— Akkor jo. — A poharaert nyult. Toltott maganak, aztan megnedvesitette ajkat a konyakkal.
— Mi ebben a jo?
— Hat igen. Hogy folkeszitik, iranyt szabnak. — Tigrincs valamit keresett a tekintetevel, aztan hunyoritva a fal melle allo hifitoronyra nezett. — Orokke eltunik ez a semmirekello.
A gep foleledt, villogni kezdett. Folhangzott a „Kind of Magic” a Queentol. Ertekeltem a gesztus kozvetlenseget. Elektromos ketyereket a tavolbol iranyitani — nem ugyaaz, mint ranezesre lyukat furni a falba, vagy teszem azt tuzgolyobisokkal hessegetni el a szunyogokat.
— Hany evig keszultel az orsegbeli munkara? — kerdeztem!
— Nagyjabol heteves koromtol kezdve. Tizenhat esztendosen mar akciokban is reszt vettem.
— Kilenc ev! Pedig neked konnyebb dolgod van, a te magiad… veleszuletett termeszetu. Szvetlanabol meg fel-egy ev alatt akarnak osszecsapni egy Hatalmas Varazslonot!
— Nem konnyu — egyezett bele a leany. — Ugy gondolod netan, hogy a fonoknek nincs igaza?
Vallat vontam. Azt hangoztatni, hogy a fonoknek nincs igaza, ugyanolyan botorsag, mint letagadni, hogy a Nap Keleten kel fol. Evszazadokon, mit evszazadokon — evezredeken keresztul tanulta elkerulni a hibakat. Geszer follepese tunhet kemenynek, vagy akar kegyetlennek is. Provokalhatja a Seteteket es gancsot vethet a Fenypartiaknak. Mindent megtehet. Csak hibaznia nem szabad.
— Olyba tunik, hogy tulertekeli Szvetat.
— Ugyan mar! A fonok elore tervez.
— Mindent. Tudom. Nagyon jol jatssza ezt az osi jatekot.
— Es csak jot akar Szvetanak — tette hozza a varazslono konokul. — Erted? Meglehet, a maga modjan. Te maskepp tenned, meg en is, es Szemjon es Olga. Barmelyikunk maskepp tenne. Am megiscsak o iranyitja az Orseget. Es erre minden joga megvan.
— Jobb ralatasa van netan? — kerdeztem kajanul.
— Igen.
— Es hogy allunk a szabadsaggal? — Ismet toltottem magamnak. Lehet, hogy mar nem kellett volna, a fejem zugni kezdett. — Szabadsag?
— Ugy beszelsz, akar a Setetek — horkantott a leany.
— Szivesebben gondolom azt, hogy ok beszelnek ugy, mint en.
— De hat minden olyan egyszeru, Anton. — Tigrincs hozzam hajolt es a szemembe nezett. Konyakszaga volt, plusz meg valami konnyed, viragos illat, aligha parfum: az alakvaltok nem szeretik az illatszereket. — Szerelmes vagy bele.
— Szeretem. Van, akit ez meglepeteskent er netan?
— Es azt is tudod, hogy nemsokara az eroszintje meghaladja a tiedet.
— Ha mar most meg nem haladta. — Nem hoztam szoba, am eszembe villant, mily konnyedseggel eszlelte Szveta a falakban levo magikus kepernyoket.
— Valoban meghaladja. Osszemerhetetlenne lesztek ero tekinteteben. Az o problemai erthetetlenekke valnak a szamodra, s raadasul meg tavoliakka is. Mellette maradva csupan holmi suta sleppnek fogod erezni magad, egy selyemfiunak, utobb pedig a multba kapaszkodsz.
— Igen — bolintottam ra, majd csodalkozva konstataltam, hogy a poharam megint ures. A haziasszony figyelo tekintete kozepette ujratoltottem. — Akkor hat… nem maradok mellette. Nincs nekem erre szuksegem.
— Es olykor nem is kell.
Nem is sejtettem, hogy ilyen kemeny is tud lenni. Arra se szamitottam, hogy azon fog aggodni: vajon mindenkinek kedvere tud-e tenni s a legkor is megfelelo-e, am ezt a maro igazsagot nem vartam tole.
— Tudom.
— Ha tudataban vagy ennek, Anton, akkor csakis egyetlenegy okod lehet arra, hogy folhaborodsz, amiert a fonok ily fokozott utemben vonja folfele Szvetat.
— Elpereg az idom — mondtam. — Mint homokszemek az ujjaim kozt, egbol fakado esocseppekkent.
— A te idod? A ti idotok, Anton.
