Alighanem ez a gondolat egyszerre jutott eszunkbe Szvetlanaval — amikoris egymasra neztunk. Egymasra neztunk, s azzal rogton el is kaptuk a tekintetunket masfele.
Egy lathatatlan fal szoritasaban voltunk, szoritott, s kozben ket kulonbozo iranyba terelt bennunket. Orokke megmaradok harmas szintu magusnak. Szvetlana maholnap tulno rajtam, s nem kell hozza sok — meg annal is kevesebb, leven az Orseg vezetosege igy latja elengedhetetlennek —, osztalyon foluli hatalmu varazslono lesz belole.
S akkor nem marad egyebunk, mint a talalkozasok soran esedekes barati kezszoritasok meg a nevnapi es karacsonyi udvozlolapok.
— Elaludtak tan, vagy akkor most mi van? — haborodott fol Ilja, akit nem emesztettek hasonlo gondok. Kihajolt az ablakon — mire a kocsit rogton elontotte a forrosag, s meg ha tiszta is volt levego, akkor is fullasztott. Integetni kezdett a kezevel, mikozben a kapu fole erositett kamera objektivjebe meredt. Radudalt.
A kapu kezdett lassan kinyilni.
— Ez mar dofi — horkantott a magus, az udvarra kormanyozva kocsijat.
A telek nagynak bizonyult, es surun boritottak a fak. Csoda, hogy tudtak folepiteni ugy a csaladi hazat, hogy kozben nem tettek kart ezekben a gigaszi erdei es lucfenyokben. A nem mukodo szokokutat korulvevo aprocska viragoskerttol eltekintve egyeb agyasokat nem is lehetett latni. A haz elotti betonplaccon mar ot kocsi sorjazott. Megismertem az oreg Nivat, melyet hazafias erzelmektol vezereltetve Danyila hasznalt, meg Olga sportkocsijat — vajon hogy tudott elvergodni rajt’ a folduton idaig?… Koztuk allt egy lestrapalt furgon, amelyen Tolik furikazott, ket masik kocsival pedig talalkoztam mar az irodanal, de nem tudtam, hogy kihez tartoznak.
— Csak nem vartak be az erkezesunket — haborodott fol Ilja. — Biztos mar daridoznak, mindenki mulat, mikozben az Orseg legjobb emberei holmi duloutakon veszkodnek.
Leallitotta a motort, mire Julja abban a pillanatban folvisongott:
— Tigrincs!
Konnyeden atszokkent rajtam, kinyitotta az ajtot, es kiugrott a kocsibol.
Szemjon megeresztett egy rovid karomkodast, majd egy kovethetetlen mozdulattal utana eredt. Epp idejeben.
Hogy eddig hol rejtoztek ezek a kutyak, nem tudom. Mindenesetre az biztos, hogy egesz addig a pillanatig nem fedtek fol magukat, amig Julja el nem hagyta a kocsit. De amint labaval a foldet erintette, mindenfelol hangtalanul mozgo fako arnyak vetettek ra magukat.
A kislany folsikoltott. Eleg kepesseg szorult bele ahhoz, hogy akar egy farkasfalkaval is elbanjon, nemhogy ot-hat kutyaval. Csakhogy meg soha nem kerult arra sor, hogy eles helyzetbe keruljon, s most megzavarodott. Oszinten szolva en se szamitottam tamadasra — legalabbis itt nem. Raadasul effelere. A kutyak altalaban nem tamadnak a Masfelekre. A Setetektol felnek. A Fenypartiakat szeretik. Nagyon kemenyen meg kell dolgozni egy allatot ahhoz, hogy elnyomjak benne a termeszetebol fakado rettenetet, melyet egy jaro-kelo magiaforras irant ereznek.
Szvetlana, Ilja es en kirontottunk a kocsibol. De Szemjon mar megelozott bennunket. Egyik kezevel folkapta a kislanyt, a masikkal pedig egy vonalat huzott a levegobe. Ugy saccoltam, hogy elijeszto magiat vet be, vagy atmegy a homalyba, netan hamuva egeti a kutyakat. Altalaban kapasbol a legegyszerubb igezetekkel elnek ilyen helyzetben.
Szemjon azonban egy „freeze”-t huzott, ideiglenes fagyot bocsatott rajuk. Ket kutyat a levegoben ert utol: kekes ragyogasba burkolodzo testuk a fold folott lebegett, rank meredo hosszukas, vicsorgo pofajukkal. Az eles fogakrol levalo nyalcsoppek csillogo, egszinkek jegesokent zaporoztak a foldre.
Az a harom kutya, amely a foldhoz fagyott, kevesbe latvanyos kepet mutatott.
Tigrincs mar szaladt is elenk. Arca elsapadt, a szeme kikerekedett. Egy pillanatig Juljat nezte: a kislany tovabbra is visitott, de mar halkulon, puszta megszokasbol…
— Mindenki epsegben van? — szolalt meg nagysokara.
