var ra, hogy egyszer orokre a homalyba terjen.
Geszer, tan csak nem tudtad ezt is elore? Ebben remenykedtel volna mindvegig?
A vilag egyszerre kivirult. Sotet, ejszakai szineket erzekeltem. A homaly elegedetlensegeben kikopott, elutasitott. Felig ultem, felig pedig fekudtem, mikozben verzo sebemet probaltam elszoritani.
— Hogyhogy meg mindig elsz? — kerdezte Makszim.
A hangjaban ujfent sertodes erzodott, meg jo, hogy nem fujta fol durcasan az ajkait. Legszivesebben elmosolyodtam volna, am a fajdalom nem engedte. A torre nezett, aztan bizonytalanul ujbol sujtasra emelte. A kovetkezo pillanatban Jegor mellettem termett. Folem emelkedett, testevel oltalmazva Makszimtol. Most aztan viszont a fajdalom sem tartott vissza a nevetestol.
Egy leendo Setet magus megmentette egyik Fenypartit a masiktol!
— Azert elek, mert a fegyvered csakis a Setet ellen hatasos — mondtam. A mellkasomban valami nagyon nem jol bugyborgott. A tor nem hatolt a szivemig, viszont szetvagta a tudomet. — Nem tudom, kitol kaphattad. Am ez a Setet fegyvere. Ellenem viszont olyan, akarha egy forgaccsal tamadnal… meg ha fajdalmas is.
— Fenyparti vagy — mondta Makszim.
— Igen.
— O viszont Setet. — A tor raerosen Jegorra szegezodott.
Bolintottam. Megprobaltam felrevonszolni a fiut; valaszkepp makacsul megrazta a fejet es ott maradt allva.
— Miert? — kerdezte Makszim. — De hat miert? Te Fenyparti vagy, o Setet…
Most eloszor o is elmosolyodott, meg ha nem is tul vidaman:
— Es akkor en ki vagyok? Elarulnad?
— Ahogy elnezem: leginkabb egy leendo Inkvizitor — hallatszott a hatam mogul. — Majdhogynem biztos vagyok ebben. Tehetseges, kimeletlen, megvesztegethetetlen Inkvizitor.
Oldalra sanditvan megszolaltam:
— Jo estet, Geszer.
A fonok reszvettel felem bolintott. Szvetlana a hata mogott allt, kretafeher arccal.
— Kitartasz meg ot percig? — kerdezte a fonok. — Aztan majd kezelesbe veszem a karcolasodat.
— Persze, kibirom — egyeztem bele.
Makszim a fonokre meredt — megmerevedett, felorult tekintettel.
— Velhetoen nincs mitol tartanod — szolitotta meg fele fordulvan a fonok. — Igen, egy mezei vadorzot a Torvenyszek minden tovabbi nelkul kivegezne. Tul sok Setet ver tapad a kezedhez, a Torvenyszeknek pedig kotelessege ovni az egyensulyt. Amde te csodas vagy, Makszim. Az effelek nem teremnek minden bokorban. Folenk emelkedsz, a Feny es Setet fole, es meg csak az sem szamit, hogy mely oldalrol erkeztel. Csak aztan el ne csabulj, ez nem hatalom. Ez kenyszermunka. Dobd el a tort!
Makszim a foldre hajitotta fegyveret, mintha az ujjait egette volna. Mit tesz, ha az ember igazi magus. Nem az en reszortom.
— Szvetlana, megalltad. — A fonok a leanyra nezett. — Mit is mondhatnek? Onuralom es allhatatossag: harmas szint. Minden ketseget kizaroan.
Jegorra tamaszkodvan igyekeztem foltapaszkodni. Nagyon szerettem volna megszoritani a fonok kezet. Ismet a maga modjan vezenyelte le a jatszmat. Mindenkit folhasznalt, aki csak a keze ugyebe kerult. Es vegul csak lekorozte Zavulont — de kar, hogy most nincs jelen! Mennyire szeretnem latni az arcat, a demon arcat, aki elso tavaszi napomat vegeerhetetlen lidercnyomassa valtoztatta.
— De… — Makszim valamit mondani akart, am elhallgatott. Ora is tul sok minden szakadt egyszerre. Teljes egeszeben megertettem az erzeseit.
— Biztos voltam benne, Anton, abszolut biztos, hogy te es Szvetlana is boldogultok — szolalt meg lagyan a fonok. — Egy ekkora erovel megaldott varazslono szamara az a legfelelmetesebb, ha elveszti az onuralmat. Ha ismerveit veszti a Setettel vivott harc soran, ha erot vesz rajt’ a sietseg, vagy epp ellenkezoleg: a donteskeptelenseg. Es a kepzes eme szakaszat semmifelekepp sem szabad elodazni.
