— Mutatkozzunk nyiltan? Talan jobb lenne, ha elobb igyekeznenk minel tobbet latni anelkul, hogy eszrevennenek bennunket — mondta gyorsan a Fizikus.
— Hat. , bujkalni sem jo, mert az eleve gyanus. De az igaz, hogy minel tobbet latunk, annal hasznosabb lehet szamunkra…
Miutan megvitattak a taktika kerdeset, lementek a dombrol, es nehany szaz lepes utan odaertek az elso titokzatos csikhoz.
Kicsit hasonlitott egy regi, foldi eke nyomara.
A kiforgatott fold a kettenyernyi szeles, sekely barazda ket oldalara szorodott. A mohaval benott, keskeny arkocskak, amelyeket elso felderito utjukon lattak, hasonlo meretuek voltak, de volt egy eleg lenyeges kulonbseg: ott a barazda csupasz foldben huzodott, belsejet viszont benotte a moha, itt pedig, eppen megforditva, a feheres novenykek egyenletes reteget szakitotta meg a fel-forgatott, csupasz fold csikja.
— Furcsa — dormogte a Mernok, feltapaszkodva terdelo helyzetebol. Ruhajaba torolte agyagos ke-zet.
— Ide figyeljetek! — mondta a Doktor. — En azt hiszem, azokat a barazdakat ott eszakon nagyon regen nem hasznaljak, azert notte be oket az az edeni moha…
— Lehet — felelte a Fizikus —, de mi vagja ezt a nyomot? Biztosan nem kerek; a kereknyom egeszen mas.
— Hatha megis valami mezogazdasagi gep? — vetette fel a Kibernetikus.
— Ugyan! Tiz centi szeles csikban muvelik a talajt?
Atleptek a barazdat, es tovabbmentek, toronyirant, a tobbi barazda fele. Eppen egy erdo szelen ballagtak, s a lelegzo fak tompa morajlasatol alig hallottak egymas szavat, mikor hatulrol egyszerre csak eles, athato sivitas hangzott fel. Osztonosen beugrottak a fak moge. Rejtekhelyukrol megpillantottak egy oriasi, fenyes, fuggoleges, forgo korongot, amely gyorsvonati sebesseggel, nyilegyenesen szaguldott tova. Pereme sotetebb volt, kozepe hol lilasan, hol narancssargan, erosen fenylett.
Ennek a lencseszeruen kidudorodo kozepso resznek az atmerojet ket-harom meterre becsultek.
Mihelyt a villogo jarmu tovaszaguldott es el-tunt, nyomaba eredtek. Az erdo veget ert, szabad terepen kellett haladniuk. Eleg bizonytalanul ereztek magukat, folyton hatratekingettek. Mar egeszen kozel jartak a lapos nyergekkel szabdalt hegyvonulathoz, amikor ujra meghallottak az eles suvitest, es fedezek hijan a foldre vagodtak. Vagy ketszaz meterre toluk ujabb forgo korong suhant el, domboru kozepso resze egszinkek volt.
— Ez husz meter magas is lehetett! — kialtotta izgatottan a Mernok. Feltapaszkodtak. Koztuk es a hegyek kozott volgykatlan terult el, a volgyet kulonos, szines sav szabta kette. Kozelebe erve patakot pillantottak meg. Vilagos, homokos medre jol latszott a viz alatt. Ket partja szivarvanyosan szines volt: kozvetlenul a viz felett kekeszold csik huzodott, mellette halvany rozsaszinu sav, azon tul pedig csillogo, ezust novenyek hajladoz-tak. Emberfej nagysagu, bolyhos gombok boritottak oket. s mindegyiknek a tetejen oriasi, hofeher virag harmas kelyhe pompazott. A kulonos szivarvanyban gyonyorkodve, meglassitottak lepteiket — es amikor a bolyhos gombokhoz ertek, a legkozelebbi feher “viragok” hirtelen megrezdultek, es lassan felrepultek a levegobe. Remego rajuk egy percig meg folottuk lebegett, halk, zummogo hangot adva, aztan a magasba csapott, a kavargo “kelyhek” vakito feheren csillantak meg a napfenyben, es elrepultek, majd a patak tulso partjan leszalltak az ezust gombok surujere. Ahol a barazda keresztezte a patakot, a ket partot uveges anyagbol valo hidacska kototte ossze; ives feluleten szabalyos terkozokben kerek lyukak voltak. A Mernok ralepett a hidra, kiprobalta, megbirja-e, aztan lassan atment a tulso partra. Mihelyt atert, laba elol rajokban roppentek fel a feher “viragok”, es nyugtalanul keringtek folotte, mint a felrebbentett galambok.
Elidoztek a pataknal, hogy megtoltsek a kulacsukat.
Persze nem ihattak a vizbol, de a helyszinen nem vegezhettek el az elemzest, mintat kellett vinniuk a kesobbi vizsgalatokhoz. A Doktor letepett egy apro novenyket — ezek alkottak a rozsaszinu savot —, es a gomblyukaba tuzte, mintha virag volna. A szaracska tele volt csillogo, rozsaszinu gombocskekkel, amelyeknek illatat a Doktor elbuvolonek talalta. Bar egyikuk sem mondta ki, nehezen valtak meg ettol a gyonyoru helytol.
Hegyoldalon kapaszkodtak tovabb, labuk alatt moha zizegett.
