tortenteket: van arra epp eleg technikai es magikus lehetoseg, amely lehetove teszi ezt. Megfigyel — es kozben rohog a markaba.
Lepre mentem.
Akarmit is teszek, a homaly var ram.
A Gonosznak egyaltalan nem szukseges onnon kezevel elpusztitani a Jot. Sokkal egyszerubb, ha engedi, hogy a Jo hajbakapjon onmagaval.
Az egyetlen esely, ami meg szamomra maradt, merhetetlenul apro, s emellett szornyen aljas is.
Nem lesz ra idom, kesesben vagyok.
Engedjem Makszimnak megolni a fiut? Nem, inkabb mondjuk nem fogom tudni megakadalyozni. Ezek utan lenyugszik. Ezek utan bejon velem az Ejszakai Orseg hadmuveleti torzsere, vegighallgat, vitatkozik, lehiggad, megadja magat a fonok kerlelhetetlen ervelese es vaslogikaja elott, es vegre megerti, mit is tett valojaban, mily torekeny is azon egyensuly, melyet megbontott. Es onszantabol atadja magat a Torvenyszeknek, ahol bar szinte merhetetlenul kicsiny, de megiscsak letezo esellyel indul, hogy tisztazza magat.
Elvegre nem vagyok muveletis. Minden tolem telhetot megtettem. Meg a Setet jatszmajat is sikerult megertenem, egy olyasvalaki kombinaciojat, aki merhetetlenul bolcsebb nalam. Egyszeruen nem volt eleg erom, idom, reakciom.
Makszim dofesre lenditette a karjat.
Az ido egyszerre lelassult es vontatott lett, mintha a homalyba leptem volna. Csakhogy a szinek nem fakultak ki, sot, meg elenkebbek lettek, s magam is ugyanabban a lusta, csirizes aramlatban mozogtam. A fator Jegor mellkasaig futott, mikozben tobbszor is atalakult: hol femes csillogast vett fol, hol szurke langba burkolodzott; Makszim arcan latszott, hogy osszpontosit, csupan a beharapott ajka arulta el, hogy feszult, a kissracnak pedig ideje sem volt, hogy barmit is folfogjon, meg csak vedekezni sem probalt.
Felretaszitottam Jegort — az izmaim nem akartak engedelmeskedni, nem akarodzott egy ennyire botor es ongyilkos mozdulatot vegrehajtaniuk. A kis Setet magus szamara a torsujtas a halalt jelentette. Szamomra — az eletet. Hisz mindig is igy volt, igy van es igy is marad.
Ami a Setetnek elet — az a Fenypartinak halal, es vice versa. Nem all modomban ezen valtoztatni…
Sikerult — nem kestem el.
Jegor elesett, miutan fejjel elore a kapualjba szankazott, majd rugodzva elterult — tul erosen loktem el, az volt a fo, hogy megmentsem, nem pedig hogy a serulesein aggodalmaskodjam. Makszim tekinteteben majdhogynem gyermeki durcassag villant. Es mindezek ellenere meg kepes volt a beszedre.
— Ellenseg vagy!
— Semmit se kovetett el!
— A Setet partjat fogod.
Makszim nem allt le azon vitatkozni, hogy ki vagyok: Setet avagy Fenyparti. Elvegre kepes volt arra, hogy megkulonboztesse e kettot.
Onmaga elott a tisztanal is tisztabbnak tekintette magat. Meg soha nem volt elotte ily alternativa — ki eljen, s ki haljon meg.
Egy ujabb tordofes — immaron nem a fiura sujtott le, hanem engem vett celba. Kitertem elole, tekintetemmel megkerestem az arnyekot, magam fele vontam — az pedig engedelmesen felem csusszant.
A vilag elszurkult, a hangok elhalkultak, a mozgasok lelassultak. A foldon fetrengo Jegor teljesen mozdulatlanna valt, az autok bizonytalanul vanszorogtak az uton, kerekeik szakaszosan forogtak, a fak agai pedig tudomast sem vettek a szelrol. Csak Makszim nem lassult le.
Ugy kovetett, hogy maga se tudta, mit csinal. Ugyanazzal a kozvetlenseggel csusszant at a homalyba, ahogy az ember az uttestrol az utszegelyre lep. Most mar mindegy volt neki: igazanak tudataban tekozolta erejet, gyulolettol hajtva, fenyesnel is fenyesebb gyuloletetol, a feher feny duhetol vezereltetve. Immar nem egyszeruen a Setetek hohera. Inkvizitor. Es joval rettenetesebb, mint a mi egykori Szent Inkvizicionk.
Szettartam a karomat, szetterpesztett ujjaimmal az Ero jelet formaztam: egyszeruen, fonnakadas nelkul — ah, milyen nevetsegesnek is talaljak az ifju Masfelek, amikor eloszor mutatjak meg nekik ezt a fogast: „legyezoformaba rendezett ujjak”. Makszim meg csak meg sem torpant egy kicsit megingott, de aztan makacsul lehajtott fejjel ujbol ram rontott. Kezdtem kapiskalni, ezert aztan folyamatosan hatraltam, mikozben gorcsosen igyekeztem folidezni a magikus arzenalt.
