melle allt, ahol kisebb volt a tomegnyomor, s mikozben holmijait ugyetlenul a mellkasahoz szoritotta, valami gyurott cedulat halaszott elo, s annak tanulmanyozasaba melyedt. Az azsiai arcan nyomat sem lehetett felfedezni gyanakvasnak; lathatoan nem is sejtette, hogy figyelik.
A palyaudvar fala mellett acsorgo haromtagu tarsasagot ez csoppet sem zavarta. Egy sugarzo szepsegu, voros leany, testhezallo selyemruhaban, egy szokatlanul unalmas es oreges tekintetu punkforma srac, es egy valamivel idosebb, lenyalt, hosszuhaju ferfi, homokosokat idezo manirokkal.
— Nem hasonlit ra — szolt ketkedon az oregember-tekintetu srac. — Megsem o az. Regen lattam es akkor is csak rovid ideig, de…
— Tan csak nem akarod az Ejszakaiak segitsegevel beazonositani? — kerdezte gunyosan a leany. — En viszont latom. O az.
— Vallalod a felelosseget? — A srac csodalkozasnak semmi jelet nem mutatta, vagy hogy vitatkozni szeretne. Csak pontositott.
— Igen. — A leany le sem vette szemet az azsiairol. — Gyerunk! Az aluljaroban csipjuk el.
Raerosen es egyszerre kezdtek lepkedni. Aztan szetvaltak — a leany tovabbra is egyenesen haladt, a sracok pedig ketfele kerultek.
Az emberke osszehajtogatta cetlijet es bizonytalanul az aluljaro fele indult.
Egy moszkvai vagy a fovarosba gyakran latogato atutazo minden bizonnyal meglepodott volna a hirtelen elneptelenedo kornyeken. Hogy, hogy nem — pont a legrovidebb es legkenyelmesebb utvonal a metrobol a palyaudvar peronjara. Ahogy hata mogott foltorlodnak az emberek, mintha egy lathatatlan akadalyba utkoztek volna, hogy aztan az aluljaro mas tajekai fele vegyek az iranyt — mindezt eszre sem vette. S hogy ugyanez ismetlodik az aluljaro masik vegeben is, a palyaudvar belsejeben, azt mar vegkepp nem lathatta.
Egy mosolygo, negedes kullemu ferfi kozeledett szembol. A hata mogott egy szimpatikus fiatal leany es egy topisan oltozott, fulbevalos, szakadt farmeros srac igyekezett beerni.
Az emberke renduletlenul haladt tovabb.
— Allj csak meg, oregapam! — szolt bekeszereton a negedes. A hangja is kello mertekben passzolt a kullemehez: vekony es affektalo. — Ne siess annyira!
Az azsiai mosolyogva bolingatott, de nem allt meg.
A negedes olyan mozdulatot tett a kezevel, mintha vonalat huzna az emberke es onmaga koze. A levego remegni kezdett, egyszerre hideg szelfuvallat futott vegig az aluljaron. Valahol a peronon gyerekek fakadtak sirva, egy kutya pedig vonitani kezdett.
Az emberke megallt, elgondolkodon nezett maga ele. Aztan ajkait csucsoritve fujni kezdett, mikozben ravaszkasan ramosolygott az elotte allo ferfira. Valami halkan megpendult, mintha lathatatlan uveg torne darabokra. A negedes arca eltorzult a fajdalomtol, s azzal egy lepest hatralt.
— Bravo,
— Sietnem kell, de nagyon kell am — hadarta nyelvtoro gyanant az emberke. Hatrasanditott a valla folott. — Kersz dinnyet, szepsegem?
A leany mosolygott, mikozben az azsiait meregette. Ajanlata igy szolt:
— Nem tartanal velunk, tiszteletre melto? Eluldogelunk a dasztarhan[39] mellett. Megesszuk a dinnyedet, elteazgatunk. Regota varunk rad, nem illik rogton elinalni.
Az emberke arcan feszult elmemunka tukrozodott. Aztan rabolintott:
— Menjunk, menjunk!
Mar az elso lepesevel is leverte labarol a negedest. Mintha az azsiai elott most egy lathatatlan pajzs haladna, egy fal — nem anyagszeru, inkabb haborgo szelforgeteg: foldon fekteben valami vonszolta a ferfit, hosszu haja lobogott, a szeme osszeszukult, torkabol hangtalan kialtas tort elo.
A punkszeru srac folkapta a kezet — es azzal vervoros fenyfoltok kezdtek zaporozni az emberkere. Vakitoan rikito fenyek, melyek azonban alighogy elvaltak a tenyeretol, feluton halvanyulni kezdtek, es az azsiai hatat immaron alig lathato pislakolassal ertek el.
— Aj-aj-aj — szolt meg sem allva az emberke. Folrantotta a lapockait, mintha a hatara egy pimasz legy telepedett volna.
