A nagy kerek forgasa a fulkebol egyaltalan nem latszott — azt hihettek volna, hogy a levegoben usznak.
— Fogalmam sincs — nyogte a Mernok. — Gorcsot kap a kezem, vedd at! — ugrott hatra, es amennyire lehetett, helyet adott a Koordinatornak.
Az oriasi, zugo korong megingott, kiugrott a barazdabol, hirtelen lelassult, es elesen kanyarodni kezdett. A Koordinator bepreselte kezeit az iranyitoberendezes nyilasaiba, hamarosan kivezette a gigaszi gepet a kanyarbol, es sikerult visszaugratnia a barazdaba. Megint gyorsabban suhantak.
— Miert megy olyan lassan a barazdan kivul? — erdeklodott megint a Vegyesz. Hogy megtartsa egyensulyat, a Mernok vallara tamaszkodott; szetterpesztett labai kozott fekudt a Doktor.
— Mondtam mar, hogy halvany fogalmam sincs — morgott a Mernok, also karjat dorzsolgetve. Csuklojan veres csikot hagyott a kormanyfal nyilasanak pereme. — A giroszkop elve alapjan marad egyensulyban, ennel tobbet nem tudok.
Mar a masodik hegyvonulatot is elhagytak.
Innen fentrol jol attekinthettek a videket; egyeb-kent reszben mar gyalogszerrel is megismertek.
Fulkejuk korul sivitva forgott az alig lathato ke-rek. A barazda hirtelen elkanyarodott, le kellett terniuk rola, hogy visszajussanak az urhajohoz.
Sebesseguk rogton lecsokkent, husz kilometert sem tettek meg orankent.
— Barazda nelkul nemigen tudnak kozlekedni!
Ezt legalabb mar tudjuk! — harsogta tul a Mernok a zugast es sivitast.
— Valtas! Valtas! — kialtotta a Koordinator.
Ezuttal eleg siman ment a manover. Felfele haladtak a meredek hegyoldalban, nagyon lassan, alig gyorsabban egy jo gyalogosnal. A Mernok mar messzirol megkereste a siksagra kivezeto szurdokot. Mikor az agyagfal tetejen novo fak ala ertek, a Mernok keze megint gorcsot kapott.
— Vedd at! — kialtotta elesen.
Kirantotta kezeit a nyilasokbol. A Koordinator szinte vaktaban vetette magat a helyere, az oriasi korong megdolt, es veszedelmesen kozeledett a rotes agyagfalhoz. Hirtelen eles csikorgas es recseges hallatszott, a sivito malomkerek pereme a fak koronajat surolta, letort gallyak ropkodtek a levegoben, az utasfulke nagyot zokkent, es a jar-mu pokoli zajjal feloldalra dolt. Egy gyokerestul kitepett fa koronaja soporte vegig az eget, a korong utolso mozgo karja lehuzta, a holyagszeru levelek ezrei sziszegve pattantak fel; a jarmu roncsa folott, amely csonkjaival a szurdok falaba furodott, feheres, gomba formaju magvak felhoje libegett.
Minden elcsendesedett. A behorpadt utasfulke az agyagfalnak tamaszkodott.
— Legenyseg? — kerdezte gepiesen a Koordinator, a fejet razva, mert ugy megsuketitette a larma, mintha vatta lett volna a fuleben. Kozben csodalkozva nezte az arca korul szallongo feher magvakat.
— Elso — nyogte a Mernok. A padlorol tapaszkodott fel.
— Masodik! — A Fizikus hangja valahonnan a melybol jott.
— Harmadik! — A Vegyesz alig tudott beszelni, a szajat tapogatta, ver folyt az allara.
— Negyedik — mondta a Kibernetikus, aki hat-raesett, de nem tortent semmi baja.
— Oto… dik… — nyoszorogte a Doktor az emberhalom legaljarol.
Es hirtelen bolond nevetesre fakadtak.
Egymas hegyen-hatan fekudtek, ujjnyi retegben behintve a csiklandozo, bolyhos magvakkal, amelyek az utasfulke felso resein ozonlottek be.
A Mernok derekas okolcsapasokkal igyekezett kinyitni a fulke zarolemezeit. Mindenki illetve aki oda tudott ferni, nekifeszitette vallat, kezet, hatat a homoru feluletnek. A fal remegett, halk recseges hallatszott, de a fulke nem nyilt ki.
— Mar megint? — kerdezte higgadtan a Doktor.
Legalul fekudt, es moccanni sem tudott. — Kezdem mar unni ezt a trukkot. He, te, ott a hatamon, nem masznal le rolam?
Bar helyzetuk nem volt eppen vidam, elfogta oket az akasztofahumor, es lenduletesen munkahoz lattak. Kozos erofeszitessel kiszakitottak a ful-ke orrabol egy fureszfogas keretlecet, es mint egy faltoro kossal, utemesen verni kezdtek vele az egyik lemezt. A lemez meggorbult, horpadasok keletkeztek rajta, de nem engedett.
