— Tudod, miert kiabaltal velem? Nem, ne hidd, hogy felhanytorgatom! Azert, mert ugyanolyan balek vagy, mint en, csak nem akarod beismerni.
Elmosolyodott — egeszen olyan lett most, mint a diakkori fenykepen, amelyet a Mernok a fiokjaban latott — es hozzatette:
—
— Igen — mondta a Mernok —, de mar elfelejtettem.
A Doktor hunyoritott, elengedte a Mernok ke-zet, es elment, o pedig ott maradt, erezte, ahogy leeresztett kezerol eltunik a Doktor ujjainak nyoma, es eszebe villant, hogy a Doktor tulajdonkeppen valami egeszen mast akart mondani, es ha jol utanagondol, kitalalhatja, mit akart valojaban… De ahelyett, hogy elgondolkodott volna, valami ismeretlen okbol felelem es ketsegbeeses fogta el. Aztan a Koordinator a gephazba hivta, es ott szerencsere annyi munka volt, hogy egy masodperce sem maradt a toprengesre.
Most eszebe jutott ez a jelenet es az a furcsa erzes, de ugy, mintha valaki mastol hallotta volna. Egy lepessel sem jutott elobbre. A tavcso csak a siksagot mutatta, amely szeliden hullamzott a keklo horizontig, es az arnyekok sotetebb csikjai barazdaltak. Az, amire tegnap este szamitott, bar nem beszelt rola — hogy megtalaljak oket, es reggel mar harcolniuk kell —, nem kovetkezett be. Hanyszor elhatarozta mar, hogy nem torodik baljos eloerzeteivel, amelyek olyan gyakran erot vesznek rajta, es amelyeket mindig bizonyossagnak erez! Osszehuzta a szemet, hogy jobban lasson. A tavcsoben feltuntek a karcsu, szurke kelyhek csoportjai, olykor eltakarta oket a szelfutta homok; eros szel fujhat odalenn, bar ezen a kilatoponton semmit sem erezni belole.
A lathatar fele a terep fokozatosan emelkedett, meg tavolabb hosszu, sotetebb savok kodlottek fel — ha ugyan nem csak a tiz-tizenot kilometer tavolsagban eluszo felhoket latta —, olykor felemelkedett es szetfoszlott vagy eltunt valami ott messze; a jelenseg olyan bizonytalan volt, hogy semmire sem lehetett belole kovetkeztetni, de volt benne valami erthetetlen szabalyossag; nem tudta, mit lat, de megallapithatta a vegbemeno valtozas gyakorisagat, es meg is tette; a homalyos valamibol kiemelkedo sotetebb valamik feltor-nyosulasa oraja szerint nyolcvanhat masodperces idokozokben ment vegbe.
Tokjaba dugta a tavcsovet, es lefele indult. Jo erosen, teljes talpfelulettel lepett ra a keramit le-mezekre. Talan tiz lepest tett, mikor meghallotta, hogy valaki jon utana. Olyan hirtelen fordult viszsza, hogy elveszitette egyensulyat. Megtantorodott, kinyujtotta a karjat, es hasra esett a pancelon. Mielott meg felemelte volna a fejet, vilagosan hallotta sajat esesenek megismetlodo hangjat. Felterdelt, kezere tamaszkodott.
Talan kilenc meterre tole, a felso kormanyfuvoka legszelen, a ketemeletes melyseg folott macska nagysagu leny ult, es figyelmesen nezte.
Az allatkanak — mert nyilvanvalonak erezte, hogy allatot lat — halvanyszurke, gombolyu pocakja volt, egyenesen ult, mint egy mokus, jol latszottak a labacskai: hasa kozepen osszefogta mind a negyet, karmai osszekulcsolodtak. Sargasan csillogo, kocsonyaszeru valamivel kapaszkodott a keramit tolcser peremebe; ez a valami a torzse vegebol nott ki. Kerek, szurke macskafejen nem volt se szaj, se szem, ellenben az egesz tele volt csillogo, fekete gombocskakkal, mint valami tuparna, amelyet surun teleszurkaltak fekete feju gombostukkel. A Mernok felugrott, harom lepest tett az allatka fele, olyan elkepedten, hogy szinte elfelejtette, hol all, es harom koppanast hallott, mintha lepteinek visszhangja lenne. Megertette, hogy az allatka utanozni kepes a hangokat.
Lassan kozelebb ovakodott, es mar azt tervezte, hogy lehuzza az inget, es foglyul ejti vele az allatkat, mikor az hirtelen megvaltozott.
Labai megrezzentek gombolyu pocakjan, a fenyes bor szetnyilt, mint egy nagy legyezo, a macskafej mereven kinyult, hosszu, csupasz nyak valt lathatova, es a leny a levegobe emelkedett, halvanyan csillogo fenykor vette korul, egy pillanatig mozdulatlanul fuggott a Mernok feje felett, aztan csigavonalban eltavolodott, egyre magasabbra emelkedett, meg egy kort irt le, aztan eltunt.
A Mernok lement, es igyekezett minel pontosabban elmondani a tobbieknek, amit tapasztalt.
— Ennek igazan orulok. Mar ugyis csodalkoz-tam, miert nincsenek itt repulo allatok — mondta a Doktor.
A Vegyesz emlekeztette a patakparti “feher vi-ragokra”.
— Azok inkabb rovaroknak latszottak — velte a Doktor —, amolyan… lepkefeleknek. De itt altalaban nagyon “gyeren lakott” a levego. Ha egy bolygon kialakulnak az elo szervezetek, “biologiai nyomas” jon letre, amelynek kovetkezteben minden lehetseges eletteret, “okologiai teret” benepe-sitenek. A madarakat mar nagyon hianyoltam.
