meg csak egy egyszeru hadnagy vagyok. Adj parancsot, de az aztan hatarozott parancs legyen. Mondd meg, mit tegyek?
Csak most vettem eszre, hogy a nappaliban csond honol, s mindenki bennunket hallgat. De most mar ugyis mindegy volt.
— Ha ugy rendelkezel, hogy menjek az utcara Seteteket olni? Nekivagok. Eleg rosszul muvelem ezt, de nagyon-nagyon fogok igyekezni! Ha ugy rendelkezel, hogy mosolyogva Jotetemenyeket osztogassak az embereknek? Nekivagok. Csakhogy ki felel a Gonoszert, melynek ezaltal szabad utat adok? Jo es Gonosz, Feny es Setet — igen, egyre csak hajtogatjuk ezeket a szavakat, mikozben az ertelmuk elmosodik, ugy lobogtatjuk oket, mintha zaszlok lennenek, es azzal hagyjuk, hogy ott rothadjanak meg esoben-szelben. Akkor hat adj egy uj szot nekunk! Adj uj lobogokat! Rendelkezz: hova menjunk es mit csinaljunk?!
Remegni kezdett az ajka. Elharaptam a szot, de mar tul keso.
Szvetlana zokogott, arcat a tenyerebe temetve.
De hat mit csinalok?
Vagy pedig tenyleg igaz, hogy leszoktunk a mosolygasrol, meg egymas kozt is?
Legyen bar szazszor is igazam, de…
Mit er az igazsagom, ha keszen allok arra, hogy akar az egesz vilagot megvedjem, am a mellettem levoket nem? Lecsendesitem a gyuloletet, de nem engedek szabad folyast a szeretetnek?
Folpattantam, atoleltem Szvetlana vallat, s azzal magammal huztam, ki a nappalibol. A magusok felrenezo tekintettel alltak. Meglehet, nem eloszor lattak ilyesfajta jelenetet. Meglehet, mindent ertettek.
— Anton… — Tigrincs teljesen nesztelenul bukkant fol mellettunk, megbokott, aztan kitart valami ajtot. Tekinteteben szemrehanyas es varatlan megertes keverekevel nezett ram. Aztan kettesben hagyott bennunket.
Egy percig mozdulatlanul alltunk, Szvetlana a vallamra borulva halkan sirdogalt, en pedig vartam. Most mar keso lenne barmit is mondani. Mar mindent elkottyantottam, amit csak lehetett.
— Megprobalom.
— Erre viszont nem szamitottam. Barmi masra: sertettsegre, valasz-kirohanasra, panaszaradatra, csak erre nem.
Szvetlana elvette konnyben azo arcarol a tenyeret. Megrazta a fejet, elmosolyodott:
— Igazad van, Antoska. Teljes mertekben. Egyelore csak panaszkodom es tiltakozom. Nyafogok, akar egy gyerek, es semmit sem ertek. Kozben meg beleutik orromat a tejbegrizbe, engedik, hogy megerintsem a tuzet, egyszoval arra varnak, hogy folnojek. Ezek szerint igy helyes. Megprobalom, es, adok majd uj lobogokat.
— Szveta…
— Igazad van — szakitott felbe. — De egy ici-pici igazsagom nekem is van. Csak persze nem abban, hogy elengedtem magam a tobbiek elott. A maguk modjan mulatoznak. S a maguk modjan harcolnak. Mara kimenot kaptunk, es nem szabad elrontani a tobbiek kedvet. Megegyeztunk?
Es most ujbol megereztem a falat. A lathatatlan falat, amely mindig is ott fog allni koztem es Geszer kozott, koztem es a felsobb vezetes tagjai kozt.
Azt a falat, amit ideje lenne mar folepiteni koztunk. A mai nap soran tulajdon kezemmel raktam le par sor hideg kristalyteglat.
— Bocsass meg, Szveta! — suttogtam. — Bocsass meg!
— Felejtsuk el! — szolt nagyon hatarozottan. — Inkabb felejtsuk el! Amig meg tudunk felejteni.
Vegre korulneztunk.
— Dolgozoszoba lenne? — talalgatta Szveta.
Konyvesszekrenyek pacolt tolgyfabol, a kotetek sotet uveg mogott. Egy tekintelyes iroasztal, rajta szamitogep.
— Igen.
— Tigrincs ugye egyedul el?
— Nem tudom — csovaltam a fejem. — Mifelenk nem illik kerdezoskodni.
