Egy percnyi csond allt be. A maglya mukodott, hangtalanul, mint mindig. Az acelgerendak kozott megjelent a Doktor sotet szakallal keretezett, sapadt arca.
— Igazan? — mondta.
Senki sem valaszolt. A muszereket neztek, mintha nem tudnanak betelni a mutatok latvanyaval, amelyek rezzenes nelkul munkahelyzetben alltak.
— Igazan? — ismetelte a Doktor. Hangtalanul nevetni kezdett.
— Ez meg mi?! — szolt ra mergesen a Kibernetikus.
— Hagyd mar abba!
A Doktor felkapaszkodott, leult a Fizikus melle, es nezni kezdte a muszereket a tobbiekkel egyutt.
Senki sem tudta, meddig ultek igy.
— Ide figyeljetek — szolalt meg fiatalos, uj hangon a Doktor. Mindenki ranezett, mintha alombol ebredtek volna. — Meg sohasem voltam ilyen boldog — suttogta, es elforditotta a fejet.
NEGYEDIK FEJEZET
Alkonyatkor a Koordinator es a Mernok felment a szabadba friss levegot szivni. Leultek a kiszort fold sancara, es neztek az eppen lenyugvo, rubinvoros napkorongot.
— Nem hittem volna — dunnyogte a Mernok.
— En sem.
— Ez a maglya… nem rossz darab, mi?
— Egesz rendes holmikat gyartunk a jo oreg Foldon.
— No de hogy ezt kibirta!
Egy darabig hallgattak.
— Kezdetnek mindenesetre szep — szolalt meg a Koordinator.
— Kicsit tul idegesen dolgoznak — jegyezte meg a Mernok. — Pedig ez maratoni munka, hiszen tudod… Magunk kozt szolva, korulbelul a szazadreszet vegeztuk el annak, ami ahhoz kell, hogy…
— Tudom — felelte nyugodtan a Koordinator. — Egyebkent meg az se biztos, hogy…
— A gravimetrikus vezerlesre gondolsz?
— Nem csak arra. A kormanyfuvokak, az egesz also fedelzet.
— Megcsinaljuk.
— Meg.
A Mernok pillantasa, amely tetovan koszalt a tajon, hirtelen megpihent egy hosszukas, alacsony foldkupacon a domb csucsa kozeleben.
Ott astak el az Eden-lako maradvanyait.
— Egeszen megfeledkeztem rola… — mondta csodalkozva. — Mintha egy evvel ezelott tortent volna. Te is?
— En nem. Egesz ido alatt ora gondoltam.
Amiatt, amit a Doktor a tudejeben talalt.
— Micsoda? Ja persze, emlitett valamit. Mi volt az?
— Egy tu.
— Tu?!
— Az is lehet, hogy nem tu. Megnezheted. Elrakta egy kis uvegbe, ott van a konyvtarban. Egy vekony csovecske letorott darabja, a hegye ferden metszett, mint az injekcios tuke.
— Mi az ordog lehet?…
— Sejtelmem sincs.
A Mernok felallt.
— Tudod, mi a furcsa? Magam sem ertem, miert, de alig erdekel a dolog. Hogy oszinte le-gyek, tulajdonkeppen egy cseppet sem erdekel.
Ugy erzem magam, mint indulas elott, erted?
Vagy mint egy repuloutas, aki par percre kiszallt egy idegen repuloteren, elvegyult az ottani lakosok tomegeben, tanuja lett valami furcsa, erthetetlen jelenetnek, de tudja, hogy o nem tartozik oda, par perc mulva elrepul, es ezert valahogy nagyon tavolrol, idegenul es kozonyosen nezi mindazt, ami korulotte folyik.
— Mi nem repulunk el egyhamar…
— Tudom, de megis igy erzem.
— Menjunk vissza, Addig nem fekhetunk le, amig ki nem csereljuk valamennyi ideiglenes alkatreszt. A biztositokat is be kell szerelni. Aztan mehet a maglya uresjaratban.
— No jo, gyerunk.
Az ejszakat az urhajoban toltottek, a kis lam-pakat egve hagytak. Idonkent felebredt valamelyikuk, felalomban odapillantott, egnek-e a lam-pak, es megnyugodva aludt el ujra. Reggel frissnek es erosnek ereztek magukat. Eloszor a legegyszerubb takarito felautomatat inditottak be.
A gep tizpercenkent elakadt, mert befurodott a mindent elborito romhalmazokba. A Kibernetikus, szerszamokkal felszerelve, kovette a masinajat, kirangatta, mint egy tacskot a rokalyukbol, eltavolitotta azokat a roncsdarabokat, amelyek tul nagynak bizonyultak a felautomata szivotorka szamara, es megint bekapcsolta a gepet. A felautomata bugva nekirontott a kovetkezo romhalmaz-nak, adazul belefurta magat, es minden kezdodott elolrol. Reggeli utan a Doktor kiprobalta a vil-lanyborotvajat, de frissen borotvalkozva eleg furcsan festett: arca.felso reszet barnara egette a nap, also resze pedig teljesen feher maradt. Olyan volt, mintha barna alarcot viselne. A tobbiek kovettek a peldajat. Alig ismertek ra egymasra, mert csak most derult ki, milyen sovany, beesett az arcuk.
— Jobban kell taplalkoznunk — szogezte le a Vegyesz. Elborzadva nezte magat a tukorben.
— Mit szolnal egy adag friss vadpecsenyehez? — javasolta a Kibernetikus.
A Vegyesz osszerazkodott.
— Jo kis otleteid vannak. Ne is beszelj rola.
Csak most jutott megint eszembe. Pedig vele al-modtam…
— Azzal az allattal?
— A fene tudja, allat-e.
— Hat mi lenne?
— Hogy tudna egy allat beinditani egy generatort?
A tobbiek hallgattak a beszelgetest.
— Megallapitottak, hogy a fejlodes magasabb fokan minden leny kitalal valamifele ruhazatot — mondta a Mernok —, ez a dupla joszag pedig meztelen volt.
— Hogy mondtad? Meztelen? — vetette kozbe a Doktor.
— Miert?
— Mert egy tehenrol vagy majomrol nem mondanad, hogy meztelen.
— Mert azoknak szoruk van.
— A vizilonak vagy a krokodilnak nincsen szore, megsem nevezned meztelennek.
— No es? Igy jott a szamra.
— Eppen errol van szo.
Hallgattak egy darabig.
— Mindjart tiz ora — szolalt meg a Koordinator. — Jol kipihentuk magunkat. Tehetnenk egy kirandulast, masfele, mint a multkor. A Mernok azt mondta, elokesziti a sugarvetoket. Keszen vannak?
— Ot darabunk van, mind feltoltve.
— Jol van. A multkor eszak fele mentunk, hat induljunk most keletnek. Fegyvert viszunk, de persze lehetoleg nem hasznaljuk. Kulonosen ha ezekkel a… duplakkal talalkoznank, ahogy a Mernok nevezte oket.
— Duplak? Duplak? — ismetelte meg a Doktor elegedetlenul, mintha a szot izlelgetne. — Nem talalom szerencses elnevezesnek, de eppen ezert biztosan rajtuk ragad. Ez mindig igy szokott lenni.
— Rogton indulunk? — kerdezte a Fizikus.