— Elegem van! — fakadt ki duhosen a Doktor, megfeszitette izmait, hogy kikaszalodjon a tobbiek alol, ebben a pillanatban alattuk megreccsent valami, es mindannyian kipotyogtak a fulkebol, mint erett gyumolcs a farol. Legurultak az ot-meteres meredek lejton a szurdok fenekere.
— Mindenki egeszben van? — kerdezte a Koordinator, aki nyakig agyagosan, elsonek ugrott talpra.
— Igen, de… de te csupa ver vagy! Mutasd magad! — kialtotta a Doktor.
A Koordinatornak csakugyan melyen felhasadt a bore a feje tetejetol a homloka kozepeig. A Doktor bekotozte, amennyire tudta. A tobbiek nehany kek foltot szereztek, a Vegyesz vert kopkodott, megharapta az ajkat. Elindultak az urhajo fele.
Vissza sem pillantottak a torott jarmure.
OTODIK FEJEZET
A nap mar a lathatarig sullyedt, amikor visszaertek a kis dombhoz. A raketa hosszu arnyeka messzire nyult a siksag homokjan. Mielott bementek volna a hajoba, gondosan megvizsgaltak a kornyeket, de semmifele nyom nem mutatott arra, hogy tavolletukben itt jart volna valaki.
A maglya kifogastalanul mukodott. A felautomata kitakaritotta az oldalfolyosokat es a konyvtart, de aztan megrekedt a laboratoriumot vastagon elborito muanyag- es uvegtormelekben.
Gyorsan megvacsoraztak, aztan a Doktor ossze-varrta a Koordinator sebet, mert az egyre verzett.
Kozben a Vegyesz elemezte a patakbol hozott vizet, es megallapitotta, hogy ihato, bar eleg sok vasvegyuletet tartalmaz, es ezek elrontjak az izet.
— Most mar legfobb ideje, hogy megbeszeljuk a dolgokat — jelentette ki a Koordinator.
Leultek a konyvtarban a felfujt matracokra, kozepen a Koordinator, fejen a feher kotessel.
— Mi az, amit tudunk? — kezdte. — Tudjuk, hogy a bolygot ertelmes lenyek lakjak, amelyeket a Mernok duplaknak nevezett el. Ez az elnevezes ugyan nem felel meg annak, amit… de mindegy. A “duplak” civilizaciojabol eddig a kovetkezo toredekeket lattuk: eloszor egy automata gyarat, amelyrol ugy veltuk, hogy magara hagytak, es megbomlott a vezerlese — most mar egyaltalan nem vagyok ebben olyan biztos —; masodszor az ismeretlen rendeltetesu, tukorfalu kupolakat a hegycsucsokon; harmadszor az oszlopokat, amelyek valamit sugaroznak, feltehetoen valami energiafajtat, de ezeknek a rendelteteset sem ismerjuk; negyedszer a jarmuveiket, amelyekbol egyet — miutan megtamadott bennunket — meg-szereztunk, beinditottunk es osszetortunk; otodszor: messzirol lattuk a varosukat, de arrol semmi konkretat nem tudunk mondani; hatodszor: az elobb emlitett tamadas ugy tortent, hogy a “dupla”, foldi fogalmakkal kifejezve, rank uszitott egy allatot, amely nyilvan megfelelo tulajdonsagokkal rendelkezik, ez az allat egy kis gombvillamhoz hasonlo valamit bocsatott ki, es taviranyitotta, amig meg nem oltuk. Vegul hetedszer: tanui voltunk egy arok, illetve tomegsir betemetesenek, amely tele volt a bolygo kimult lakoival. Ha jol emlekszem, ez minden. Javitsatok ki, vagy egeszitsetek ki, amit mondtam, ha tevedtem, vagy kifelejtettem valamit.
— Lenyegeben ez minden, illetve majdnem minden. . — mondta a Doktor. — Itt van meg az, ami tegnapelott a hajon tortent.
— Igazad van. Kiderult, hogy helyesen kovet-keztettel: az a leny valoban
— Csabito, de kockazatos hipotezis — felelte a Doktor. — Emberek vagyunk, foldi modon asszocialunk es kovetkeztetunk. Sulyos tevedesekbe eshetunk, ha idegen latszatokat a sajat igazsagunknak tekintunk, vagyis bizonyos tenyeket a Foldrol hozott semakba illesztunk be. Biztos vagyok benne, hogy ma mindannyian ugyanazt gondoltuk: egy tomeggyilkossag aldozatainak sirjara bukkantunk. Pedig valojaban nem tudom, nem tudjuk. .
— Ezt hajtogatod, de magad sem hiszed — kezdte emelt hangon a Mernok.
— Nem arrol van szo, hogy mit hiszek — szakitotta felbe a Doktor. — Ha valahol kulonosen artalmas az effele hit, hat az Edenen biztosan. Peldaul az a hipotezis, hogy villamos kutyat “uszitottak rank”…
— Hogyhogy?