— Minden valoszinuseg szerint egyedul el. Legalabbis jelenleg. — Szvetlana elovett egy zsebkendot, majd ovatosan konnyei folszarogatasahoz fogott. — Jo kis haza van. Menjunk, most mar ugyis mindenki kenyelmetlenul erzi magat.
A fejemet ingattam:
— Alighanem megereztek, hogy nem veszekszunk.
— Nem, nem tudtak. Itt minden egyes szoba le van arnyekolva, nem lehet athatolni a falakon.
A homalyba nezve en is eszrevettem a falakban rejtezo pislakolast.
— Most mar latom. Minden egyes nappal egyre erosebbe valsz.
Szvetlana elmosolyodott, egy kicsit feszulten, de buszkeseggel telten. Megszolalt:
— Kulonos. Minek arnyekolnad le a falakat mindenfele akadalyokkal, ha egyszer egyedul elsz?
— Es ugyan minek allitanal akadalyokat, ha nem vagy egyedul? — kerdeztem. Felhangosan, valaszt sem varva. Es Szvetlana nem is felelt.
Kijottunk a dolgozoszobabol, vissza a nappaliba.
A folallas, ha eppenseggel nem is siralomhazra emlekeztetett, de nem messze volt attol.
Vagy Szemjon, vagy pedig Ilja buzgolkodasanak koszonhetoen a szobat mocsarszagu nedvesseg ulte meg. Ignat Lenaval olelkezve banatosan tekingetett a korulotte levokre. Abszolut vidamsagparti volt — minden egyes megnyilatkozasaban, s barmely veszekedes avagy feszultseg ugy hatott ra, mintha kest forgatnanak a sziveben. A kartyasok az egyetlen kartyalapra meredtek, amely tekintetuk hatasara ott rangatodzott, tekergett az asztalon, szinet es erteket valtogatva… A szemmel lathatolag neheztelo Julja halkan faggatta valamirol Olgat.
— Toltene valaki? — kerdezte Szveta, mikozben a kezemet fogta. — Hat nem tudjatok, hogy a hisztik ellen a legjobb gyogymod fel deci konyak?
Az ablaknal elarvultan alldogalo Tigrincs sietosen a barszekrenyhez lepett. Csak tan nem vette magara veszekedesunk kirobbanasanak okat?
Szvetaval fogtunk egy-egy pohar konyakot, azzal demonstrativan koccintottunk es megcsokoltuk egymast. Elkaptam Olga pillantasat: nem orvendett, nem szomorkodott, hanem kifejezetten erdeklodo volt. Es egy ici-picit irigykedo. Raadasul ezt az irigyseget nem a csok valtotta ki.
Egyszeriben valamiert rossz erzesem tamadt.
Mintha kijottem volna egy labirintusbol, ahol azelott hosszu napokig es honapokig koboroltam. Kijottem, hogy aztan megpillantsam a kovetkezo katakombaba vivo bejaratot.
2. FEJEZET
CSAK ket ora mulva nyilt modom arra, hogy negyszemkozt is beszelhessek Olgaval. A muri, akarmilyen kenyszeredettnek is tunt Szvetlana szemeben, mar az udvaron folytatodott tovabb. Szemjon kezelte a kerti parazsas sutotalat, osztogatta a saslikokat, melyek oly sebesen keszultek el, hogy abbol egyertelmu volt: magikus kozbeavatkozas esete valoszinusitheto. Mellette pedig, az arnyekba ket rekesz szaraz borocska is helyet kapott.
Olga Iljaval csevegett baratian, mindkettejuk kezebe egy-egy saslikos nyars es borospohar. Fajo szivvel, de muszaj volt felbeszakitanom az idillt…
— Olja, beszelnunk kell — mondtam hozzajuk lepve. Szvetlana teljesen belemerult a Tigrinccsel folytatott vitaba: a lanyok nagy hevvel targyaltak ki az Orseg hagyomanyos ujevi karnevaljat — a hosegrol ezen temara holmi szeszelyes noi logika alapjan valtottak. A leheto legalkalmasabb pillanat.
— Bocsass meg, Ilja! — A varazslono szettarta karjat. — Majd meg folytatjuk, rendben? Nagyon erdekesek a nezeteid a SZU folbomlasanak okairol. Meg ha nincs is igazad.
A magus diadalmas mosollyal tavozott.
— Kerdezz csak, Anton! — folytatta egyazon hangsullyal Olga.
— Azt is tudod netan, mirol kerdezlek?
— Sejtem.
Korulneztem. Senki sem volt a kozelunkben. Meg tartott a vityillopiknik azon nem tul hosszu pillanata, amikor