— Ez inkabb deneverre hasonlitott — jegyezte meg a Mernok. — Szoros volt.
— Deneverfele is lehet — hagyta ra a Doktor, aki nemigen torekedett a tarsasag biologiai szakertojenek tisztsegere. Inkabb udvariassagnak, mint oszinte erdeklodesnek tunt, amikor hozzatette: — Azt mondod, hogy utanozta a lepeseid hangjat? Erdekes tulajdonsag. Biztosan van valami szerepe a kornyezethez valo alkalmazkodasban.
— Nem artana egy hosszabb terepproba, de re-melem, nem doglik be — mondta a Koordinator, elomaszva az utra kesz jargany alol. A Mernok kisse csalodott volt, hogy felfedezeset ilyen kozonnyel fogadtak. Azzal vigasztalta magat, hogy biztosan ot is inkabb a talalkozas rendkivuli korulmenyei leptek meg, mint maga a repulo allatka.
Mindannyian feltek egy kicsit az elvalas percetol. Az otthon maradok a raketa alatt alltak, es neztek, amint a mulatsagos jarmu egyre nagyobb koroket ir le az urhajo korul. A Koordinator biztos kezzel vezette a kocsit. Lovaglo ulesben he-lyezkedett el a szelvedo lemezzel vedett, nyereg-szeru vezetoulesen, mogotte a Doktor es a Ve-gyesz, mellette csak a vekony csovu atomagyu.
Megint a raketa kozelebe hajtott, es odakialtott a tobbieknek:
— No, hat akkor igyekszunk ejfelig visszaerni!
Viszlat!
Nagyobb sebessegre kapcsolt, es a raketa elott allok kisvartatva mar csak az egyre tavolodo es egyre magasabbra csapo, aranylo porfelhot lattak, amelyet az enyhe szel nyugat fele fujt.
A jargany tulajdonkeppen puszta femvaz volt, teto es falak nelkul, atlatszo padloval, hogy a vezeto allandoan lassa a terep akadalyait. A villany-motorok a kerekagyakban rejtozkodtek, a ket tartalek abroncs pedig a csomagtartora erositett viztartaly tetejen kapott helyet. Amig sima volt a terep, orankent hatvan kilometerrel mentek. A Doktor hatranezegetett, de a raketa hamarosan eltunt a szeme elol. A motorok halkan zugtak, a szaraz talajrol hullamokban szallt fel a por, aztan megritkult, es eloszlott a puszta tajek felett.
Sokaig egyikuk sem szolt, mar csak azert sem, mert a muanyag szelvedo csak a vezetot vedte.
A hatul uloknek arcaba vagott a szel, es csak kiabalva lehetett beszelgetni. A terep emelkedett, es hepehupasabb lett, a szurke kelyhek elmaradtak.
Tavolabb itt-ott a pokszeru novenyek bozotjai sotetlettek. Elhaladtak egy-egy felig kiszaradt lelegzo fa mellett, amelyeknek petyhudten csuggo levelfurtjeit csak neha remegtette meg valami gyenge, szabalytalan luktetes. Messze elottuk feltuntek a ritkasan szetszort, hosszu barazdak, de egyetlen forgo korongot sem lattak. Kocsijuk apro zokkenessel keresztezte a barazdakat, a talajbol hegyes vegu, szaraz csonthoz hasonloan feherlo kovek meredtek ki. Most hegynek felfele kapaszkodtak, hosszu kogorgetegek menten, eles kavicsok csikorogtak idegesitoen a jokora kerekek alatt; a hatalmas hegyoldal egyre meredekebb lett, mar eleg lassan haladtak, a motorokban volt ugyan meg tartalek kapacitas, de a Koordinator a nehez terepen alacsony sebessegfokozatra kapcsolt.
Feljebb, a fakobarna hegyhatak kozott, hosszu, keskeny szalag csillogott — ugy latszott, hogy el-zarja az utjukat. A Koordinator meg jobban csokkentette a sebesseget. Ott, ahol a meredek hegyoldal fennsikba ment at, amely folott nagyon messze bizonytalan korvonalu toronyfelek meredeztek, tukorfenyes csik keresztezte a lejtot. Si-man illeszkedett a talajba, es egyik iranyban sem lattak a veget. A kocsi megallt, elso kerekei eppen a tukorfenyes savot erintettek. A Koordinator leugrott az ulesrol, megerintette a tukorfeluletet a sugarveto agyaval, megkocogtatta, aztan ralepett, ugrott egyet rajta — a sav meg se moccant.
— Hany kilometert tettunk meg? — kerdezte a Vegyesz, amikor visszault a kocsiba.
— Otvennegyet — felelte, es ovatosan elinditotta a kocsit. A jargany kicsit megingott, es athaladt a csikon. Olyan volt ez a fenyes szalag, mint egy fagyott higannyal teli, nyilegyenes csatorna. Egyre gyorsabban haladtak, oszlopsorok kozott robogtak el, az oszlopok csucsa folott remegve vibralt a levego. Aztan az oszlopsorok nagy ivben keletnek fordultak, ok pedig egyenesen haladtak tovabb, iranytujuk tanusaga szerint mindig pontosan delnek.
A fennsik baratsagtalan kepet nyujtott. A novenyzetet lassacskan legyozte a homok, amelyet a perzseloen forro keleti szel hordott ide; az alacsony homokdombokbol elfeketedett, csak kozvetlenul a fold felett halvanypiros
