5. FEJEZET
TIGRINCS motorja jofelenek bizonyult, mar ha ezzel a meglehetosen kifejezestelen szoval egyaltalan illetni lehet egy Harleyt. Alapmodell volt ugyan — de akkor is vannak a Harley Davidsonok, es van az osszes tobbi motorkerekpar…
Fogalmam sem volt, miert kellett egyaltalan Tigrincsnek, mert ahogy elneztem, evente 1-2 alkalommal hasznalhatta. Velhetoen ugyanazert, amiert a hatalmas csaladi haz, ahol a varazslono csak hetvegenkent tartozkodott. Viszont mar delutan ketto elott a varosban voltunk.
Szemjon virtuoz modjara kormanyozta a sulyos ketkereku masinat. En aztan nem tudnam utanacsinalni, akkor sem, ha aktivalnam a memoriamban lapulo „extrem keszsegek”-et es atneznem a valosag elagazasait. Csak akkor tudnek nagyjabol ugyanakkora sebesseggel haladni, ha alaposan nyakara hagnek a tartalekolt Eronek. Szemjon viszont egyszeruen csak kormanyozta a motort — es csupan annyiban volt tobb egy emberi sofornel, hogy nagyobb tapasztalattal rendelkezett.
A levego meg szazkilometeres sebesseg mellett is izzott. A szel forro-erdes torulkozo gyanant paskolta az arcomat. Mintha egy kalyha tuztereben szaguldottunk volna — egy vontatottan vanszorgo, a napon ropogosra sult kocsikkal teli, vegtelen aszfaltmezon. Vagy haromszor mar azt hittem, hogy belerohanunk valamelyik autoba, vagy egy elozekenyen elibenk ugro oszlopon kotunk ki.
A szornyethalastol persze nem kellene tartanunk, a tobbiek megereznek, ertunk jonnenek, az utolso cafatig osszeraknanak bennunket, de akkor se lenne tul kellemes erzes…
Vegul is rendkivuli esemenyek nelkul ertuk el celunkat. A korgyuru utan Szemjon vagy otszor is bevetette a magiat, de csakis azert, hogy a kozlekedesrendeszetiek figyelmet elterelje.
A cimet meg se kerdezte Szemjon, noha egyszer se jart nalam. A kapualjnal fekezett, leallitva a motort. A jatszoteren olcso sort vedelo kamaszok rogvest elhallgattak, es a motorkerekpart kezdtek stirolni. Jo dolog ilyesfajta egyszeru es vilagos abrandokkal birni az eletben, mint teszem azt: sor, extasy a dizsiben, belevalo baratno — meg egy Harley a feneked alatt.
— Reg tamadt mar jovobelatosdid? — kerdezte Szemjon.
Osszerezzentem. Oszinten szolva kulonosebben nem terjesztettem magamrol, hogy egyaltalaban szoktak lenni jovobe latasaim.
— Eleg reg.
Szemjon bolintott. Foltekintett az ablakaimra. Nem allt le pontositani, hogy miert is kerdezte ezt.
— Esetleg folmenjek veled?
— Ide figyelj, most ugy nezek ki, mint egy szende leanyka, akit egesz az ajtajaig illik kiserni?
A magus elvigyorodott:
— Leszel szives nem osszekeverni engem Ignattal. Rendben, minden ures. Legy ovatos!
— Miben?
— Hat mindenben.
Folbogette a motort. A magus a fejet csovalta:
— Valami beindult, Anton. Kozeleg. Legy ovatos!
Helybol startolt, mialtal a nezoseregletet alkoto ifjusag koreben hangos tetszesnyilvanitast aratott, majd konnyeden atsiklott a parkolo Volga meg egy lassan araszolo Zsiguli kozti szuk nyilasban. A nyomaba nezve a fejemet csovaltam. Nem kell ahhoz a jovobe latni, hogy megjosoljam: Szemjon egesz nap Moszkvaban fog koricalni, aztan meg valami rockercsapathoz verodik es negyedora alatt ugy beepul kozejuk, hogy aztan egesz legendakort indit utjara az orult oreg motorosrol…
Legy ovatos…
Miben?
De leginkabb: miert?
Beleptem a kapualjba, gepiesen bepotyogtem a kapunyito kodot, hivtam a liftet. Reggel meg havaj volt, haverok — de jo is volt…
Minden megvan tovabbra is, csak mar en nem vagyok ott.
