egy keskeny nyilas valasztotta el oket, s abbol barazda futott ki a tisztasra. A barazda negyszogletes arokban vegzodott, az arkot a kidobalt agyagfold keretezte. Az emberek fold-be gyokerezett labbal alltak a suruben, a tisztas szelen, a lassan tekergo novenyszarak zizegve suroltak a ruhajukat, a furtos vegu indak lomhan vegigsimitottak a cipojuket, es mintegy kelletlenul visszahuzodtak. Ok csak alltak es neztek.
Az arok partjan tornyosulo, viaszsapadt halom elso pillantasra egy darabbol valo, puffadt tomeg-nek tunt. A szornyu buzben alig birtak lelegzetet venni. Szemuk lassacskan felismerte es megkulonboztette az egyes testeket. Nemelyik pupjaval folfele hevert, masok az oldalukon, a mellizmok resebol kilogtak a csenevesz, sapadt felsotestek, a kifordult, egymashoz szorult arcocskakkal, az egymashoz szorult, gyurott, nagy testek osszekeveredtek a butykos ujju vezna kezecskekkel — rengeteg ilyen kez logott tehetetlenul a puffadt oldalak mellett —, es sarga nedv csurgott le rajtuk.
A Doktor olyan gorcsosen szoritotta a mellette allok karjat, hogy felkialtottak volna, ha egyaltalan erzik.
Lassan elobbre leptek.
Szorosan egymas mellett maradva kozeledtek az arokhoz. Mar lattak, mi van benne. Az arok nagyon nagy volt.
A napfenyben csillogo, hig folyadek kover cseppjei lecsurogtak a viaszos hatakon, oldalakon, meggyultek a szem nelkuli, homoru arcok melyedeseben. Ugy remlett, meg a lehullo cseppek egyenletes csopogeset is halljak.
Osszerandultak: tavoli, erosodo sivitas hallatszott.
Egy pillanat alatt beugrottak a surube, atszakitva a novenyfalat. A foldre vetettek magukat, kezuk osztonosen megragadta a sugarveto agyat. Az indak meg hintaztak elottuk, amikor a fuggoleges korong halvanyan megcsillant a szemkozti fak kozott, es a levegot kavarva a tisztasra siklott.
Vagy tiz meterrel az arok elott lelassitott, de sivitasa meg elesebb lett, szeduletes gyorsasaggal, zugva hasitotta a levegot, megkerulte az arkot, kozelebb siklott hozza, hirtelen nagy tomeg fold repult a levegobe, voroses felhoje a fenyes korongot majdnem a feleig eltakarta, gorongyok zaporoztak a bozotra es a foldon lapulo emberekre, undorito, tompa hang hallatszott, mintha egy gigaszi sarkantyu egy halom nedves vasznat ha-sogatna, a forgo korong mar a tisztas tulso vegen jart, ismet kozeledett, kis ideig egy helyben forgott, remego sikja lustan hol jobbra, hol balra fordult, mintha becelozna magat, hirtelen felgyorsult, es az arok tulso oldalat eltakarta a nagy robaj kozepette felrepulo agyagfold felhoje. A korong zugott, egy helyben dulongelt, ugy remlett, mintha felfuvodna, mindket oldalan lattak a tukros domborulatot, a fak es novenyek kicsinyitett tukorkepet mutatta, belul megmozdult valami, egy medveszeru arnyek, az eles, vibralo hang hirtelen elhalkult, es a korong elszaguldott ugyanazon a barazdan, amelyen jott.
A tisztason most friss foldhanyas emelkedett, korulotte csaknem egy meter mely arok.
A Doktor nezett eloszor a tobbiek szemebe.
Lassan feltapaszkodtak, gepiesen levertek ruhajukrol a novenyfoszlanyokat es pokhaloszeru szalakat. Aztan, mintha osszebeszeltek volna, elindultak visszafele ugyanazon az uton, amelyen jottek. Mar regen maguk mogott hagytak az arkot, az erdot, az oszlopsort, mar a hegy oldalaban jartak, a villogo, tukorfalu kupola alatt, amikor a Mernok megszolalt:
— Hatha megis csak allatok?
— Es mi mik vagyunk? — mondta ugyanazon a hangon, mint a visszhang, a Doktor.
— Nem ugy ertem.
— Lattatok, ki ult abban a forgo korongban?
— En nem lattam benne senkit — mondta a Fizikus.
— Pedig volt. Ott a kozepeben… az valami utasfulke. A felulete csiszolt, de atenged valamennyi fenyt. Lattad? — fordult a Koordinator a Doktorhoz.
— Lattam. De nem vagyok benne biztos, illetve…
— Illetve — inkabb nem akarsz biztos lenni?
— Igen.
