Szvetlana is elpusztul. A fonok pedig belebonyolodik a megmentesere iranyulo remenytelen probalkozasba. Es osszeomlik az Orseg egesz moszkvai strukturaja.
„A patkoszeg miatt az egesz orszag elveszett.”
Alldogaltam meg egy ideig, kezemmel a mocskos teglafalnak tamaszkodva. Ajkaimat harapdalva kutattam emlekezetemben, igyekeztem meglelni a valaszt. De nem talaltam. Ezek szerint ez a sorsom.
A meghitten csendes udvaron athaladva kiertem a „labashazhoz”. A szovjet felhokarcolo valamifele rejtett lesajnalast valtott ki belolem, mely minden bizonnyal alaptalan volt ugyan, amde annal nyilvanvalobb. Ehhez hasonlo erzes olyankor fogott el, ha vonatozas soran elhagyatott falvak vagy felig rombadolt gabonaraktarak mellett vitt utam. Az oda-nem-illoseg erzete, egy tulzottan eros nekiveselkedes, mely aztan utobb a puszta levego csepeleseben fullad ki.
— Zavulon — mondtam —, ha hallasz engem…
Csond, a moszkvai este megszokott csondje — autok bogese, ablakokbol kiszurodo zenefoszlanyok es kihalt utcak.
— Csak nem tudtal mindent elore eltervezni — szoltam hangosan az uressegben. — Csak nem sikerult. A valosagban mindig vannak elagazasok. A jovo nincs elore lejatszva. Ezt te is tudod. Es en is tudom.
Korul se nezve mentem at az uton, a kocsikra pedig ugyet sem vetettem. Elvegre kuldetesem van, nemde?
A tavolsagtartas szferaja!
A sineken csuruszkoles kozepette fekezni kezdett egy villamos. Az autok lassitottak, s megkerultek az altalam kijelolt ures helyet. Koros-korul minden megszunt letezni — kiveve azon epuletet, amelynek tetejen 3 honapja megkuzdottunk egymassal, no meg a sotetseget, s az emberi szem altal lathatatlan energia- felvillanasokat.
S ez a hatalom, melynek megpillantasa csak igen keveseknek adatik meg, egyre csak nott.
Itt volt a tajfun kozpontja, nem tevedtem. Pontosan ide akartak csalni? Csodas. Eljottem. Zavulon, hat megiscsak a bogyodben van az a csufos kimenetelu kis osszecsapas. Nem tudsz nem emlekezni arra, mekkora pofont is kaptal tulajdon alantasaid jelenleteben.
A magasztos celok mellett — megertem en, szamara ezek a celok valoban magasztosak — meg egy vagy forrong benne, mely valaha pusztan emberi gyongeseg volt, mara viszont a homaly merhetetlenul folerositette.
Bosszut allni. Elszamolni.
Ujbol lejatszani a harcot. Verekedes utan is tovabb lobalni az okleidet.
Mindannyiotokban, ti nagy magusok — legyetek bar Fenypartiak avagy Setetek — megvan ez a jellemvonas: megcsomorlottetek az egyszeru osszecsapasoktol, arra vagytok, hogy
Szamomra a szembenallas meg nem valt jatekka.
Meglehet, hogy ennek koszonhetoen van meg eselyem.
Elohuztam tokjabol a pisztolyomat, kibiztositottam. Folsohajtottam — nagyon-nagyon melyen, mintha merulesre keszulnek. Itt az ido.
Makszim erezte, hogy ezuttal minden gyorsan dol majd el.
Nem lesz ejjeli virrasztas a leshelyen. Elhuzodo folderitesre sem fog sor kerulni. A megvilagosodas ezuttal igencsak magatol ertetodo volt, s nem csupan az idegen, ellenseges jelenletet erzekelte, hanem a celratartas is folottebb pontosnak bizonyult.
A Galuskina es Jaroszlavszkaja utcak keresztezodeseig ment, majd leparkolt egy sokemeletes haz udvaran. Figyelte az epulet belsejeben lassan mozgo lobogo fekete langot.
A Setet magus van ott. Makszim mar valosagosan is erzekelte, majdhogynem latta. Ferfi. Gyonge kepessegekkel. Nem alakvalto, nem vampir, sem nem himliderc. Hanem eppenseggel egy Setet magus. Tekintettel annak alacsony eronletere, nem lesz vele gond. Mas itt a gond.
Makszim ezt csak remelhette, es azert imadkozott, hogy ne ismetlodjek meg tul gyakran. Nap nap utan irtani a Setet szulottjeit — nem csak fizikailag megerolteto. Ott van meg az a legrettenetesebb pillanat, amikor tore az ellenseg szivebe hatol. A pillanat, amikor minden remegni kezd korulotte, egyensulyat keresi, a szinek kifakulnak, a hangok eltompulnak, a mozgasok lelassulnak. Mihez fog, ha egyszer elveti? Ha nem az emberiseg ellenseget oli meg, ha nem egy hetkoznapi embert? Fogalma sem volt.
