elhanyagolhato szempont volt a csenevesz kozeposztaly szamara, mely ugyan olykor raszanta magat, hogy etterembe is elmenjen, am a taxin mar sporolt.
Ez a kuncsaft kocsin erkezett — oregecske, de jo karban levo ezerhatos Zsigulin. A gyakorlott pincerszem joval fizetokepesebbnek itelte a ferfit, mint azt a kocsija alapjan gondolni lehetett volna. A nyugalom, mellyel a draga dan vodkat kortyolta, es sem az ara irant nem erdeklodott, sem pedig a kozlekedesrendeszettel valo talalkozasbol adodo esetleges problemak miatt nem aggodott, csak megerositette ebbeli hiteben.
Amikor a pincer kihozta a tokhalat, a ferfi egy pillanatra rapillantott. Azelott csak uldogelt es egy fogvajot huzogatott az abroszon, vagy az olajmecses langjaba meredt, most viszont hirtelen folnezett.
A pincer senkinek sem meselte el, mit latott e pillanatban. Ugy tunt, mintha ket villogo kutba tekintett volna. Olyannyira vakitottak, mint amikor a Feny megeget es nem lehet megkulonboztetni a Setettol.
— Koszonom — szolt a vendeg.
A pincer tavozott, mikozben alig tudta turtoztetni magat, hogy fol ne gyorsitsa jarasat. Azt ismetelgette magaban: ezek csupan az etterem baratsagos felhomalyaban tukrozodo lampak visszfenyei. Csupan holmi visszfenyek vetultek elonytelenul a vendeg szemeire a sotetben.
Borisz Ignatyjevics tovabb ucsorgott, fogpiszkalokat tordelve. A tokhal kihult, a vodka pedig megmelegedett a kristalyuvegcseben. A vastag hajokotelek kepezte valaszfal mogott, az al-kormanykerekeken es vitorla- utanzatokon tul egy nagy tarsasag unnepelte valaki szuletesnapjat — csak ugy ropkodtek a folkoszontesek, szidtak a meleget, az adokat meg valamifele „helytelen” banditakat.
Geszer, az Ejszakai Orseg moszkvai reszlegenek vezetoje, vart.
Az udvaron maradt kutyak lattamra eliszkoltak. A „freeze”-bol alaposan kijutott nekik. A testuk nem akart engedelmeskedni, nem tudtak lelegezni es ugatni, a nyal is megfagyott a pofajukban, a levego meg mintha egy lazas beteg sulyos tenyerenek erintesevel nyomasztana.
A lelkuk ellenben el.
Jol megjartak szegeny kutyuskak. A kapu felig tarva, kilepven rajta megalltam; magam sem tudtam, hova, de hova megyek, es tulajdonkepp mihez is akarok kezdeni.
De hat vegso soron… nem mindegy?
Nem volt bennem sertodottseg. A fajdalom is elmult. Soha nem kerultunk intim kozelsegbe egymassal. Raadasul en magam iparkodtam azon, hogy akadalyokat helyezzek ennek utjaba. Elvegre nem a pillanatnak elek, mindent egyszerre es orokre akarok.
Kitapogattam ovemen a discmant, aztan veletlen uzemmodba kapcsoltam. Ez mindig bejon. Talan azert, mert Tigrincshez hasonloan reges-reg uralom az egyszerubb elektronikai eszkozoket — magam elott is eszrevetlenul?
En magam vagytam erre. Erre torekedtem. Es most mar nincs kire-miert szemrehanyast tennem. Ahelyett, hogy egesz tegnapi estemet Szemjonnal toltom, a Jo es Gonosz vilagmeretu szembenallasanak problematikajat megvitatando, Szvetaval kellett volna maradnom. Inkabb a magamet vedelmeztem volna, mint hogy Geszerre es Olgara fenekedjem ravaszdi igazsaguk miatt. Es nem lett volna szabad, soha nem lenne szabad arra gondolnom, hogy a gyozelem keptelenseg.
Eleg csak erre gondolni — es maris vesztettel.
— Na nem — suttogtam, leveve a fulhallgatot. — Ezt aztan leshetitek.
Oly sokaig tanitottak bennunket — mindig csak adni es cserebe semmit se kerni. Minden lepes — akarha tuzharcba szallnank, minden tekintet legyen nemes es bolcs, egyetlen ures gondolat, egyetlen vetkes szandek sem megengedett. Hisz mi — Masfelek vagyunk. A tomeg fole magasodtunk, kibontottuk feddhetetlen tisztasagu lobogoinkat, kifenyesitettuk borcsizmainkat, s folhuztuk feher kesztyuinket. O igen, a mi kis vilagunkban majdhogynem barmit megengedunk magunknak. Barmily tettre kerithetunk folmentest, becsuleteset es magasztosat. Egyedulallo mutatvany: eloszor adodik ugy, hogy az arenaban talpig feherben mutatkozunk, mindenki mas korulottunk pedig — nyakig szarban van.
Unom!
Tuzes sziv, tiszta kezek, hideg fo… Nem volt veletlen, hogy a forradalom es polgarhaboru alatt a Fenypartiak majdnem teljes egeszeben a CSEKA-hoz csapodtak. Azokat meg, akik nem csatlakoztak, legnagyobbreszt elveszejtettek. A Setetek kezetol hullottak el, de meg inkabb azoketol, akiket vedelmeztek. Emberi kezektol. Az emberi ostobasag, aljassag, gyavasag, kepmutatas, irigyseg okozta vesztuket. Tuzes sziv, tiszta kezek. A fej meg csak maradjon hideg! Maskepp nem lehet. Viszont a tobbivel nem ertek egyet. Inkabb a sziv maradjon tiszta, a kezek pedig — tuzesek. En jobb szeretem igy!
— Nem akarlak vedelmezni benneteket — szoltam bele az erdei reggel csondjebe. — Nem akarlak! Gyermekeket es noket, oregeket es eszelosoket… senkit, eljetek ugy, ahogy akartok! Es kapjatok azt, amit megerdemeltek! Futkorasszatok a vampirok elol, hodoljatok be a Setet magusoknak, csokoljatok meg a bakkecske farat! Ha megerdemlitek, am kapjatok meg! Ha az en szeretetem kevesebbet er, mint a ti boldog eletetek, hat nem kivanok nektek boldogsagot!
Lehetnenek jobbak, es azza is kellene valniuk — ok a mi gyokereink, ok a mi jovonk, oket gyamolitjuk. Kicsi
