— Nem, inkabb egymagam leszek — mondtam, megpaskolva a hasas palackot. — Ocsmany dolog lesz, harapnivalo es tarsasag nelkul. Ha furodni mentek, nezz ram! Hatha meg kepes leszek mozogni…
— Megbeszeltuk.
Elmosolyodott, es kiment a szobabol. Egyedul maradtam, mar ha nem tekintjuk tarsasagnak az uveg ormeny konyakot, amirol idonkent szeretem azt hinni, hogy tenyleg jo cimbora…
Folottebb derek leany. Derek es joravalo mindahany, tarsaim-barataim az Orsegnel. Most is hallom hangjukat a „Kvinek” zenejen keresztul, es ez joleso erzessel tolt el. Sokukkal nagyon joban vagyok, masokkal kevesbe. Kozuluk azonban biztos, hogy nincs es nem is lesz ellensegem. Egyutt menetelunk, es egyutt is fogunk, s csakis egy oknal fogva veszithetjuk el egymast.
De hat akkor vegul is miert vagyok elegedetlen a tortentekkel? Csakis en egyedul — Olga es Tigrincs is helyeslik a fonok tetteit, a tobbiekrol nem is szolva, akik kerteles nelkul csatlakoznanak ebbeli velemenyukhoz.
Tenyleg elvesztettem volna targyilagossagomat?
Alighanem.
Kihorpintettem a konyakot es beleneztem a homalyba, idegen, oktalan eletek bagyadt fenyeire figyelve.
A nappaliban harom szunyogot, ket legyet, a sarokban pedig, egesz a plafon alatt egy pokocskat eszleltem.
Ujjaim moccintasaval gyurtam egy paranyi, ket millimeter atmeroju tuzlabdacsot. Megceloztam a pokot — a bemelegiteshez jobb, ha mozdulatlan celpontot valasztunk —, s azzal utnak inditottam a tuzgolyobist.
Erkolcsileg semmi kivetni valot nem talaltam a viselkedesemben. Nem vagyunk buddhistak, legalabbis Oroszorszagban a Masfelek tobbsege nem az. Hust eszunk, legyeket es szunyogokat csapunk agyon, a csotanyokat pedig, eltapossuk; ha lustak vagyunk havonta uj tavoltarto igezetekre szert tenni, a rovarok gyorsan immunisak lesznek a magiara.
Nincs ebben semmi erkolcstelenseg. Csak hat mondhatni kozrohej targya a „tuzgolyobissal szunyog ellen” hozzaallas. Ez az Orseg tanfolyamaira jaro gyerekek kedvenc mulatsaga, barmely korosztalyrol legyen szo. Velemenyem szerint a Setetek is ugyanezzel szorakoznak, csakhogy ok nem tesznek kulonbseget egy legy es egy vereb, egy szunyog es egy kutya kozott.
A pokot rogton folperzseltem. A kokadt szunyogok sem okoztak kulonosebb gondot.
Minden egyes gyozelmemet egy-egy pohar konyakkal jutalmaztam, miutan koccintottam a szolgalatkesz palackkal. Aztan a legyekre keritettem sort — de vagy az alkohol tengett tul immar a veremben, vagy a legyek eleve fogekonyabbak voltak a tuzes pottyok erkezesere. Az elsore negy toltetet is elpazaroltam, de legalabb sikerult a celt tevesztett lovedekeket idejeben megsemmisitettem. A masodikat a hatodik tuzgolyobissal szedtem le, mikozben sikerult ket apro gombvillamot ropitenem a falmenti uvegezett polcba.
— Nem jol van ez igy — sajnalkoztam a konyak maradekat vedelve. Folkeltem, mire a szoba megmozdult alattam. Az uvegezett polchoz leptem, melyben fekete barsony elott kardok fuggtek. Elso ranezesre ugy 15-16. szazadiak, Nemetfoldrol. A megvilagitas ki volt kapcsolva, igy nem is probalkoztam a pontosabb kormeghatarozassal. Az uvegben apro kurtoket fedeztem fol, de magukat a kardokat nem rongaltam meg.
Egy ideig azon filoztam, mikepp tudnam helyrehozni botlasomat, de semmi jobb nem jutott eszembe, mint hogy visszaillesszem helyere az elparolgott es a szobaban szerteszorodott uveget. E muvelet joval megeroltetobb volt, mint ha az egesz uveget szetbontom, hogy aztan ujraalkossam.
Ezek utan a barszekrenyre vetettem magam. A konyakot valahogy mar nem kivantam. Viszont egy uvegcse mexikoi kavelikor mondhatni a megfelelo athidalo megoldasnak kinalta magat a lereszegedesre es folelenkulesre iranyulo vagyam kozt. Kave is meg szesz is — s mindez egy palackban…
Megfordultam es a fotelomban Szemjont fedeztem fol.
— Mindenki a tora ment — kozolte a magus.