— A tiedbe is — morogta Ilja, leeresztve magikus vesszejet. — Te meg mifele vadallatokat tenyesztesz itt sutyiban?
— De hisz nem bantottak volna! — szolt bunbano arccal Tigrincs.
— Igazan? — Szemjon hona ala nyulva a foldre tette Juljat. Elgondolkodon huzta vegig ujjat a levegobe dermedt kutya vicsorgo fogan. A fagy ruganyos hartyaja rugozott a keze alatt.
— Eskuszom! — Tigrincs a keblehez szoritotta kezet. — Fiuk, Szveta, Juljenyka, bocsassatok meg! Nem volt idom megallitani oket. Arra vannak idomitva, hogy ledontsek es tavol tartsak az ismeretleneket.
— Meg a Masfeleket is?
— Igen.
— Meg a Fenypartiakat is? — Szemjon hangjabol oszinte elragadtatas csendult ki.
Tigrincs lehorgasztott fejjel bolintott.
Julja melleje lepett, hozzasimult es meglehetos nyugalommal igy szolt:
— En nem ijedtem meg. Csak megzavarodtam.
— Meg szerencse, hogy en is megzavarodtam — jegyezte meg komoran Ilja, elrejtve fegyveret. — A sult kutyahus folottebb egzotikus etek. Tigra, de hisz engem ismernek a verebeid!
— Nem is bantottak volna.
A feszultseg lassan oldodott. Velhetoen semmi rettenetes nem tortent volna, hisz meg tudjuk gyogyitani egymast, viszont a piknik hangulata garantaltan gajra megy.
— Bocsassatok meg! — ismetelte Tigrincs. Majd vegighordozta rajtunk konyorgo pillantasat.
— Ide figyelj: egyaltalan miert van erre szukseged? — Szveta szemevel a kutyakra bokott. — Ezt az egyet magyarazd meg nekem, legy oly szives, miert?! A kepessegeiddel akar egy szakasz kommandost is vissza tudsz verni, akkor meg minek ezek a rottweilerek?
— Ezek nem rottweilerek, hanem staffordshire terrierek.
— Mi a kulonbseg?!
— Egyszer rablot fogtak. Hisz csak ket napot vagyok itt egy heten, naponta nem lehet ideruccanni a varosbol.
A magyarazat nem hatott tul meggyozonek. Egy sima elijeszto igezet — s az emberek kozul senki meg a kozelebe se jon a haznak. Am ezt fennhangon kimondani mar senkinek sem jutott ideje — Tigrincs egy csapasra lefegyverzett bennunket:
— Ilyen a termeszetem.
— Es sokaig lognak meg a kutyak? — simult hozza ujbol, Julja. — Szeretnek megbaratkozni veluk. Kulonben visszamarad bennem egy lappango pszichologiai komplexus, amely menthetetlenul visszatukrozodik majd a szemelyisegemben es a szexualis preferenciaimban.
Szemjon elhorkantotta magat. A maga replikajaval, amelyrol nem lehet tudni, mennyire volt spontan, s mennyire kiszamitott, Juljanak sikerult elsimitani a konfliktust.
— Estere magukhoz ternek. Most pedig a haziasszonyhoz fordulok: lennel szives vegre-valahara beinvitalni bennunket?
Odahagyva a kocsi korul megdermedt kutyakat, a haz fele indultunk.
— Klassz a keglid, Tigrincs! — mondta Julja. Most mar szandekosan mellozott bennunket, es teljes egeszeben a leanyra tapadt. Olyba tunt, hogy a varazslono volt a balvanya, akinek mindent megbocsatott, meg holmi tulontul eber verebeket is.
Erdekes lenne tudni: vajon miert mindig pont az elerhetetlen kepessegek valnak fetisse, a vagy elerhetetlen targyava?
Julja kivalo elemzo-varazslo, aki kepes kibogozni a valosag fonalait, foltarni a ranezesre hetkoznapinak tuno esemenyek rejtett magikus okait. Okos kislany, szinte istenitik a reszlegnel, s nem csupan mint kislanyt, hanem mint bajtarsat, egy ertekes, idonkent potolhatatlan munkatarsat. Am a balvanya megiscsak Tigrincs, az alakvalto- varazslono, a harci magus. Nem am a josagos oreganyo Polina Vasziljevna mellett nyomulna, aki az elemzoknel fel fizetesert tesz szert egy kis mellekesre, vagy mondjuk beleszeretne az idos koraban is impozans, szoknyavadasz reszlegvezeto Eduardunkba.
Nem, Tigrincs lett a balvanya.
Ahogy a menet vegen haladtam, futyoreszni kezdtem. Elkapvan Szvetlana tekintetet, konnyeden biccentettem. Minden rendben. Elottunk egy teljes napi semmitteves. Hallani se fogunk holmi Setetekrol es Fenypartiakrol, nem lesznek intrikak, sem pedig szembenallas. Furdunk a toban, napozunk, saslikot eszunk es
