vorosbort iszunk ra. Este pedig — irany a gozfurdo. Egy effajta vityilloban jofele gozfurdo kell legyen. Aztan majd Szemjonnal magunkhoz veszunk par uveg vodkat, egy doboz savanyitott gombat, felrevonulunk valahova tavolabb a tarsasagtol es leisszuk magunkat a sarga foldig, mikozben elnezzuk a csillagokat es filozofikus beszelgetest folytatunk holmi magasztos temak kapcsan.
Szuper.
Szeretnek emberkent elni. Legalabb kerek egy napig.
Szemjon megallt es odabolintott:
— Ket uveg eleg lesz. Vagy harom. Hatha becsatlakozik valaki.
Nem volt min csodalkozni, folhaborodni meg meg annyira se volt erdemes. Nem olvasott a gondolataimban, csupan az elettapasztalata volt joval nagyobb az enyemnel.
— Megegyeztunk — bolintottam ra. Szvetlana ismet gyanakvon sanditott ram, de megallta, hogy szova tegye.
— Neked konnyu dolgod van — toldotta meg Szemjon. — Nekem viszont nagyon ritkan adatik meg, hogy ember legyek.
— Es muszaj ezt? — kerdezte Tigrincs, megallva a kuszobon.
Szemjon vallat vont:
— Persze, hogy nem. De akarodzik.
Azzal beleptunk a hazba.
Husz vendeg mar ennek a haznak is sok volt. Ha emberek lettunk volna — az mas teszta. Igy viszont tul nagy lesz a ricsaj. Probaljanak csak meg osszegyujteni vagy husz embert, akik az elmult honapban kitunoen tanultak, adjak a kezukbe egy teljes jatekbolt valasztekat, hogy kedvukre csinaljanak barmit — es aztan figyeljek meg a vegeredmenyt…
Alighanem csak mi ketten Szvetaval maradtunk tavol a hangos muritol. Folkaptunk egy-egy pohar bort a bufeasztalrol es azzal letelepedtunk a nappali sarkaban a bordivanyra.
Szemjon Iljaval megiscsak magikus parharcba keveredett. Nagyon kulturaltan, bekesen, es ez a kivulallok szamara eleinte kellemesnek is tunt. Szemjon velheton meg a kocsiban belegazolt baratja onerzetebe: most aztan folvaltva cserelgettek le az idojarast a szobaban… Mar volt szerencsenk megtapasztalni egy telet valami Moszkva melleki erdoben, egy oszi kodot, meg egy spanyol nyarat. Az esoket es felhoszakadasokat Tigrincs kategorikusan megtiltotta, am a magusoknak nem is allt szandekukban holmi termeszeti csapast folidezni. Ugy nezett ki, hogy valamifele belso hatart szabtak az eghajlati valtozasok teren, s nem annyira a teremtett termeszeti kornyezet ritka jellegen, mint inkabb annak a pillanathoz illo mivoltaban versenyeztek.
Garik, Farid es Danyila kartyaztak. A legkozonsegesebb, mindenfele faxnit nelkulozo kartyajatekot, am az asztal folott a levego csak ugy szikrazott a magiatol. Az osszes elerheto magikus hamiskartyas trukkot bevetettek, meg persze az ellenuk valo vedekezest is… Itt mar nem szamitott, milyen volt a lapjaras, illetve hogy mi maradt a pakliban.
Ignat a nyitott ajtoban allt, korulotte a tudomanyos reszlegbol verbuvalodott holgykoszoru, akikhez raadaskepp a mi atok programozonoink is odacsapodtak. Nyilvanvalo volt, hogy a mi nagy szexmaniasunk vereseget szenvedett, a szerelem harcmezejen es most epp szuk korben a sebeit nyalogatja.
— Anton — kerdezte felhangosan Szveta —, mit gondolsz: mindez maga a valosag?
— Marmint micsoda?
— A mulatozas. Ugye emlekszel, mit mondott Szemjon?
Vallat vontam:
— Amikor majd szazevesek leszunk, visszaterunk ehhez a kerdeshez. Velem minden oke. Egyszeruen jol erzem magam. Elvezem, hogy sehova se kell rohanni, semmit se kell tervezgetni, hogy az Orsegek most kinyujtott nyelvvel lihegnek az arnyekban.
— En is jol erzem magam — ertett egyet Szvetlana. — Am itt csak negyen vagyunk fiatalok, vagy hat majdnem fiatalok. Julja, Tigrincs, te meg en. Mi lesz velunk szaz ev mulva? Es haromszaz mulva?
— Meglatjuk.
— Anton, ertsd meg! — Szveta konnyeden megerintette a kezemet. — Nagyon buszke vagyok arra, hogy az Orseg tagja lettem. Boldog vagyok, hogy az anyukam ismet egeszseges. Nagysagrendekkel jobban elek, ez vitan folul all. Meg azt is megertem, miert vetett ala teged a fonok annak a probatetelnek…
— Hagyjuk ezt, Szveta! — Megfogtam a kezet. — Meg en is megertettem vegul, pedig en aztan igazan a surujeben jartam. Hagyjuk ezt az egeszet!