Tovabbmentek. Neman hagytak maguk mogott a legmagasabb hegyek lancat. Amikor a pataknal jartak, az erdo felol fenykorongok bukkantak fel.
Az emberek a foldre vagodtak.
— Jo szine van a ruhanknak — mondta a Ve-gyesz, amikor felalltak es tovabbindultak.
— De azert furcsa, hogy meg nem vettek eszre — jegyezte meg a Mernok.
A Koordinator, aki eddig hallgatott, hirtelen megallt.
— Az also RA vezetek ep, ugye, Henrik?
— Igen, ep. Miert?
— A maglyanak van tartaleka. Leengedhetunk egy kicsit az oldatbol.
— Akar husz litert is! — mondta a Mernok, es adaz mosoly deritette fel az arcat.
— Nem ertem — szolt kozbe a Doktor.
— Dusitott uranoldatot akarnak leereszteni, hogy feltoltsek az atomagyut — magyarazta a Fizikus.
— Urant?!
A Doktor elsapadt.
— Csak nem gondoljatok…
— Nem gondolunk semmit — felelte a Koordinator.
— Amiota
Majd kesobb gondolkodunk. Most…
— Vigyazz! — kialtott fel a Vegyesz.
A fenylo korong elhaladt mellettuk, mar kiseb-bedett, de akkor lelassitott, es nagy kanyart leirva, ismet kozeledni kezdett. Ot fegyver emelkedett fel a foldrol, de ezek a fegyverek jatek-pisztolynak tuntek a kolosszussal szemben, amelynek villogasa a fel eget eltakarta. A korong hirtelen megallt, sivitasa erosodott, aztan gyengult, valami egyre lassabban forgott, egyszerre csak lathatova valt, hogy a korong valojaban agas-bogas sokszog. A csipkes rajzu szerkezet oldalra hajolt, mintha el akarna dolni, de ket, ferden kiugro kar megtamasztotta. A kozponti utasfulkebol, amely mar nem volt tukorfenyu, sotet szinu, gyapjas kis valami maszott elo, es villamgyorsan szedegetve rancos hartyaval osszekotott labfeleit, lesiklott a lyukacsos, ferde szegelylecen, leugrott a foldre, es lelapulva egyenesen az emberek fele kuszott.
Szinte ugyanekkor az egesz utasfulke szetnyilt, minden iranyban egyszerre, mint egy vizszintes viragkehely, es egy nagy, csillogo test siklott le valamin, ami eloszor tojasdad es vastag volt, de egy pillanat alatt elvekonyodott es eltunt.
Ekkor a nagy leny, amely az utasfulkebol elojott, lassan egesz magassagaban kiegyenesedett.
Felismertek, bar furcsa oltozeket viselt: ezustosen fenylo anyag boritotta, mintha szeles csikban tekertek volna testere aljatol a tetejeig, ahol egy fekete keretu nyilasban megjelent a lapos kis arc.
A bozontos allat, amely elsonek ugrott ki a korongbol, furgen kuszott felejuk, bar egy pillanatra sem szakadt el a foldtol. Csak most vettek eszre, hogy maga utan vonszol valamit, ami lapatszeruen kiszelesedo, nagyon nagy faroknak latszik.
— Lovok — mondta fojtott hangon a Mernok.
Arcat a fegyver agyahoz szoritotta.
— Ne! — kialtott fel a Doktor.
— Varj — akarta mondani a Koordinator, de a Mernok mar megeresztett egy sorozatot. A kuszo lenyt vette celba, de eltevesztette. A villamos kisules lathatatlan volt, csak a halk szisszenest hallottak. A Mernok elengedte a ravaszt, de nem vette le rola az ujjat. Az ezustos leny egy helyben allt. Hirtelen megmozdult — es futtyentett. Legalabbis nekik igy remlett.
A kuszo valami abban a pillanatban elszakadt a foldtol, es egyetlen ugrassal megtett vagy ot metert.
Foldet erve szinte gombbe huzodott ossze, szore felborzolodott, egesz teste furcsan megduzzadt, a lapatszeru farok szetterult, felemelkedett, kagylova formalodott, ebben a kagyloban valami halvanyan megcsillant es felejuk repult, mintha a szel hozna.
— Tuz! — kialtott fel a Koordinator.
A dionyi tuzgolyo szeliden uszott a levegoben — hol erre, hol arra libbent, de egyre kozeledett, mar hallottak a sziszegeset, olyan hangot adott, mint a forro vasra hullott vizcsepp. Egyszerre nyitottak tuzet.
A bozontos kis lenyt tobb talalat erte, felbu-kott, osszerandult, legyezoszeru farka teljesen be-takarta, a tuzgolyo pedig szinte ugyanebben a pillanatban eluszott a szel hatan oldaliranyban, mintha hirtelen megszunt volna
