— Az lesz a legjobb. Csak bebiztositjuk a csapoajtot, nehogy ujabb meglepetesek erjenek.
— Es nem mehetnenk a jargannyal? — kerdezte a Kibernetikus.
— Hat… nemigen. Legalabb ot orara lenne szuksegem, hogy rendbe hozzam — mondta a Mernok.
— Vagy halasszuk holnapra a kirandulast?
A halasztashoz azonban senkinek sem volt kedve — igy hat nekivagtak az utnak, tizenegy korul, mert meg a felszerelest is ossze kellett kesziteni.
Bar ezt senki sem javasolta, megis mintha osszebeszeltek volna, parosaval mentek, nem messze egymastol, es a Doktor, az egyetlen, akinek nem jutott fegyver, a kozepso parba kerult. Lehet, hogy a talaj volt alkalmasabb a gyaloglashoz, vagy talan frissebben meneteltek — eleg az hozza, hogy egy ora sem telt el, es mar nem lattak maguk mogott a raketat. A videk lassacskan megvaltozott.
Egyre tobb karcsu, szurke “kehely” emelkedett az egnek, ezeket gondosan elkerultek, a tavolban pedig feltuntek a hegyek: eszak fele kopasz kupok emelkedtek ki a siksagbol eleg meredek lejtokkel es sziklafalakkal, az elottuk magasodo hegyeket viszont a talajnal sotetebb novenyzet foltjai tarkitottak.
Lepteik alatt csenevesz novenykek zorogtek — olyan szurkek, mintha hamu boritana oket, de ez volt a termeszetes szinuk; feherrel erezett hajtasaikon apro, gyongyszeru holyagocskak nottek.
— Tudjatok, mi hianyzik itt a legjobban? — szolalt meg a Fizikus. — A fu. A kozonseges fu.
Sohasem hittem volna, hogy ennyire… — egy darabig kereste a szot — ennyire kell az embernek…
A nap forron sutott. Amint a hegyekhez kozeledtek, tavoli, egyenletes nesz utotte meg a fuluket.
— Furcsa. Nincs szel, es megis szelzugast hal-lok — jegyezte meg a Vegyesz, aki az elso parban menetelt.
— Onnet jon — mutatta a mogotte gyaloglo Koordinator. — Ugy latszik, ott feljebb fuj a szel.
Nezzetek csak, hiszen ezek tisztara olyanok, mint a foldi fak!
— De mas a szinuk, es csillognak…
— Nem, ezek ketszinuek — szolt kozbe a Doktor, akinek kituno szeme volt. — Ket szint valto-gatnak: hol lilabbak, hol kekek, sargas arnyalat-tal.
A siksag elmaradt mogottuk. Talalomra elindultak egy tagas szurdokban, amelynek agyagos falarol egyre pergett a fold. A szurdok falat az arnyekban finom foltocskak boritottak, ezek kozelebbrol nezve mohafelenek vagy pokhalonak bizonyultak — a nezetek megoszlottak, mivel a kep-zodmenyek leginkabb meg gyengen a lejtohoz tapado, laza uvegvattacsomokra hasonlitottak. Az emberek most felneztek: vagy tizenot meterrel a fejuk folott, a szakadek peremen meglattak az elso facsoportot.
— Hiszen ezek egyaltalan nem fak! — kialtott fel csalodottan a Kibernetikus, aki a menet vegen haladt.
Amit faknak veltek, azok vastag, erosen csillogo, szinte zsirosnak tuno torzsek voltak sokretegu koronaval, amely egyenletesen luktetett: hol megduzzadt es sotetebb lett, hol meg elhalvanyult, es ilyenkor ezernyi apro nyilason atsutott rajta a nap.
Ezt a valtakozast ismetlodo, almos nesz kiserte, mintha valaki egy rugalmas anyaghoz szoritott szajjal azt suttogna: “fszszsz — hhaaa — ffsz… — hhaaa”. Mikor jobban megneztek a legkozelebbi fat, eszrevettek, hogy zegzugos agaibol banan hosszusagu holyagok nonek ki, tele bogyoszeru dudorokkal, amelyek hol felfuvodtak es elsotetedtek, hol lelappadtak, es ilyenkor vilagossa fakultak.
— Ez a fa lelegzik — mormolta amulva a Mernok.
Figyelmesen hallgatta a fentrol jovo, allando neszt, amely az egesz volgyet betoltotte.
— De figyeljetek csak: mindegyik mas utemben! — kialtott fel szinte boldogan a Doktor. — Minel kisebb, annal gyorsabban lelegzik. Ezek, ezek “tudofak”!
— No jo! Gyerunk tovabb! — noszogatta oket a Koordinator, aki mar elorement.
Kovettek. Az eleinte eleg szeles szurdok osszeszukult, nem tul meredeken folfele emelkedett, es vegul ket facsoport kozott kivezette oket egy kupolaszeru dombtetore.
— Ha behunyod a szemed, olyan, mintha a ten-gerparton allnal! Probald csak ki! — unszolta a Fizikus a Mernokot.