— Nekem sem all szandekomban. — Szveta ivott egy korty bort, majd felretette az ures kelyhet. — Anton, az zavar valojaban, hogy nem latok oromot.
— Hol? — alighanem koronkent meglepoen lassu eszjarasu vagyok.
— Itt. Az Ejszakai Orsegben. A mi barati tarsasagunkban. Hisz minden egyes nap szamunkra egy-egy utkozet. Hol nagyobb, hol kisebb. Egy hibbant alakvaltoval, egy Setet magussal, vagy a Setet minden eroivel egyszerre. Csupa erolkodes, eloretolt allak, kimeresztett szemek, keszen arra, hogy testunkkel a loresekre vetodjunk vagy pucer seggel sundisznoba uljunk…
Folhorkantam nevettemben.
— Szvetam, de hat mi ebben a rossz? Igen, katonak vagyunk. Mind egy szalig, Juljatol Geszerig. A haboru pedig nem eppen vidam dolog, ez magatol ertetodik. De ha meghatralunk…
— Akkor mi lesz? — felelt egy kerdessel Szveta. — Bekoszont az Apokalipszis? A Jo es Gonosz eroi evezredeken keresztul harcoltak. Egymas torkanak estek, egesz emberi hadseregeket ugrasztottak egymasnak… mindezt holmi magasztos celok erdekeben. De mondd meg, Anton… hat nem lettek jobbak az emberek ez ido alatt?
— De igen.
— Es mi valtozott, amiota az Orsegek megkezdtek munkajukat? Anton kedves, annyi mindenrol beszeltel mar nekem, meg persze nem csak te. Hogy a harcok fo tetje az emberek lelke, hogy elejet vesszuk holmi tomeges pusztulassal jaro csataknak. Persze, elejet vesszuk. Am az emberek tovabbra is gyilkoljak egymast. Sokkal jobban, mint teszem azt ketszaz evvel ezelott.
— Azt akarod mondani, hogy a munkank kartekony?
— Nem. — Szveta faradtan ingatta a fejet. — Nem akarom. Ennyire azert nem vagyok ontelt. Csak egyet akarok mondani: lehet, hogy mi valoban a Feny vagyunk. Csakhogy… Tudod, a varosban hamisitott fenyofadiszek kaphatok a kereskedelemben. Kinezetre olyanok, mint az igaziak, de semmi oromet nem okoznak.
Ezt a rovid trefat teljes komolysaggal adta elo, meg csak a hangszine sem valtozott. A szemembe nezett.
— Erted?
— Ertem.
— Igen, alighanem. A Setetek kevesebb Gonoszat eredmenyeznek — mondta Szveta. — Kolcsonos engedmenyeink: egy jotett egy gonosztettert, a gyilkossagokat engedelyezo licencek meg a gyogyitasok, nos… ezek minden bizonnyal igazolhatok. A Setetektol kevesebb Gonosz fakad, mint azelott, a mi lenyunk meg eleve nem a Gonoszra hajt. Es az emberek?
— Hogy jonnek ide most az emberek?
— De hisz roluk van szo! Mi vedjuk oket. Onfelaldozon es faradhatatlanul. Miert van az, hogy megsem lesz jobb nekik? Maguktol vegzik a Setet dolgat. Miert? Lehet, hogy valamit menet kozben elvesztettunk, Anton? Azt a hitet, amellyel a Fenyparti magusok egesz hadseregeket kuldtek a halalba, s maguk is ott meneteltek az elso sorokban? Azt a kepesseget, hogy ne csupan vedeni, hanem megorvendeztetni is tudjunk? Mit ernek az eros falak, ha ezek a borton falai? Az emberek megfeledkeztek a valodi magiarol, az emberek nem hisznek a Setetben… am a Fenyben sem hisznek! Anton, katonak vagyunk. Igen! Am a hadsereget csak akkor szeretik, ha haboru van.
— A haboru most is zajlik.
— Es ki tud errol?
— Alighanem megse csupan katonak vagyunk — mondtam. Sajat torzshelyunket elhagyni nem epp kellemes dolog, de nem kinalkozott mas megoldas. — Inkabb huszarok: Tram-pam-pam…
— A huszarok meg tudtak mosolyogni. Mi viszont mar majdhogynem keptelenek vagyunk erre.
— Akkor mondd meg, mit kene tenni! — Hirtelen megertettem, hogy az olyannyira csodasnak igerkezo nap egyszeriben sebes melyrepulesbe fogott, es most egy regi szemettel tomott sotet es budos szakadekba rohan… — Mondd meg! Te vagy a Hatalmas Varazslono, vagy legalabbis nemsokara azza leszel. A haborunk tabornoka. En
