es nagy emberek, hazmesterek es elnokok, bunozok es rendorok. Bennuk pislakol a Feny, amely aztan elteto melegge avagy halalhozo tuzvessze lehet…
Nem hiszek!
Lattalak mar benneteket, mindahanyatokat. Hazmestereket es elnokoket, bunozoket es zsarukat. Lattam, hogy verik meg anyak a fiaikat es hogy eroszakoljak meg apak tulajdon lanyaikat. Lattam, hogy zavarjak el otthonukbol fiak az anyjukat, s hogy mergezik meg arzennal a lanyok tulajdon apjukat. Lattam, mikepp uti arcul az elobb meg mosolygo ferj allapotos feleseget azutan, hogy a vendegek utan becsukodott az ajto. Lattam, mikepp olelgeti es csokolja mohon a feleseg a piautanpotlasert boltba sieto ferje legjobb baratjat rogton azutan, hogy becsukodott az ajto. Osszessegeben nagyon egyszeru ez — latni. Csupan tudni kell nezni. Ezert van az, hogy mielott megtanitanak, mikepp nezzunk a homalyba — megtanitanak, hogy ne nezzunk.
Es mi megis egyre csak nezunk.
Oly gyongek, keveset elnek, es annyi mindentol felnek. Nem lehet oket ezert megvetni, sem bunos modon gyulolni. Csakis szeretni lehet oket, sajnalni es ovni. Ez a mi munkank es kotelessegunk. Mi vagyunk — az Orseg.
Nem hiszek!
Senkit sem kenyszerithetsz arra, hogy aljas tettet kovessen el. Nem taszithatod a sarba, hisz csakis onmaguktol lepnek a sarba. Akarmilyen is legyen korulottuk az elet, nincs mentseg es nem is varhato. De megis — keresnek es talalnak is mentsegeket. Minden embert erre tanitottak, es mindegyikuk buzgo tanitvanynak bizonyult.
Mi pedig, valoszinusithetoen csupan a legjobbak legjobbjai vagyunk.
Igen, persze, igen, hogyne — voltak, vannak es lesznek olyanok, akik nem valtak Masfeleve, de sikerult Embernek maradniuk. Csak hat kevesen vannak, oly kevesen. Vagy tan lehet, hogy csak felunk figyelmesebben is megnezni oket? Felunk meglatni azt, ami elenk tarulhat?
— Ertetek lenne erdemes elni? — kerdeztem. Az erdo hallgatott, jo elore egyetertve barmely szavammal.
Miert kell mindent folaldoznunk? Magunkat es azokat is, akiket szeretunk?
Azokert, akik errol soha nem szereznek tudomast es mindezt nem ertekelik?
Ha pedig megis megtudjak, az egyetlen, ami jutalmunk lehet — egy csodalkozo fejmozdulat es az alabbi folkialtas: „Luzerek!”
Meglehet, egyszer talan erdemes lenne az emberiseg ele tarni, kik is azok a Masfelek? Hogy mire kepes egyes-egyedul egy Masfele, akit nem kot guzsba a Megallapodas, es kitepi magat az Orsegek felugyelete alol?
Meg el is mosolyodtam, amint magam ele kepzeltem a latvanyt. Ugy egeszeben a latvanyt, s nem magamat benne: hisz engem eleg hamar leallitananak. Mint barmely Hatalmas Magust vagy Hatalmas Varazslonot, akik arra vetemednek, hogy megsertsek a Megallapodast, es a vilag ele tarjak a Masfelek titkat.
Az lenne am a ramazuri!
A Kremlben vagy a Feher Hazban landolo urlenyek hire sem lenne kepes folulmulni ezt…
Persze, hogy nem.
Ez azonban nem az en utam.
Es leginkabb azert, mert nem vagyom vilaguralomra, sem pedig vilagmeretu riadalomra.
Csakis egyet akarok: hogy a not, akit szeretek, ne kenyszeritsek arra, hogy folaldozza magat. Mert a Hatalmasok utja — eppenseggel az aldozathozatal. Azon iszonytato erok, melyekkel birnak, maradektalanul kicserelik oket.
Mi mindannyian — nem vagyunk egeszen emberek. De legalabb emlekszunk, hogy emberek voltunk. Es kepesek vagyunk orulni es bankodni, szeretni es gyulolni. A Hatalmas magusok es varazslonok tullepnek az emberi erzelmek hatarain. Velhetoen nekik is megvannak a maguk erzelmei, csakhogy azok meg szamunkra folfoghatatlanok. Meg Geszer, aki pedig osztalyon foluli — meg o sem Hatalmas. Olga akarhogy is igyekezett, csak nem tudott Hatalmassa lenni.
Valamit elszurhattak. Nem tudtak vegigcsinalni a Setettel vivott grandiozus hadmuveletet.