Azt beszelik, hogy amikor egy Fenyparti magus elveszti az erejet, azt mindig affele „folvillanasok” kiserik, akarcsak a betegeknel, ha kozeleg az epilepszias roham. Teszem azt holmi folos eropocsekolas, mint a legyek tuzgolyobisokkal valo irtasa avagy a harci igezetek bevetese reven megvalosulo tuzifa-hasogatas. Szeretteinkkel valo osszeveszes. Varatlan osszeszolalkozasok egyes baratainkkal, es ugyanolyan varatlan osszeborulasok masokkal. Mindez kozismert, es mindannyian tudjuk, mivel vegzodik a Fenypartiak erovesztese.
Legy ovatos…
Az ajtohoz leptem es a kulcsomert nyultam.
Csakhogy az ajto nyitva volt.
Rajtam kivul csak a szuleimnek volt kulcsa a lakasomhoz. Ok azonban soha nem allitottak volna be Szaratovbol anelkul, hogy elotte ne szoltak volna. Meg aztan en is megereztem volna jo elore erkezesuket.
Egy mezei betoro az eletben nem probalkozna be a lakasommal, mar a kuszobon megakasztana egy egyszeru kis jelecske. A Masfelek szamara is leteznek sajatos akadalyok. Es ezek meghaladasa csakis az Ero kerdese. Am a riasztoberendezesnek mukodesbe kellett volna lepnie!
Ott alltam es az ajto meg az ajtofelfa kozti keskeny rest meregettem, a rest, amelynek nem lett volna szabad ott lennie. Beneztem a homalyon keresztul — de semmit se lattam.
Nem volt nalam fegyver. A pisztolyom a lakasban van. A tucatnyi harci amulett ugyszinten.
Az eloirasok szerint kene cselekedni. Amennyiben az Ejszakai Orseg munkatarsa magikus vedelem alatt allo lakoingatlana teruleten megvalosulo illetektelen behatolast eszlel, koteles az ugyeletes muveletist, illetve gyamot ertesiteni, minekutana…
Eleg volt elkepzelnem, hogy Geszerhez fogok esdekelni, aki alig ket oraja csak ugy mellekesen szetszorta az egesz Nappali Orseget, es menten elment a kedvem holmi eloirasszeru cselekedetektol. Ujjaimbol oly alakzatot formaztam, mely a „lefagyasztas” igezesenek gyors elohivasat tette lehetove. Velhetoen Szemjon latvanyos gesztusanak hatasara.
Legy ovatos?
Beloktem az ajtot, azzal beleptem a sajat, am egy pillanat alatt idegenne lett lakasomba.
Es csak miutan beleptem, tudatosodott bennem, kinek lehetett eleg ereje, folhatalmazasa avagy banalisan szolva pofatlansaga ahhoz, hogy meghivas nelkul jojjon a hajlekomba.
— Jo napot, fonok! — mondtam, es beneztem a dolgozoszobaba.
Ha ugy vesszuk, egyvalamiben azert nem tevedtem.
Az ablak melletti fotelban ulo Zavulon meglepve vonta fol szemoldoket. Felretette az altala olvasott „Argumenti i fakti”[47] ujsagot. Akkuratusan levette vekony aranykeretes szemuveget. Es csak ezek utan felelt:
— Jo napot, Anton. Tudod, meglehetosen orulnek annak, ha a fonokodnek tudhatnam magam.
Es kozben mosolygott — az osztalyon feluli Setet magus, a moszkvai Nappali Orseg feje. Mint altalaban, most is egy kifogastalanul szabott oltonyt viselt, melyet mintha raontottek volna, mindehhez pedig egy halvanyszurke inget. Egy osztover, rovidre nyirt haju, meghatarozhatatlan koru Masfele.
— Tevedtem — mondtam. — Mit csinalsz itt?
Zavulon vallat vont:
— Fogd az amulettet. Valahol itt van az asztalban, erzem.
Az asztalhoz lepve kihuztam a fiokot, majd pedig kezembe vettem a rezlancon fuggo csontamulettet! Az oklombe szoritottam — es rogvest megereztem, ahogy az amulett melegedni kezdett.
— Zavulon, nincs tobbe hatalmad folottem.
A Setet magus biccentett:
— Rendben. Nem szeretnem, ha ketsegeid lennenek tulajdon biztonsagod felol.
— Mit csinalsz egy Fenyparti hazaban, Zavulon? Jogomban allna a Torvenyszekhez fordulni.
— Tudom. — Zavulon szettarta a karjat. — Mindent tudok. Nincs igazam. Ostoba vagyok. Leegetem magam es leegetem a Nappali Orseget is. De nem mint ellenseg jottem most hozzad.
Hallgattam.