Szvetlana vegul csak raszanta magat arra, hogy egy lepest tegyen felem. Ovatosan a karom ala nyult. Geszerre pillantott — es egy pillanatra duh futotta el az arcat.
— Hagyjad! — mondtam. — Hagyjad csak, Szveta! Vegtere is igaza van. Es ezt ma ertettem meg, ma eloszor. Hogy valojaban hol is van a hatar a mi harcunkban. Ne haragudj ra! Ez pedig — eltartottam kezemet a mellkasomtol — csak egy karcolas. Vegtere is nem emberek vagyunk, joval kemenyebb fabol faragtak bennunket.
— Koszonom, Anton — mondta a fonok. Tekintetet Jegorra vetette. — Es neked is koszonet jar, gyermekem. Folottebb kellemetlen, hogy a barrikad masik oldalara kerulsz majd. Abban viszont biztos voltam, hogy csak kiallsz Anton mellett.
A fiu megindult volna a fonok fele, en viszont megszoritottam a vallat. Meg csak az kene, hogy itt most elkottyantsa magat! Hisz nem latja at az egesz jatszmat a maga bonyolultsagaban! Nem erti, hogy mindaz, amit Geszer tett — csupan valaszlepes.
— Csak egyvalamit sajnalok, Geszer — mondtam. — Csakis egyvalamit. Hogy Zavulon nincs itt. Hogy nem lathattam az arcat, amikor dugaba dolt az egesz terve.
A fonok nem felelt azonnal.
Velhetoen nehezere esett kimondania. Meg aztan en sem orultem kulonosebben a hallottaknak.
— Zavulonnak ehhez semmi koze, Anton. Mar megbocsass! De tenyleg semmi koze mindehhez. Ez teljes mertekben az Ejszakai Orseg hadmuvelete.
HARMADIK TORTENET — CSAKIS OVEINEK
PROLOGUS
AZ EMBERKE alacsony volt, napbarnitott, ferdevagasu szemekkel. Predak netovabbja, akarmely fovarosi rendor vagyalma. Mosolya bunbano, tekintete naiv, ide-oda kapkodo; a rettenetes hoseg ellenere sotet oltonyben jart: regimodi, alig hordott viselet; s mindezek tetejebe meg egy osdi, szovjet nyakkendo. Egyik kezeben tomott, elnyutt aktataska — effelevel regi filmekben agronomusokat meg elenjaro kolhozok elnokeit latni —, a masikban egy cekkert cipelt, hosszukas azsiai sargadinnyevel.
Az emberke epp a fapados halokocsibol lepett ki, mikozben szakadatlanul mosolygott. Ramosolygott a kalauznore, az utitarsaira, a tulekedesben nekitantorodo hordarra, meg a kucseberkosarbol limonadet es cigit arusito fiatal sracra is. Az emberke egnek emelte lelkesult tekintetet, ugy csodalta meg a Kazanszkij palyaudvar csarnoktetejet. Koszalt kicsit a peronon, mindekozben olykor meg-megallt, hogy kenyelmesebb fogast keressen a sargadinnyen. Talan 30 eves volt, de az is meglehet, hogy 50: europai szemmel kapasbol nehez ezt beloni.
A fiatalember, aki egy percre ra hagyta el ugyanazon szerelveny halokocsijat (Taskent-Moszkva viszonylat: koztunk legyen szolva — alighanem a vilag egyik legmocskosabb es leglepukkantabb jarata), mero ellentete volt. Szinten keleti alkat — minden valoszinuseg szerint talan uzbeg lehetett. Am oltozeket tekintve inkabb moszkvainak tunt: sort es polo, sotet napszemuveg, az oven pedig — borszutyo es mobiltelefon. Csomagja semmi. Provincialitasnak nyoma sem volt. Nem nezelodott jobbra-balra, nem kereste a hon ahitott „M” betut (M mint metro — maga a csoda). Egy gyors biccentes a kalauznak, a taxisok felajanlkozasat pedig fejenek alig eszreveheto nemet intesevel szerelte le. Par lepessel mar a tomegben is termett, atsiklott a teblabolo videkiek kozt, mikozben arcan enyhe undor es tavolsagtartas omlott el. Egy pillanat mulva mar a tomeg szerves es eszrevetlen reszeve valt. A tomeg testenek egy sejtje lett, egeszsegesen es eletvidaman olvadt bele, nem keltette fol a falosejt-rendorok erdeklodeset, s a szomszedos sejteknek sem okozott gondot.
A sargadinnyes-aktataskas emberke pedig epp a tomegen verekedte at magat, szamtalan bocsanatkerest motyogvan nem epp a legtisztabb orosz nyelven, fejet a valla koze huzva, mikozben egyre csak nezelodott korbe- korbe. Elhaladt az aluljaro lejarata mellett, megforgatta a fejet, majd egy masik fele indult, aztan egy reklamtabla
