„Bedrogozott — szolt akkor kemenyen Makszim. Oly kemenyen, hogy az anyja meg se probalt vitatkozni vele. — Bedrogozott, mindig is kulonc dolgai voltak.”
Es a szive nem dobbant meg, nem szorult ossze. Am este valamiert alaposan leitta magat. Aztan elment es megolte a not, akibol olyasfajta Setet ero aradt, mely arra kesztette a kornyezeteben levoket, hogy hagyjak ott szerelmeiket es terjenek vissza torveny szerint valo felesegeikhez; megolt egy idosebb boszorkanyt, aki keritono es viszalykelto is volt egy szemelyben, s mar ket hete hiaba kutatott utana.
Petyka nincs tobbe, sok eve nem letezik az a fiu, akivel hajdanan baratkozott, es harom honapja, hogy immaron nincs tobbe Pjotr Nyesztyerov, akit egy evben egyszer, vagy tan meg ritkabban latott. Am az ajandekba kapott tor megmaradt.
Alighanem megsem volt hiabavalo az o suta, gyermekkori baratsaguk.
Makszim a fatorrel jatszadozott tenyereben. De miert, miert csak o van egyedul? Miert nincs mellette egy barat, aki legalabb a teher egy reszet atvallalna a vallarol? Oly nagy a Setet koros-korul, es oly keves a Feny.
Valamiert Lena utolso szavai jutottak eszebe, amit mar ugy kialtott utana: „Inkabb szeretnel, semmint ovnal!”
„De hat az nem egy es ugyanaz?” — haritott gondolatban Makszim.
Hat igen, aligha egy es ugyanaz. Csak hat akkor mihez kezdjen az ember, aki szamara a szerelem — utkozet, aki nem valamiert, hanem valami ellen kuzd?
A Setet ellen, nem pedig a Fenyert.
Nem a Fenyert, hanem a Setet ellen.
— Orszem vagyok — szolt Makszim. Magaban, felhangosan, mintha szegyellne hangosan kimondani. A skizosok beszelgetnek sajat magukkal. O pedig nem skizo, hanem normalis, normalisabb a normalisnal is, latja az osi Gonoszt, amely most kuszik be a vilagba.
Most kuszik csak be, avagy regota gyokeret vert mar?
Ez orulet. Nem lehet, semmi esetre sem szabad ketelkednie. Ha akar csak egy reszet is elvesziti hitenek, utat enged gyongesegenek vagy nekiall folhajtani holmi nemletezo szovetsegeseket, akkor neki annyi, vege. A fator nem valtozik at fenyt araszto pengeve, amellyel aztan kiuzheti a Setetet. A kovetkezo magus pedig varazslotuzben emeszti el, a boszorkany megbabonazza, az alakvalto cafatokra szaggatja.
Orszem es biro!
Nem szabad meginognia.
A nyolcadikon kovalygo Setet gomolyag hirtelen megindult lefele. Szive egyszeriben gyorsabban kezdett verni: a Setet magus onnon vegzetenek elebe iparkodik. Makszim kikaszalodott a kocsibol, majd futolag korbepillantott. Sehol senki. Ahogy lenni szokott, valami, ami benne rejtezik, elkergeti a veletlen szemtanukat, kisopri a csatamezot.
Csatamezo? Vagy inkabb verpad?
Orszem es biro?
Vagy inkabb hoher?
Ugyan mi a kulonbseg?! Hisz o a Fenyt szolgalja!
Ismeros ero omlott szet a testeben, folkavaro erzes volt. Kezet zakoja hajtokaja mogott tartva Makszim a lepcsohaz fele igyekezett, a lifttel leereszkedo Setet magus ele.
Gyorsan, mindent gyorsan kell elintezni. Az ej meg nem szallt le egeszen. Meglathatjak. Es soha senki nem fogja elhinni a mesejet, legjobb esetben is dilihaz var ra.
Folszolitani. Megnevezni magat. Kikapni a fegyvert.
Mizerikord. Irgalom. Orszem es biro egyszemelyben. A Feny lovagja. Es megiscsak hoher!
Ez az udvar — csatater, nem pedig verpad!
Makszim megallt a lepcsohaz bejarata elott. Lepteket hallott. Kattant a zar.