— Mindjart — igertem, fele kozeledve. — Mind-jar-vast.
— Tedd le az uveget! — tanacsolta Szemjon.
— Miert? — erdeklodtem. De az uveget azert letettem.
Szemjon figyelmesen a szemembe nezett. Az akadalyok nem leptek mukodesbe, a fondorlatot pedig tul keson vettem eszre. Megprobaltam felrenezni, de nem sikerult.
— Rohadek — leheltem, mikozben haromret gornyedtem.
— Irany a folyoso, aztan meg jobbra! — kialtotta utanam Szemjon. Tekintete tovabbra is a hatamba furodott, lathatatlan fonalkent kigyozva a nyomomban.
Sikerult futva elernem a vecet. Vagy ot perc multan gyotrom is folbukkant.
— Jobban vagy?
— Igen — feleltem nehezen lelegezve. Folkeltem terdeplo helyzetembol, aztan fejemet a mosdokagyloba tartottam. Szemjon neman megnyitotta a csapot, mikozben a hatamat paskolgatta:
— Lazulj el! A nepi gyogymodokkal kezdtuk, de…
A testemen egy forro hullam futott vegig. Folnyogtem, de tobbe mar nem alltam neki haborogni. A bargyusag erzete mar reg elmult, s epp a masnapossag maradeka tavozott belolem.
— Mit csinalsz? — kerdeztem elhalon.
— Besegitek kicsit a majadnak. Nyelj be egy kis vodkat, s meglasd, megkonnyebbulsz.
Tenyleg segitett.
Ot perc mulva mar sajat labamon tavoztam a vecebol, leizzadva, nyirkosan, voroslo arccal, am abszolut jozanul. Es meg holmi szamonkerosdihez is kedvem szottyant.
— De hat minek avatkoztal bele? Be akartam rugni, es be is rugtam.
— Fiatalsag… — Szemjon szemrehanyon csovalta a fejet. — Be akartunk rugni, mi?! Ugyan ki rug be a konyaktol? Raadasul bor utan, meghozza ily gyors egymasutanban, fel litert felora alatt: Egyszer Szaska Kuprinnal elhataroztuk, hogy berugunk.
— Mifele Szaskaval?
— Hat azzal a bizonyossal, az iroval.[44] Csak akkor meg nem irogatott. Hat be is rugtunk emberesen, amugy kulturaltan, agyba-fobe darvadoztunk, tancoltunk az asztal tetejen, lodoztunk a plafonba, zullottseg magasiskolaja meg minden.
— Miert, tan o is Masfele volt?
— Szaska? Nem, de jo cimbora volt. Megittunk egy negyeddel, a gimnazista lanyokat pedig pezsgovel itattuk le.
Nagy keservesen leroskadtam a divanyra. Nyeltem egyet, aztan az ures uvegre neztem — es ujbol hanyingerem tamadt.
— Es egy negyedtol be is rugtatok?
— Egy negyed vodortol?… Hat hogyne rugtunk volna be? — csodalkozott ram Szemjon. — Be lehet rugni, Anton. Ha nagyon muszaj. Csakhogy vodkatol kell berugni. A konyak, a bor… mindez a szivhez szol.
— Es a vodka mire valo?
— A lelekhez. Ha mar nagyon, de nagyon faj.
Enyhe szemrehanyassal nezett ram — nevetseges kis magus ravaszkas arccal, meg a nevetseges kis visszaemlekezeseivel nagy emberekre es nagy csatakra.
— Nincs igazam — ismertem be. — Koszonom, hogy segitettel.
— Semmiseg, oregem. Volt mar ugy, hogy a druszadat egy este haromszor is kijozanitottam. Igaz, ott inni kellett, de nem volt szabad berugni, igy kivanta az ugy.
— A druszamat? Csak tan nem Csehovot?
— Nem, ugyan mar. Ez egy masik Anton volt, a mieink kozul valo. Elesett a Tavol-Keleten, amikor a szamurajok… — Szemjon lemondon legyintett a kezevel es elhallgatott. Aztan majdhogynem gyongeden megszolalt: — Ne siess! Este majd szepen bepotolunk mindent, kulturaltan. Most viszont erjuk utol a sracokat! Gyerunk, Anton!
Engedelmesen kileptem a hazbol Szemjon nyomaban. Megpillantottam Szvetat. Egy nyugszekben uldogelt, furdoruhaban es tarka szoknyaban — vagy inkabb egy darab szovetben a csipoje korul.
— Minden rendben? — kerdezte enyhe csodalkozassal a hangjaban.
— A legteljesebb mertekben. Valahogy nem jott be a saslik nekem.
Szvetlana meron nezett ram. Am szemre a szurkes arcszinen es a nedves hajon kivul semmi sem arulkodott hirtelen lereszegedesemrol.
— Meg kene nezetned a hasnyalmirigyedet.