Most pedig keszen allnak egy ujabb jeloltet a melysegbe vetni.
Azon emberekert, akik tesznek a Fenyre es Setetre.
Minden kort megfuttatnak vele, amit egy Masfelenek be kell jarnia. Erovel mar a harmadik osztalyba emeltek, most pedig bepotoltatjak vele tudatilag is a lemaradasokat. Meghozza folottebb gyors tempoban.
Alighanem ebben a lathatatlan cel fele torekvo eszement hajszaban nekem is megvan a magam szerepe. Geszer mindent folhasznal, ami csak a keze ugyebe kerul, engem is beleertve. Akarmit is tettem: vampirvadaszat, Duvad hajkuraszasa, Olga kulalakjaban erintkeztem Szvetaval — mindez a fonok jatszmajaban kapott ertelmet.
S akarmit is tegyek most — velhetoen ez is figyelembe vetetik.
Egyetlen remenyem, hogy meg Geszer sem kepes mindent elore kitalalni.
Hogy ralelek arra az egyetlen cselekedetre, amely dugaba donti a tervet. A Feny eroinek nagy tervet.
Es mindekozben Gonoszat sem teremt. Mert ellenkezo esetben a homaly var ram.
Szvetlanara pedig igy is, ugy is — a nagy szolgalat.
Azon kaptam magam, hogy egy osztover lucfenyo torzsehez szoritott arccal alldogalok. Allok es kozben oklommel a fat csepelem. Csak ugy, mergemben vagy banatomban. A kezem mar veresre sebesedett, mire abbahagytam. Am a hang nem maradt abba. Az erdobol jott, a magikus hatarvonal legszelerol. Ugyanazok a ritmikus utesek, ideges perges.
Lehajolva rohantam a fak kozt, mint a jatekba belemelegedett egyszeri paintballos. Nagyjabol sejtettem, mit fogok latni.
Egy kis tisztason szokdecselo tigrist pillantottam meg. Egesz pontosan nostenytigrist. Fekete-narancs irhaja ragyogott a folkelo nap sugaraiban. A nostenytigris nem latott meg, most senkit es semmit nem vett eszre. A fak kozott cikazott, pengeeles karmai nyoman csak ugy ropultek a hancsok. A lucfenyokon feher hegek fakadtak. Idonkent a nostenytigris megdermedt, majd hatso labara agaskodva nekiallt karmaival szantani a torzseket.
Lassan megindultam visszafele.
Mindegyikunk ugy pihen, ahogy tud. S mindegyikunk nem csupan a Setettel vivja harcat, hanem a Fennyel is. Mert az bizony neha elvakit.
Csak nem kell sajnalni bennunket: nagyon, de nagyon buszke alkat vagyunk. A Jo es Gonosz vilaghaborujanak katonai, az orok onkentesek.
4. FEJEZET
A FIATALEMBER oly hatarozottan lepett be az etterembe, mintha minden reggel idejarna reggelizni. Ez persze nem felelt meg a valosagnak.
Rogton arrafele vette az iranyt, ahol az asztal mogott egy kozeptermetu, kreol boru ferfi uldogelt, akivel mintha mar regota ismerosok lennenek. Mellesleg ez sem volt igaz. Az utolso lepesnel konnyed mozdulattal terdre ereszkedett. Nem rogyott ossze, nem borult arcra — nyugodtan leereszkedett, mikozben nem veszitette el meltosagat es a hata sem gornyedt meg.
Az arra halado pincer nyelt egyet, es elfordult. Latott mar cifra dolgokat, es nem csak effajta semmisegeket, marmint hogy egy bandita-csicska ily modon fejezi ki szolgalelkuseget a „keresztapa” elott. Igaz, a fiatalember eppenseggel nem tunt csicskanak, s a ferfi sem bandavezernek.
A kellemetlensegek, melyeket megorrontott, joval komolyabbnak tuntek, mint egy banditak kozti leszamolas. Nem tudta, hogy pontosan mi varhato, de erezte — leven maga is Masfele volt, meg ha nem is hasonult.
Egy szempillantas mulva teljesseggel meg is feledkezett a latottakrol. Valami homalyos erzes nyomta ugyan a szivet, de hogy mi — arra mar nem emlekezett.
— Kelj fol, Aliser! — szolt halkan Geszer. — Kelj fol! Mifelenk ez nem jarja.
A fiatalember folkelt terdelo helyzetebol es helyet foglalt az Ejszakai Orseg fejevel szemben. Bolintott:
— Felenk sem. Most mar nem. Am az apam arra kert, hogy essem terdre elotted, Geszer. Regimodi volt. Leterdelt volna. De most mar nem teheti.
— Tudod, hogy esett el?