— Sohasem volt a mienk valojaban.
— Miert?
Tenyleg, ha ugy vesszuk, miert? Vallat vontam.
— Tudod, nemely vadallatok keptelenek rabsagban szaporodni.
— Mar megint ezzel jossz! — haborodott fol a leany. — Mifele rabsagrol beszelsz? Orvendened kene azon, hogy ilyen. Szvetlana a Fenypartiak buszkesege lesz. Te fedezted fol elsokent, s rad volt szukseg ahhoz, hogy megmenekuljon.
— De miert? A Setettel folytatando soron kovetkezo utkozet kedveert? Egy folosleges utkozetert?
— Anton, most mar tenyleg ugy beszelsz, mint egy Setet. De hisz szereted ot! Hat ne kovetelj es ne varj semmit cserebe! Ez a Feny utja!
— Ott, hol a szeretet vegzodik, kezdodik a Feny s a Setet.
A leany szolni se tudott a folhaborodastol. Szomoruan ingatta a fejet. Kedvetlenul szolalt meg:
— Legalabbis megigerhetned…
— Attol fugg, mit.
— Hogy megfontolt leszel. Hogy megbizol folottes tarsaidban.
— A felet bevallalom.
Tigrincs folsohajtott. Kedvetlenul ejtette ki:
— Ide figyelj, Anton… alighanem ugy veled, hogy egyaltalaban nem ertelek. Ez nem igy van. Hisz en sem akartam alakvalto-magus lenni. Meglehetosen komoly kepessegekkel birtam a gyogyitas teren.
— Tenyleg? — neztem ra csodalkozva. Soha nem gondoltam volna.
— Igen, igen — erositette meg konnyeden a leany. — Am amikor eljott a dontes ideje, hogy mely iranyba fejlodjenek eroim, a fonok magahoz hivatott. Sutiztunk teazas kozben. Nagyon komolyan elbeszelgettunk, akar a felnottek, noha egeszen csitri voltam, Juljanal is fiatalabb. Arrol, mire is van szuksege a Fenynek, kiben van hiany az orsegnel, s en mit erhetek el. S abban maradtunk, hogy a harci transzformacios kepessegeimet kell fejlesztenem, akar minden mas rovasara is. Eleinte nagyon nem tetszett. Tudod, mennyire fajdalmas atvaltozni?
— Tigrisse?
— Nem, tigrisse nem nagy ugy, visszaalakulni nehez. De kibirtam. Azert, mert hittem a fonoknek, mert megertettem, hogy igy helyes.
— Es most?
— Most mar orulok — felelte hevvel a leany. — Ahogy elkepzelem, mitol lettem volna megfosztva, s mivel foglalkoznek most. Mindenfele fuvecskek, igezetek, elferdult pszichomezokkel valo veszkodes, fekete forgetegek es buvoletek semlegesitese…
— Ver, fajdalom, felelem, halal — szolaltam meg fennhangon. — Egyideju harc a valosag ket-harom sikjan. Kiterni a tuz elol, vert kortyolni, sok vihart latni.
— Ez haboru.
— Igen, bizonyara az. De pont neked kell az elen jarni?
— Valakinek csak kell. Es, vegso soron, ilyen hazam se lenne kulonben. — Tigrincs korbemutatott kezevel a szoban. — Magad is tudod, gyogyitassal nem lehet sokat keresni. Ha teljes gozzel gyogyitasz, masvalaki meg nekiall megallas nelkul gyilkolaszni.
— Jo itt — jegyeztem meg egyeterton. — Gyakran szoktal itt tartozkodni?
— Mikor hogy.
— Az a sejtesem, hogy nemigen. Egyik ugyeletet a masik utan vallalod el, pont a surujebe maszol.
— Ez az en utam.
Bolintottam. Vegul is mi vagyok en? Megszolaltam:
— Igen, igazad van. Alighanem elfaradtam. Ezert hordok ossze mindenfele badarsagot.
Tigrincs gyanakvon pillantott ram, nyilvanvaloan csodalkozott gyors kapitulaciomon.
— A poharammal kell maradnom — tettem hozza. — Alaposan be kell rugnom egymagamban, hogy az asztal ala csuszva aludjak el, s fejfajassal ebredjek. Akkor rogton megkonnyebbulok.
— Nosza! — szolalt meg hangjaban arnyalatnyi figyelmesseggel a varazslono. — Hisz mi masert jottunk volna itt ossze? A barszekreny nyitva van, valassz izlesed szerint! Vagy pedig menjunk ki a tobbiekhez! Netan maradjak veled tarsasagnak?