— Alisza! — kialtotta a srac, mikozben folytatta hasztalannak bizonyulo probalkozasat. Ujjai mozogtak, ahogy a levegot markolaszva vervoros fenycsovakat meritett belole, hogy aztan az emberkere vesse oket. — Alisza!
A leany lehajtott fejjel allt, mikozben elnezte a tavolodo azsiait. Valamit halkan suttogott, kezet vegighuzta a ruhaja folott, mire a tenyereben hipp-hopp egy vekony, attetszo prizma termett.
Az emberke folgyorsitotta lepteit, jobbra-balra cikazott, mindezt viccesen lehorgasztott fejjel. A negedes fazon tovabbra is ott bucskazott elotte, de mar nem is probalkozott kialtani. Az arca mero ver volt, torott vegtagjai tehetetlenul fityegtek, mintha bizony nem harom metert gurult volna egy sima padlon, hanem harom kilometer hosszan vonszolta volna valami a koves sztyeppen — vagy egy tombolo orkan, vagy egy megsarkantyuzott lo.
A leany prizmajan keresztul ranezett az emberkere.
Az azsiai eloszor lelassitotta lepteit. Aztan szettart karral nyogdecselni kezdett — a sargadinnye recsegve hasadt kette a marvanypadlon, az aktataska pedig puhan es sulyosan zottyent a foldre.
— O — mondta a leany altal
Az emberke botladozni kezdett, s mar esteben osszekucorodott. Orcai beestek, jaromcsontja kiutkozott, karja oregesen elvekonyodott, es egyszeriben erek halozata vonta be. Ha nem is oszult meg, de ritkulo hajat mintha szurke porreteg lepte volna be. A levego remegni kezdett korulotte — Alisza fele pedig forrosagot araszto lathatatlan erecskek kezdtek aramolni.
— Amit nem en adtam, mostantol enyem lesz — sziszegte a leany. — Mindaz, ami tied, immaron az enyem.
Arcat ugyanazzal az elannal ontotte el a pir, ahogy az emberke szaradozott. Ajkai cuppogtak, mikozben nema, kulonosen hangzo szavakat mormolt. A punk osszevonta szemoldoket, majd pedig leeresztette karjait — az utolso vervoros sugar a padlot talalta el, fekete foltot hagyva a kovon.
— Folottebb sima — mondta. — Folottebb.
— A fonok nagyon elegedetlen volt — szolalt meg a leany, mikozben valahova ruhaja berakasai koze rejtette a prizmat. Elmosolyodott. Az arcabol csak ugy sugarzott ama ero es energia, ami noknel viharos szexeles utan szokott jelentkezni. — Siman ment, Kolenykanak azonban nem volt mazlija.
A punk bolintott, mikozben elnezte a hosszuhaju mozdulatlan testet. Kulonosebb egyutterzest nem lehetett kiolvasni jellegtelen szemebol — ami azt illeti, gyulolseget sem.
— Mondhatni, ja — mondta. Hatarozott leptekkel az osszeaszott tetemhez lepett. Tenyeret vegighuzta a test folott — mire az porra omlott. A srac kovetkezo mozdulatara csirizes kasa lett a szethasadt dinnyebol.
— Az aktataska — szolt a leany. — Ellenorizd a taskat! Egy tenyermozdulattal a mubor aktataska szetrepedt, a taska kinyilt, akar a gyongykagylo egy tapasztalt gyongyhalasz kese alatt. Csakhogy, a srac tekintete nyoman, a remelt gyongynek nyoma sem volt. Ket par agyonmosott fehernemu, egy olcso pamuttriko, egy feher ing, gumipapucs polietilen zacskoban, egy adag elorecsomagolt koreai szarazteszta muanyag poharkaban, szemuvegtok.
A srac par buveszmozdulattal arra kesztette a poharat, hogy megrepedjen, a ruhak szetfeslettek varrataik menten, a szemuvegtok is kinyilt. Elkaromkodta magat.
— De hisz ez ures, Alisza! Teljesen ures.
A boszorkany arcat lassan csodalkozas ontotte el.
— Sztaszik, ez egy
— Ezek szerint megiscsak megtette — szolt a srac, mikozben labaval az azsiai hamvait kotorta. — Ugye, hogy figyelmeztettelek, Alisza? A Fenypartiaktol minden kitelik. Te vallaltad a felelosseget. Meglehet, gyonge magus vagyok. Viszont nagyobb tapasztalattal birok nalad: fel evszazadnyi elonyom van e teren.
Alisza bolintott. A zavar immar eltunt a tekintetebol. Kezet ismet vegighuzta ruhajan, a prizma utan kutatva.
— Igen — egyezett bele lagyan. — Igazad van, Sztaszik. De fel evszazad multan majd utolerlek a tapasztalat teren.
A punk elnevette magat, majd odaguggolt a hosszu haju tetem melle, es zsebeinek gyors kiforgatasaba kezdett.