De hat nincs kiut, ha egyszer egyedul o kepes az egesz vilagon megkulonboztetni a Seteteket az egyszeru emberektol. Ha csakis az o kezebe tetetett le, rabizatott — az Isten, a sors, a vakveletlen jovoltabol — a fegyver.
Makszim elohuzta a fatort. Enyhe banattal es zurzavarral tekintett a gyerekjatekra. Annak idejen nem o faragta ezt a tort, am o adta neki a hangzatos „Mizerikord” (Irgalom) nevet.
Tizenket evesek voltak akkor, o es Petyka, a legjobb, s mondhatni gyerekkoraban, vagy mit tagadjuk, egesz eleteben egyetlen baratja. Valami lovagi tornasat jatszogattak akkoriban, nem sokaig, bar az is igaz, hogy gyermekkorukban epp eleg szorakozasuk akadt mindenfele kompjuterek es diszkok nelkul is. Az egesz udvar veluk jatszott, egyetlen egy rovidke nyaron at, toroket es kardokat faragtak, latszolag teljes erejukbol vivtak, megis ovatosan. Eleg eszuk volt ahhoz, hogy ertsek: egy fadarabbal is ki lehet szurni a szemet valakinek, vagy eppenseggel veres sebet ejteni. Fura volt, de valahogy ugy alakult, hogy Petykaval mindig mas-mas csapatokba kerultek. Talan azert, mert Petyka valamivel fiatalabb volt es Makszim kisse szegyellte ifju baratjat, aki orokke magasztos tekintettel nezett ra es nema, rajongo arnyekkent kovette mindenhova. Teljesen szokvanyos jelenseg volt, amikor a soron kovetkezo utkozetben Makszim kiutotte Petyka kezebol a fakardot — hisz az joforman nem is vedekezett ellene — es igy kialtott: „Foglyul ejtettelek!”
Kesobb azonban valami furcsa dolog tortent. Petyka neman atnyujtotta neki a tort es azt mondta, a hosies lovag most oltsa ki eletet a „Mizerikorddal”, ne alazza meg holmi fogsagba vetessel. Ez jatek volt, persze, hogy csak jatek, am valami megmoccant akkor Makszimban, amikor lesujtott ra, a fatorrel utanozvan a sujtas mozdulatat. Es volt egy elviselhetetlennek tuno, rovid pillanat, amikor Petyka hol a jatekfegyvert tarto, elnyutt futballmezenel lefekezo karjara, hol pedig a szemebe nezett. Aztan egyszer csak kibokte: „Maradjon csak nalad, legyen ez a hadizsakmanyod.”
Makszim nagy orommel, habozas nelkul elfogadta a fatort. Ugy is mint hadizsakmanyt, s ugy is mint ajandekot. Csak valamiert sosem vette magahoz a jatekok soran. Otthon orizte, igyekezett elfelejteni, mintha szegyellte volna a varatlan ajandekot es onnon puhanysagat. De emlekezett ra, egyre csak emlekezett. Meg amikor felnott, megnosult, s mikor mar a sajat gyereke is kezdett felnoni — akkor sem felejtette el. A jatekfegyver ott hanyodott a gyermekkori fenykepalbumokkal, boritekokba rejtett hajfurtokkel es egyeb szentimentalis kacatokkal egyetemben. Egeszen addig a napig, amikor Makszim megerezte a Setet jelenletet a vilagban.
S akkor a fator mintha szolitotta volna. Es egyszeriben valodi fegyverre valtozott — kimeletlen, konyortelen, legyozhetetlen fegyverre.
Petyka pedig eltunt az eletebol. Ifjukoruk valasztotta el oket egymastol: gyermekkorban az egy ev korkulonbseg nagynak szamit, am a kamaszok szamara mar valosagos szakadek. Aztan az elet valasztotta szet oket. Ha talalkoztak osszemosolyogtak, kezet raztak, parszor alaposan beittak, mikozben folideztek a gyermekkorukat. Aztan Makszim megnosult, elkoltozott, s a kapcsolat majdnem egeszen megszakadt. Am ezen a telen, teljesen veletlenul hireket kapott. Az anyja szolt, akit jo fiuhoz illon rendszeresen folhivott estenkent. „Emlekszel Petyara? Olyan nagy baratok voltatok, joforman elvalaszthatatlanok.”
Hogyne emlekezett volna. Es rogton megertette, miert volt e folvezetes.
Szornyethalt. Lezuhant valami magas epulet tetejerol — de vajon mit kereshetett ott az ejszaka kellos kozepen? Lehet, hogy ongyilkos akart lenni, de az is lehet, hogy beivott, csakhogy az orvosok azt mondjak, hogy jozan volt. Persze az is lehet, hogy megoltek. Valami kereskedelmi tarsasagnal dolgozott, jol keresett, a szuleit is tamogatta, jo kocsin furikazott.