— Ott van valami a csucson! — kialtott fel hirtelen a Koordinator. Odafent mozgott valami, de korvonalait nem tudtak kivenni, mert vakito sugarakat lovellt. Par szaz meterre a csucstol mar lattak, hogy tengelye korul forgo, alacsony kupola. Oldalait tukorlapok boritottak, s a tukrok hol a napfenyt vertek vissza, hol a taj reszleteit.
Amint vegigpillantottak a hegylancon, egy masik ilyen kupolat is felfedeztek; latni ugyan nem lattak, csak a szabalyos villodzas arulta el. Egyre tobb ilyen szikrazo pontot vettek eszre — szabalyos rendben sorakoztak a hegycsucsokon, egeszen a lathatarig.
A csucs alatti kis nyeregbol vegre meglattak a hegyeken tuli tajat is.
Az enyhe lejto alatt, a hullamos terepen hosszu oszlopsorok huzodtak. A legtavolabbi oszlopok egy kekes epitmeny labanal tuntek el, amely csak homalyosan latszott a messzesegben. A kozeleb-biek folott erosen vibralo legoszlop latszott, nyilvan felhevitettek a levegot. Az oszlopsorok kozott tucatjaval kanyarogtak a barazdak, hurkokat alkottak, elagaztak, keresztezodtek, es mind egy iranyba tartott — a keleti lathatar fele: Ott zegzugos arkok, magaslatok, aranyos es ezustos to-ronycsucsok halvany, elmosodott mozaikjakent epuletek erdeje kodlott fel, de annyira messze, hogy szemkapraztato, kekes foltta olvadt ossze.
Az eg alja kicsit sotetebb volt arrafele, helyenkent feheres gozoszlopok emelkedtek a magasba es terultek szet gombaszeruen vekony kod- vagy felhoretegge, amelyben a feszulten figyelo tekintet paranyi, fel-felbukkano es eltuno fekete pontocskakat vehetett eszre.
— A varos… — suttogta a Mernok.
— Ezt lattam… akkor… — szolt eppolyan halkan a Koordinator.
Elindultak lefele. A lejto aljan elertek az elso oszlopsort.
Az oszlopok talapzata korulbelul harom meter magas, szurokfekete kup volt. Ebbol nott ki a felig attetszo oszlop. Femesen csillogo csucsa folott vibralt a levego. Egyenletes, tompa zugas hallatszott.
— Ez valami legcsavar? — mondta felig kerdo hangon a Fizikus.
Eloszor ovatosan, aztan egyre batrabban meg-tapogattak az oszlop kupos talapzatat. Semmifele remegest nem ereztek rajta.
— Nem — mondta a Mernok —, odafonn nem forog semmi. Nem erezni legaramlast. Valami ado lehet, vagy mi az ordog…
Tovabbmentek az enyhen hullamos terepen.
Mar reg nem lattak a varost, de nem tevedhettek el — nemcsak a hosszu oszlopsorok mutattak az iranyt, hanem a szamtalan barazda is. Olykor elsuhant egy-egy orvenylo fenyfolt, kulonbozo iranyban, de mindig olyan messze toluk, hogy nem is probaltak fedezeket keresni.
Jokora erdo sargaszold foltja tunt fel. Meg akartak kerulni, az oszlopsort kovetve, de tul nagy kerulo lett volna, mert az erdo mindket iranyban messzire nyult. Inkabb atvagtak rajta.
Korulvettek oket a lelegzo fak. A cso formaju novenykekkel es feheres mohaval benott talajt holyagszeru, szaraz levelek boritottak, s ezek minden lepesnel kellemetlenul ropogtak a talpuk alatt.
A vastag gyokerek kozul helyenkent sapadt, husos viragok dugtak ki a fejuket, a viragok kozepebol hegyes tovisek meredeztek. A fatorzsek vastag hejan illatos gyanta cseppecskei csurogtak.
Az elol halado Mernok — hirtelen lelassitott, es rosszkedvuen mondta:
— A fene egye meg, megsem kellett volna erre jonni!
A fak kozott mely arok tatongott, agyagos falat hosszu, kigyoszeru novenyek fuzerei boritottak.
Visszafordulni mar nem volt erdemes, hat le-csuszkaltak a hajlekony indakkal boritott falon az arok fenekere, ahol vekony vizer csordogalt.
A szemkozti fal tul meredek volt, elindultak hat az arok feneken, olyan helyet keresve, ahol felmaszhatnak. Vagy szaz lepest mentek. Az arok kiszelesedett, falai alacsonyabba valtak. Kisse vi-lagosabb lett.
— Hat ez meg… — kezdte a Mernok, de hirtelen elhallgatott. Emelyito, edeskes szag csapta meg oket. Megtorpantak. Az erdo hol elsotetedett felettuk, hol atengedte a napfeny aranylo foltocskait. Magasan a fejuk folott tompan moraj-lottak a lelegzo fakoronak.
— Ott van valami — suttogta a Mernok. Mar felmaszhattak volna az arok ellaposodott, alacsony tulso partjara, de szorosan egymas mellett, kisse elorehajolva, tovabblepkedtek a novenyek fala fe-le, amelyen at olykor, mikor a szello reseket nyitott rajta, valami hosszukas, sapadt tomeget lattak. A talaj suppedosse valt, cuppogott a labuk alatt. Nem torodtek vele. Amikor szethajtottak a furtos nyulvanyokkal boritott novenyszarakat, napsutotte tisztas tarult elebuk. A fak szabadon hagytak ezt a tisztast, majd tulso oldalan ismet osszezarultak, csak