Legszivesebben folvonitott volna csalodottsagaban es felelmeben, az egeket karomolta volna fennhangon, a sorssal es rendkivuli adottsagaval egyetemben.
A Setet magus egy gyerek volt.
Vekonydongaju, sotethaju fiu. Kulsore a leghetkoznapibb — csakhogy Makszim latta a korulotte reszketo Setet fenyudvart is.
De hat miert? Azelott ilyen soha nem tortent. Ferfiakat es noket olt, oregeket es fiatalokat, de meg soha nem akadt gyerekekre, akik eladtak lelkuket a Setetnek. Makszim azelott el sem gondolkodott errol: vagy maga elott sem akarta bevallani ennek lehetoseget, vagy mar jo elore elharitotta a dontes felelosseget. Tan meg otthon is marad, ha tudja, hogy leendo aldozata csupan 12 eves.
A fiu a kapualj bejarataban allvan ertetlenul meregette Makszimot. Egy pillanatra olyba tunt, hogy a srac nyomban hatat fordit es elinal, becsapva maga utan a sulyos, szamkodos bejarati ajtot: hat rohanj, rohanj mar!
A fiu egy lepest tett elore, megtartotta az ajtot, hogy ne tul erosen csapodjon be. Makszim szemebe nezett — kicsit rancolta a szemoldoket, de nyoma sem volt benne felelemnek. Teljesseggel erthetetlen. Makszimban nem holmi egyszeru jarokelot latott, hanem megertette, hogy vartak ra. Es most megis kijon egyedul. Hat nem fel? Ennyire bizik onnon Setet erejeben?
— Latom, maga Fenyparti — szolt a fiucska. Nem tul hangosan, de hatarozottan.
— Igen. — Nehezen jott nyelvere a szo, erolkodve kuzdotte ki magat a torkan, mindekozben nem nezett a szemebe es a falnak tamaszkodott. Atkozvan tulajdon gyongeseget, Makszim kinyujtotta karjat es vallon ragadta a fiut: — Biro vagyok.
Erre sem ijedt meg.
— Lattam ma Antont.
Mifele Antont? Makszim hallgatott, mikozben ertetlenseg tukrozodott a szemeben.
— Miatta jott hozzam?
— Nem. Miattad.
— Miert?
A srac kicsit kihivoan allt ott, mintha a multban mar hosszasan vitatkozott volna Makszimmal, aki mintha valamiben vetkes lenne es most el kellene ismernie tulajdon vetket.
— Biro vagyok — ismetelte Makszim. Szeretett volna sarkon fordulni es elrohanni. Az egesz el lett szurva, rosszul alakult! A Setetnek nem lenne szabad 12 evesnek lenni, hisz a sajat lanya kortarsa. A Setet magusnak mas alakot kellene olteni, ratamadni, menekulni, nem pedig sertodotten alldogalni egyhelyben, mintha joga lenne ehhez.
Mintha bizony barmi is megvedhetne.
— Hogy hivnak? — kerdezte Makszim.
— Jegor.
— Folottebb sajnalom, hogy igy alakult. — Makszim oszinten beszelt. Es semmifele szadista oromerzes nem fogta el a gyilkossag elodazasa kozepette. — Ordog vigye! A lanyom annyi esztendos, mint te!
Valamiert leginkabb ez bantotta.
— De ha nem en, hat ki mas?
— Maga most mirol beszel? — A fiu megprobalta kiszabaditani magat a keze kozul. Ez hatarozotta tette.
Fiu vagy lany, felnott vagy gyerek. Ugyan mi a kulonbseg?! Setet es Feny — csupan ennyi az elteres.
— Meg kell mentselek — szolt Makszim. Szabad kezevel elohuzta zsebebol a tort. — Muszaj… hat megmentlek…
7. FEJEZET
ELOSZOR a kocsit ismertem fol.
Aztan a hazbol kilepo Duvadot.
Egyszeriben banat ontott el, sulyos es kilatastalan. Az a ferfi volt, aki megmentett, amikor Olga alakjaban szoktem a Maharadzsa Etterembol.
Elore kellett volna latnom? Alighanem igen — ha tapasztaltabb vagyok, tobb ido all a rendelkezesemre, no