Agape — a szeretet jele, am o nem hisz a szeretetben.
Harmaskulcs — a hit es megertes elohivoja, am o nem hisz nekem.
Opium — ibolyaszin szimbolum, az alom utja, magam is ereztem, ahogy szemhejaim kezdtek lecsukodni.
Szoval igy gyozi le a Seteteket. Fektelen hit, mely egy Masfele rejtett kepessegeivel keveredik — mindez kvazi tukorkent mukodik. Viszonozza a ra mert csapast. Folrantja az ellenfel szintjere. A Setet latasanak kepessegevel es ezzel az ostoba magikus torrel egyetemben pedig joforman serthetetlensegre tesz szert.
Nem, persze mindent nem tud visszatukrozni. A csapasokat pedig nem azonnal viszonozza. Alighanem most a Thanatosz jele vagy a feher kard itt a legmegfelelobb eszkoz.
Csakhogy ha megolom, az onmagam vesztet is jelenti. Az egyetlen utra terek ezaltal, amely mindannyiunk osztalyresze lehet: a homaly. A fako almok, szintelen kaprazatok, orokke tarto kodos hideg tere. Nem jut erom arra, hogy ellensegemme tegyem — azza az ellensegge, amellye oly konnyen fogadott engem.
Egymast kerulgetve koroztunk, idonkent Makszim ki-kitort — ugyetlen probalkozasok, hisz valojaban soha nem vett reszt kezitusaban: ahhoz szokott, hogy gyorsan es konnyen vegez aldozataival. Es valahol nagyon-nagyon tavolrol Zavulon gunyos neveteset hallotta. Egy kellemes, behizelgo hangot:
„A Setettel akarsz szorakozni? Szorakozz csak! Minden megadatott neked. Ellensegek, baratok, szeretet es gyulolseg. Valassz hat fegyvert! Barmelyiket. Hisz ugyis tudod a vegeredmenyt. Most mar tudod…”
Lehet, hogy sajat magam kepzelegtem ezt a hangot. De az is lehet, hogy valoban megszolalt.
— Hisz magadat is megolod! — rikoltottam. Pisztolytaskam az oldalamat verte, mintegy folkinalkozvan: kapnam ki a fegyvert es eresszek egy raj ezustos apro darazsat Makszimba. Ugyanazzal a konnyedseggel, ahogy ezt a druszammal is tettem.
Meg se hallott — ez nem adatott meg neki.
Szveta, annyira szeretted volna megtudni, hol vannak a korlataink, hol huzodik a hatar, amelyen meg kell allnunk, mikozben a Setettel harcolunk. Miert is nem vagy itt — most aztan latnad es megertened.
Csakhogy senki sincs itt korulottunk: nincsenek Setetek, akik elegedetten elvezkednenek parbajunkon, s nincsenek Fenypartiak sem, akik segithetnenek, ravetnek magukat es legyurnek Makszimot, veget vetve a mi halalos homalytancunknak. De csupan a sutan tapaszkodo srac, egy leendo Setet magus meg a koarcu, kerlelhetetlen hoher volt jelen — a Feny keretlen bajnoka. Aki tobb bajt idezett elo, mint akar egy tucatnyi alakvalto vagy vampir.
Osszegereblyeztem az ujjaimon ataramlo hideg kodot. Megengedtem, hogy az ujjaimba ivodjek. A jobb kezembe pedig valamelyest tobb Erot omlesztettem.
Tenyerembol egy feher langgal lobogo penge sarjadt. A homaly sziszegett, ahogy egett. Folemeltem a feher kardot — egyszeru es kifogastalan fegyver. Makszim megdermedt.
— Jo, Gonosz. — Arcomon egy uj, ironikus vigyor omlott el. — Jojj hozzam! Jojj ide, s en megollek. Lehetsz akar haromszorosan is Fenyparti, am a lenyeg nem ebben van.
Masra ez bizton hatott volna. Ketsegtelenul. Elkepzeltem, mit erezhet az, aki eloszor latja, hogy a semmibol egyszerre csak elotunik egy langolo penge. Makszim azonban megindult felem.
Megtette a bennunket elvalaszto ot lepest. Nyugodtan, el sem komorodva, ugyet se vetve a feher kardra. En pedig egyhelyben alltam, s mindegyre azt ismetelgettem magamban, amit oly konnyen es hatarozottan hadartam el egyszuszra hangosan is.
Aztan a fator a bordaim ala furodott.
Messze-messze, sajat vackan a Nappali orseg feje, Zavulon elnevette magat.
Terdre estem, aztan hanyatt vagodtam. Tenyeremet a mellkasomra szoritottam. Fajt, egyelore meg csak fajdalmat ereztem. A homaly, raerezven az elo verre, haborogva folvonitott, es egyszerre utat engedve tagulni kezdett.
Folottebb kar!
Vagy pedig ez lenne az egyetlen kiut szamomra? A halal?
Nem lesz, akit Szvetlana megmentsen. Bejarja a maga utjat, az o hosszu es dicso utjat, meg akkor is, ha az