— Inkabb nem hunyom be a szemem — dormog-te a Mernok.
Menetiranyukat kisse megvaltoztatva, felertek a dombtetore. Hepehupas, sokszinu taj terult el alattuk: lelegzo fak olajzold es rot szint valtogato ligetei, agyagdombok mezsarga lejtoi meg a napfenyben ezustos, arnyekban szurkeszold mohaval boritott foltok. Az egesz videket vekony vonalak szeltek at minden iranyban. Ezek a keskeny csikok vegighuzodtak a volgykatlanok melyen, korul-jartak a hegyek szetagazo nyulvanyait; egyik voros volt, a masik majdnem feher, mint egy homokkal felszort osveny, a harmadik csaknem fekete, mintha salakcsik lenne.
— Utak! — kialtott fel a Mernok, de rogton hozzatette: — Nem, utnak tul keskenyek… Hat akkor mik lehetnek?
— A pokerdo utan lattunk ilyesmit: azt a pazsitcsikot — mondta a Vegyesz. Felemelte latcsovet.
— Nem, az mas volt — kezdte a Kibernetikus.
— Oda nezzetek! — Osszerezzentek a Doktor kialtasara.
Egy sarga csik folott, amely ket domb tagas nyergebol ereszkedett lefele, par szaz meterre toluk attetszo valami suhant el. Halvanyan csillogott a napfenyben, mint egy felig atlatszo, gyorsan forgo, kullos kerek. Amikor egy pillanatra az eg ele kerult, szinte egyaltalan nem latszott, es csak lejjebb, az agyagos domb labanal csillant fel, mint vilagosabb, orvenylo fenyfolt. Sebesen siklott az egyenes csik menten, elhaladt egy lelegzo liget elott, a kontraszt reven felragyogott a sotet facsoport elott, aztan eltunt egy tavoli volgy ka-pujaban.
A Doktor kicsit sapadtan, ego szemmel fordult tarsaihoz.
— Erdekes, mi? — mondta. Kivillantotta fogait, mintha mosolyogna, de a szemeben semmi vidamsag nem volt:
— Az ordogbe, otthon hagytam a messzelatomat! Mutasd a tiedet — fordult a Mernok a Kibernetikushoz. — Szinhazi latcso — morogta megvetoen, es visszaadta a messzelatot.
A Kibernetikus megmarkolta a sugarveto uveges agyat, es mintha a sulyat mericskelte volna.
— Azt hiszem… a fegyverzetunk eleg gyatra — bokte ki vegul habozva.
— Miert gondolsz rogton harcra?! — tamadt ra a Vegyesz.
Egy darabig szotlanul furkesztek a tajat.
— Tovabbmegyunk, nem? — szolalt meg kisse bizonytalanul a Kibernetikus.
— Hat persze — felelte a Koordinator. — Ni, ott van meg egy! Nezzetek!
A masodik csillogo korong, amely sokkal gyorsabban siklott az elsonel, kanyargos vonalat irt le a dombok kozott; olykor ugy remlett, hogy egeszen alacsonyan a fold felett repul, majd egy darabig egyenesen felejuk tartott, es ekkor teljesen elveszitettek a szemuk elol; csak amikor bekanya-rodott, akkor lattak meg ismet az elmosodott, kodosen fenylo, villamgyorsan forgo korongot.
— Jarmu ez, vagy mi a fene?… — dunnyogte a Fizikus. Egyre a fenyfoltot nezve, amely folyvast kisebb lett, es mar el is tunt a hullamzo erdok kozott, megfogta a Mernok karjat.
— Sajnos, csak a Foldon jartam egyetemre — mordult fel a Mernok, mintha valami hirtelen fel-bosszantotta volna. — Mindenesetre… — tette hozza habozva — a kozepen kidomborodik valami, mintha egy legcsavar agya lenne.
— Igen, a kozepen nagyon erosen csillog valami — erositette meg a Koordinator. — Mekkora lehet, mit gondolsz?
— Ha a lenti fak ugyanolyan magasak, mint azok, amelyeket az elobb lattunk… akkor legalabb tiz meter.
— Az atmeroje? En is igy gondolom. Legalabb tiz.
— Mind a ketto arrafele tunt el — mutatott a Doktor a tovabbi kilatast eltakaro, legmagasabb hegy- vonulatra. — Akkor mi is arrafele megyunk, igaz?
Elindult lefele a lejton, ures kezeit lobalva.
A tobbiek kovettek.
— Fel kell keszulnunk az elso kapcsolatra — mondta a Kibernetikus. Hol harapdalta az ajkat, hol megnedvesitette.
— Nem lathatjuk elore, hogy mi fog tortenni.
Nyugalom, megfontoltsag, onuralom — ennel tobbet egyelore nem hatarozhatunk el — mondta a Koordinator. — De talan jobb lesz, ha mas felallast valasztunk. Egy felderito elol, egy hatul.
Es kicsit jobban szetszakadozunk.
